Tolna Megyei Népújság, 1957. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-30 / 25. szám

1957. JANUÁR 3«. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 Újra a családi otthon melegénél NEM MINDIG adatik meg az az újságírónak, hogy lássa, amikor egyik riport alanya olvassa a saját magáról szóló cik­ket. Hozzám most bőkezű volt a sze­rencse olyannyira, hogy még csak észre sem veszi az a bizonyos ..ri­portalany“ és így nyilván mellőzött mindennemű hivatalosságot is. A szekszárdi Palotás Alajosról van szó, akit az egyik határmenti községben, Csátalján ismertem meg leánytestvérével együtt, egy siker­telen disszidálási kísérlet után. A határon elfogták őket és behozták az Örsre. Alajos 16 éves, ipari ta­nuló testvére pedig, akivel együtt keltek vándorútra. Annuska, 17 éves. ötvenhét forinttal, gyerekfejjel indultak neki a nagyvilágnak — kell-e ennél jobb riporttéma? De mire megjelent a riport róluk szóló részié, már ők is itthon voltak. A sok vásárló vasárnap délelőtt nyilván nem gondolta, hogy ez a kis legényke most azért veszi az újsá­got, mert ő az egyik riport hőse, csak legfeljebb arra lettek figyelme­sek, hogy nem gyömöszölte zsebre az újságot, mint a legtöbb vásárló, hanem azonnal olvasni kezdte a ,.Külföldre szökött — visszahozták“ című írást. Dermesztő hideg volt de ő, mintha június lenne, sétált az ut­cán és olvasott. Néha úgy elragadta a saját magáról szóló írás, hogy meg állt és mosolygott. De ez a mosoly nem valami kárörvendés volt, ha­nem inkább annak a kifejezése, hogy érzi azt az igazságot, tanulsá­got, amelyről a sorok beszélnek. A szél is majd kitépte kezéből a papír­lepedőt, de ő olvasott, ,,falta“ a be­tűket. A saroknál nem hazafelé for­dult, hanem — amint később meg­tudtuk — a nagymamának is meg­vitte a hírt, neki is megmutatta az újságot. ENNEK AZ EGÉSZ KÁLANDNAK az értéke számára abban van, hogy a saját ,.disszidálásáról'’ — itthon olvashatott, az ismert utcán, járó­kelő szabad emberként és mivel va­sárnap lévén, ünneplőbe öltözött emberként, mint ahogyan eddig szo­kott ez lenni, amikor elindult „kor­zózni“ ebben a kis, megszokott vá­roskában. Nem sok ideig volt a ha­tármenti szervek őrizete alatt, de mégis mennyivel másabb, jobb itt­hon sétálni. Ha sikerül a „terv“ ezt a vasárnap délelőttöt bizonyára már a zombori lágerben töltötte volna, ismerősöket keresve és tele aggó­dással a jövő miatt. Bizonyára eszé­be jutott, hogy talán jobb is, hogy így sikerült a riport vége... A leány, Annuska, így nyilatko­zik: Vele otthon, a lakásukon be­szélgettem és éppen a tanulásban zavartam meg: „latint magolt“’, — mint mondani szokták. Ezt csinálta ő eddig is, mint gimnazista és most folytatja ott, ahol abbahagyta és ráadásul be kell pótolnia, amit e kalandos napok alatt elmulasztott. Akkor kalandok, tervek jártak az agyában, most pedig talán éppen azon drukkol, hogyan sikerül a hol­napi felelet. Váltig erősítgeti, hogy nagyon örül annak, hogy így sike­rült a befejezés, hogy nem jutottak túl a határon. Iga?, most is kell néha „izgulnia““ a holnapi felelet miatt, de ez közel sem olyan iz­galom, mint amit azokban a napok­ban átélt. Ott egy teljesen ismeret­len jövő miatt kellett izgulnia, a megélhetés ezernyi gondja foglalkoz tatta gondolatait, a tanárait pedig mégiscsak ismeri és tudja róluk, ha felkészül, jól felel — jó osztályza­tot kap, Azt mondja, hogy többet nem csi­nál ilyen gyerekséget, hogy szó nél­kül ott hagyja az édesanyját és csalfa reményekkel feltüzelve ma­gát, nekivág a határnak a teljes bi­zonytalanságba. — TALÁN MEGVÁLTOZTAK AZ INDlTÓOKOK, amelyek ilyen elhatározásra juttat­ták ezt a két testvért? — kérdem. Nem. A család sorsa a régi. őket az vitte rá ert-e a kalandra, hogy na­gyon szűkös a megélhetés. Csak édesanyjuk keres, hatszáz néhány forintot és az kevés a megélhetésre, abból bizony sokat kell szűkölköd­nie a családnak. A két gyermek az édesanyán is akart segíteni, amikor elindult. Azt akarták, hogy reájuk ne legyen gondja, sőt, még, hogy ők segíthessék az anyát. De amikor el­mentek otthonról és arra kellett gon dolniok, hogy ki tudja mikor látják majd ismét az otthont, az édes­anyáiba másik két testvért (az egyik náluknál is fiatalabb) és ez a gondolat csak azt súgta nekik: „Jobb otthon.“ Annuska két év múlva érettségizik, tovább tanul, vagy férjhez megy. ki tudja, de ez mégiscsak egyelőre elképzelhető jövő és ennek a megalapozásán fá­radozik évek óta az édesanyja is. Alajos is nyilván jobban teszi, ha nem hagyja abba a szakma megta­nulását, mert hát a megélhetéshez szakma, foglalkozás is kell és még külföldön sem sokra lehet menni, szakma nélkül. • Boda Mit kell tudni a nyugdíjak átcseréléséről ? A forradalmi munkás-paraszt kor­mány 1957. január 23-án rendeletet hozott a régi nyugdíjaknak, járadé­koknak (nyugbéreknek) új rendszerű nyugdíjakra való átcseréléséről. E rendelet megjelenése előtt ugyan is az a dolgozó, akinek öregségi jára­dékát, nyugdíját — mivel a korhatárt betöltötte — 1954. október előtt álla­pították meg és ezután is munkavi­szonyban állt, csak akkor lehetett az újrendszerű nyugdíjra átcserélni, ha a régi nyugdíj folyósításától kezdő­dően legalább újabb tíz évet töltött munkaviszonyban. Ekkor kaphatta meg az új, átlagfizetésének megfelelő nyugdíjat. A mostani kormányrendelet sze­rint az a dolgozó, akinek nyugellátá­sát 1954. október 1-e előtt érvényben volt rendelkezések szerint állapítot­Pár szó a Bánk bánról Hétfőn este a Pécsi Nemzeti Szín­ház művészei Szekszárdon a városi kultúrházban bemutatták Katona Jó_ zsef drámáját, a Bánk bánt. Mint ez minden előadásnál szokás, már a dráma szüneteiben gyűrűzni kezdett a vita hogy melyik művész alakítása a legjobb. Ez persze teljesen szubjek­tív dolog, mert minden nézőnek lehet külön véleménye akár az egész elő­adásról, akár egy-egy művész alakí­tásáról. De ebben az esetben egy ne­vet igen sok helyen lehetett hallani. Itt is, ott is Biberach neve forgott a beszélgetők között. Jelzőkkel illették: „Nagyszerű, pazar, micsoda jellem- ábrázolás ...” Igen. Tánczos Tibor kezd a szekszárdi közönség egyik ked vencévé válni. Vendégszereplései al­kalmával mindig nagy sikert aratott a közönség között úgy a Szabin nők elrablásában, mint most a Bánk bánban. S éppen ezért bocsáttasson meg nekünk is, hogy a darabról írott véleményünket nem a szerepkönyv szerint írott nevek alapján építjük fél. hanem arról a színészről beszé­lünk először, aki a legjobban tetszett a közönségnek: Tánczos Tiborról. — Alakítása tökéletes jellemet muta­tott, amely még halálában is hű ma­rad önmagához... Ha rangsorolnánk a szereplőket, akkor Biberach után talán Kerpely Judit (Melinda) alakítása következne. Neki sikerült ezt a szerepet olyan fi­noman. apró rezdüléseiben is vissza­adnia, ahogy azt a szerző elképzelte. Gertrudis (Hamvay Lucy) alakítá­sában is voltak fényes, kiemelkedő pontok de helyenként alulmaradt a szöveg és cselekménytámasztotta fe­szültségen játéka. Hasonló volt Bánk bán, Magyarország nagyura (Szabó Ottó) alakítása is. S e mellett nála fiatalsága is átlátszott a maszkon. Maradandó élményt jelentett a né­zők számára még Tiborc paraszt (Somló Ferenc) alakítása is. Sajnos, az egész előadásra kissé rányomta bélyegét a díszletek egy­szerűsége és hiányossága. Természe­tes ezt nem Írhatjuk a művészek ro­vására, mert tudjuk, hogy a bővebb díszletállítás nehézségekbe ütközik. És még valamit, — ez külön cikket is megérdemel — ami nem függ össze a színészt teljesítménnyel, jobb, előké- szítettebb rendezést várunk a kultúr- háztól, s jobb székeket a kultúrház-V’ nak a várostól. A mostani állapotban k a nézőtér fele nem tudja élvezni az előadást a székek recsegése és hely­telen elrendezése miatt... örvende­tes, hogy ott tartunk már; a város la­kosságának egy része (jelentős része) magáénak érzi a kultúrházat és ren­dezvényeit szívesen látogatja. — Le­het, hogy rossz az ötlet amit mondok, — de ha a miénk a kultúrház, ha sze­retjük, akkor valószínű, hogy ada­koznánk is valamit, hogy illő módon berendezhessük. Az ország nehéz gaz­dasági helyzetét tekintve nem vár. hatjuk hogy most teljes székfelsze­relést adjon a városi tanács, de ha egy részére a fedezetet összeadnák a város kultúrát szerető és támogató emberei, a fennmaradó részt köny- nyebben adakozná a Városi Tanács. BUNI ták meg, kérheti, hogy a nyugellátá. sát a jelenleg érvényes nyugdíjrende. leteknek megfelelő örgségi nyugdíjra cseréljék át. Ez a kedvezmény azokra a dolgo­zókra vonatkozik — a bányászok ki­vételével — akiknek 1956. október 1-én fenállott munkaviszonyát 1956. október 23. és 1957. március 31. kö­zötti időben szüntették, vagy szünte­tik meg. A régi nyugellátást öregségi nyugdíjra abban az esetben is át le­het cserélni, ha a dolgozó nyugdíjá­nak megállapítása óta újabb 10 évi munkaviszonyt nem szerzett. A bányászok részére nagyobb ked­vezményt biztosít a- rendelet. Ugyanis az a bányász aki 1957. január 23-án földalatti munkahelyen dolgozott, — 1954. október 1. napja előtt érvény­ben volt rendelkezések alapján meg­állapított nyugellátását a jelenlegi nyugdíjtörvény szerinti öregségi nyug díjra átcserélheti abban az esetben is, ha munkaviszonyában tovább dol­gozik. A bányászoknak, nyugdíjuk átcserélésére irányuló igényüket 1957. március 31-ig kell bejelenteniük az illetékes SZTK Alközponthoz. Szabó Dezső műtermében Egy éve annak, hogy Szabó Dezső műtermében utoljára jártam, s most, hogy ismét meglátogattam, már új színek fogadtak. Az állványon félig- kész kép, a falon új, azóta készült képek pompás színei teszik barátsá­gossá, meleggé a műtermet. De van­nak a régi képek közül is, amik már ismerősek, amiktől nem akar meg­válni a művész, mert mindegyikhez egy-egy kellemes emlék, egy-egy díj elnyerésének emléke fűzi. A művész pillanatnyilag Budapes­ten tartózkodik s igy személyesen vele nem tudtam beszélni, csak a fe­leségével aki férje munkáját oly gondosan kíséri figyelemmel, hogy róla teljesen kielégítő tájékoztatást tud nyújtani. Elmondja, hogy 1956 december 18-tól 1957 január 21-ig műtermi ki­állítást rendeztek, melyet igen sokan néztek meg. — Meglepő volt, — mondja, — hogy a látogatók milyen hozzáértéssel szemlélték a kiállított képeket... Több festőművésszel beszéltem az utóbbi időben, s különösebben az ér­dekelt, hogyan és mivel készülnek a tavaszi múzeumi kiállításra. Ez a gondolat vezérelt Szabó Dezső műter­mébe is, hogy meglessem a képet, és készülődést, amivel képviseli majd magát a kiállításon. Utam ebben az esetben kevesebb sikerrel járt, mint ► \ Piramida, ó! • Levelet kaptam, amelynek már t első sora elemi erővel hatott rám. ► Az ismeretlen levélíró ugyanis azt ► kériezi tőlemt hogy akarok-e 31.250 t forintot kapni? Aki ismeri állan- t dóan egyforma anyagi helyzetemet, ► a kérdést feltétlenül ostobának fog­► ja találni, legfeljebb azon csodálko- Ü zik velem együtt, hogy miért épp ! 31.250 forinttal, nem többel és nem ► kevesebbel, kecsegtet az ismeretlen í levélíró? I Persze a valóság nem is olyan ► egyszerű s arnirt^ a „Becsületes já- l tékos” aláírásti levél további részé- l bői kiderül, mielőtt ezt a csekély­► séget ismeretlen utakon megkap- l námt előzőleg be kell fizetnem 10 l forintot. Hh ezt megtettem (a címet 1 egyébként közli a levél, hogy hova ► küldjem), türelmesen várhatok. — ' Mert ha én elküldtem a pénzt, ak- l kor el kell küldenem 5 levelet is, ► amelyben újabb címeket közlök, ; hozzám hasonló gyanútlan embe­vekkel, akik ugyancsak elküldik a • pénzt, s akik majd ugyancsak óriási • türelemmel várhatnak a 31.250 fo- [ rintra. : S most megkérdezhetjük: Hogyan ’. kapnék 10 forintomért csekély • 31.250 forintot? Hát kérem_ a levél- : ke ezt is megmagyarázza. Az utó- : iratként csatolt matematikai számig ’■ tús olyan pontos, hogy abban kéteL ■ kedni senkinek sincs joga és oka. : Mert, — mondja a matematikai szá- '. mítás — 5x25 az annyi, mint 125. '■ Ez eddig igaz. Továbbá 5x125 az : annyi, mint 625. Ebben sem lehet : kételkedni, ha pontosan utána szá­molunk. Továbbá 5x625 pontosan 31.250 és ezzel itt is van a bűvös szám, amivel a levél elején kecseg­tettek. Persze kérdés, hogy ez a pontos számítás mennyiben bizto­sítja a fent jelzett összeg kézhez- kapását, amiben az ördög tudja miért_ mégsem hiszek. Éppen ezért nem küldöm el a kért tíz forintot, nem írom meg a leveleket, még ak_ kor sem, ha ezzel elrontom egyesek játékát amire a levél végszava kü­lön is figyelmeztet. Az ismeretlen levélírót egyébként arra figyelmeztetem, hogy a helyes­írást tanulja meg. Mert azt, hogy „saját’’ még a piramidonjáték sza­bályai szerint sem lehet ly-nal írni, azt pedig igazán nem értem, hogy ez az újfajta játék miért nem lehet azonos a régi babonás hiedelmeken alapuló hisztifikáit levélláncokkal? Ugyanis azt sem tudom, hogy mit jelent hisztifikáit. A levélíró egyébként azt kérte, hogy 5 címre továbbítsam levelét, Ehelyett ezúttal most átadom a nagy nyilvánosságnak, sőJ, azt sem tartanám helytelennek, ha a rend­őrség is utánanézne, hogy hova mennek a rejtélyes tíz, ső\ esetleg 31.250 forintok. (k) aoonxooooxooiaao Munkásgondok Huszonnyolc év hosszú idő, külö­nösen ha ezt becsüle es, nehéz mun- t>al tölti el valaki, mint Császár Ist- vánt a Simontornyai Bőrgyár mun­kása. Mégis erről keveset beszél. — Mint mindenkit, őt is inkább a jövő érdekli. Es ez összekapcsolódik az or­szág, az üzem, az egyén sorsával, annak további alakulásával. Igaz, nála a jövőt a gyermek képviseli, s kinek nem kedves, hogyan, miként alakul majd sorsa, élete. Ez a gond, ahogy beszélgetésünkből kitűnik, valóban már nemcsak az egyén, hanem a közösség ügye is. Fő. ként ha hozzávesszük, hogy az el­múlt zavaros idők, sajnos, sok fiatal tisz ánlátását eltorzította, s könnyel­műen itthagytak mindent, szülőt, hazát. Rá érve tehát a valódi problémára, ez a következő: Császár István sze­retné ha fiát ott a bőrgyárban lehet­ne alkalmazni tanulónak. Érdekes, hogy az üzem vezetőinek is az a vé­leménye, hogy lehetne anulókat tar. tani. Evek óta kérés ez a felszaba­dulás óta, s az eredmény: ha például a tímárok kiöregednek, nem lesz utánpótlás. De így van ez a többi szakmában is. \ nem kell az olyan munkás szülők­nek, mint Császár István, többlet ki­adással számolni s az elválás veszé­lyeit is figyelembe venni, a szakma utánpótlása Simontornyán biztosítva lenne. Ez jól jönne az üzemnek is. Éppen most kaptam értesítést az üzem munkástanácsától, hogy e lehe­tőség biztosításához közvetlen a szekszárdi 505-ös. MTH ipari tanuló­iskola hozzájárulása szükséges. Ekkor az án a vasipari szakmába vehet fel az üzem tanulókat. Gondolni kellene erre a problémá­ra, végre valahára komolyan, nem­csak szakmai, de emberiességi szem­pontokból is. Különösen éreztem ezt, amikor Császár István elmondta — könnyes szemmel mondta — a fiam, szeretve szakmunkát tanulni. — És akkor, amikor a munkástanács egyik tagja, Nyíri László és az igazgató, Kiss Ferenc is egybehangzóan sérel- meztéki hogy ebben az ügyben már éhekkel ezelőtt hiába kérték az üzem veze ői a minisztériumot, minden maradt a régiben, egyszóval nem se­gített senki sem. Még egy érv% de nem utolsó, miért lenne jó helyben a tanulók képzése. Ezek a fiatalok mintegy szerves ré­szévé válnának a gyárnak és nagy­ban hozzájárulnának a valóban egy­séges munkáskollektiva kialakításá­hoz. így talán le lehetne küzdeni azt a közszájon forgó megállapítást, amelynek Császár István is hangot £ adott: A mostani fiatalok nem lesz­nek ilyen hosszúidéig egy üzemben, £ mint én. £ De kellenek és éppen ilyenek kel-£ lenek, mert ekkor érzik igazán ma- + gukénak az üzemet, éppen itt tudnak t hírnévért, jövedelmezőségért mindi többet tenni. ► Ez, úgy gondolom, már túllépi at szorosan vett egyéni érdeket s Jcöz-t ügybe vágó dolog. Ha pedig így van,t miért ne tehetnénk valamit, mind-1 nyáján ,akiket illef, e káros megkö-t töttség megszüntetésében. Remélem,g az illetékesek nem tesznek úgy mintt ezelőtt egy-két évvel, vagyis nem£ eresztik el a fülük mellett a kérést, t hanem közmegelégedésre in’ézked- ► nek. t (i—e) t — Nemcsak az én érdekem volru ez — mondja Császár bácsi — ha­nem az országé is. Több szülőnek U ez volna a kívánsága, hisz a felsza­badulás előtt így volt. Lehetett ta­nulókat felvenni, s helyben volt c tanulóiskola is. Megint csak arra lyukadunk ki hogy aggódik a fiáért, s az magya­rázza, sokszor bizony feleslegesen el­szakították a gyerekeket a szülőtől Amellett aztán, hogy a távoliét költ- ségeit nem mindenki birta a szülő; közvetlen nevelés is hiányzó t. — A fiatalok disszidálása is — veti közbe — sok esetben éppen e nevelési hibá­ból is adódott. őszintén megmondva, ezzel a ta­nulóproblémával már néhány évvel ezelőtt ugyanitt találkoztam. Meg is ír am, de úgy látszik az illetékesek nem figyeltek fel rá. Most ismét fel­vetem, remélhetőleg nem hiába, hisz i legérdekel ebbek valamennyien ikarják és a körülményeket figye­lembe véve, ez csak helyes lehet. Ha az előzőnél, — nemcsak azért, mert a művészt nem találtam otthon — hanem, mert kész terve még nincs, hogy mit is állít ki. Persze nem sza. bad azért arra gondolni, hogy Szabó Dezső talán nem is készül a kiállí­tásra, és nem akar résztvenni rajta. Nem! Vannak tervei, — mint a fele­sége mondja — s van kész képe is, amit nyugodtan kiállíthat, csak arról nem döntött még, hogy melyik is lesz az. Valószínű, — ez egyén, megérzés, — hogy csendéletkép szerepelni fog a kiállítottak között, mivel ő a csen­déletképek mestere, s egy igen jól si­került alkotás már csak a befeje­zésre vár. 1 SOOOOOOOOOOOOOOOOOKSOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOP

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents