Tolna Megyei Népújság, 1956. december (13. évfolyam, 281-306. szám)

1956-12-29 / 305. szám

1956. DECEMBER 29.

TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG

3

A blkácsl utcán

— Jegyzet —

Á legközelebbi út...

A EÚemarás, havas tájat tekintve, s' érezve kint az utcán a csípős hideget, azt gondolná az ember, hogy egy ilyen kisebbfajta faluban, mint Biká- cson, mindenki behúzódik a jó meleg szobiba. Amint azonban láttam, nem így van. Az utca nem kihalt, sőt eléggé forgalmas, még a nagy zsivajjal szán- kázó gyerekcsoportokat nem is számítva. Egy-egy kocsi, szánkó vígan csikorog, suhan el előttem és a sarkokon, vagy egy-egy ház előtt beszélgető csoportokkal lehet találkozni. Megtárgyalják a világ sorát, a maguk gondját-haját, a napi híreket, tennivalókat, no meg azt, miként teltek az ünnepek, hogyan zajlott le a sok-sok István- és János-nap. Szóba- kerül a szilveszteri napok programja is. Akad tehát téma, folyhat a terefere s folyik is.

Az egyik ilyen beszélgető párnál megállók s mit hallok? ■—• Na hogy álltok? Mi lesz a csoportotokkal? Feloszoltatok? — kérdezi az egyik. — Hát... nem tudom ... úgy látszik — válaszolja a másik, majd, mintha erőrekapna, most már biztosan vágja ki: — Azért dolgozunk még, simítjuk a dohányt. — Utána azonban megint mintha visszaesne abba a csendes nemtörődömségbe, amely szinte szívenüt.

— Aztán jól meggondolták? — hallani a másikat. Szinte önkéntelen vállrándítás a válasz a másik fél részéről, s csak egy-két pillanat múlva válaszol szóval is kissé bizonytalanul — nemrég jött hozzám az egyik, beszéltük is, hogy maradni kéne... de azóta abbamaradt.

E

*- n csak annyit tudok mondani, hogy jól gondolják meg ,mit tesznek — adja a tanácsot a másik. — Mihez kezd például maga, aki se jószágot, se földet nem vitt be a szövetkezetbe? — Ezen egy kicsit elgondolkodik a másik, majd

Az emlékezetes koratavaszi jeges árvíz Tolna megye egész sor községét sújtotta, s az ár elvonulásával nem kevesebb, mint 2080 család maradt hajléktalanná. A többi közölt Sióagárdon 137, Faddon 220, Tolnán 324, az árvíz idején legreménytelenebb napokat átélt Bo- gyiszlón pedig 688 családi házat döntött rommá a jeges ár. Az összedőlt utcasorok láttán szinte reményüket veszítették a károsultait, s a helyreállítási és újjáépítési munkák irányításával megbízott kommunistáknak azt az Ígéretét, hogy a tél beálltáig mind a 2080 Tolna megyei család beköltözhet új otthonába — nem egyszer csak hitegetésnek tartották.

A nyárelejei nagy anyagszállítások megindulásával azonban megkezdődött a nagy újjáépítés is s ettől kezdve egymásután emelkedtek az új házak és utcasorok. Sióagárd már a nyáron felépült

lassan kiböki — hát az igaz, semmivel kezdeni nagyon nehéz, dehát mit csináljunk. — Ez a tanácstalanság, s úgy érzem, félelem már nemcsak szivenüt, hanem tartósan fáj.

— Mit csináljanak, mit csináljanak — dohog a másik — ne engedjék magukat befolyásolni, ha látják, hogy au maguknak nem jó. A demokrácia nemcsak azt jelenti, hogy a tsz-ből, akit be- kényszerítettek, s nem szereti azt, a2 kiléphet, hanem azt is, hogy aki továbbra is ezt az utat választja, az megmaradhat benne. Különben is, aki egy pár lovat, tehenet kaphat vissza, meg földet, mert bevitte, az könnyebben számít és joggal, meg aztán szabad választása van. Teheti, nem szólja meg végrevala- hára senki érte, de maguk mihez fognak, mi marad maguknak, újra a napszám, a bizonytalanság.

TTgy látszik, ez fogaskérdés, mert bú^ csúzás lesz belőle, — hát majd csak lesz valahogy — végszóval. Ez a csendes beletörődés a mintegy megvál- toztathatatlanba, ez ejt gondolkodóba a leginkább. Félreértés ne essék, nem termelőszövetkezeti agitációt akarok kifejteni, hanem egy ember lelkivilágát igyekszem megérteni s vele együtt számos hozzá hasonló jövő sorsáért aggódom. Mert miről van szó? Arról, hogy ő is (a nevét szándékosan nem írom ki), mint annyian mások, néhány év alatt beleszokott a közös gazdálkodásba. Nem az ő hibájuk, hogy nem úgy sikerült, mint ahogy sikerülhetett volna, igazabb, emberségesebb mezőgazdasági politika esetén. De le lehet ebből azt vonni, hogy a szövetkezés rossz, nem csak a módszerben volt-e a hiba?

A józan gondolkodás csak idevezethet. De miért nem vezeti ehhez az én emberemet s a hozzá hasonlókat? Kérs nem sokkal később Dunaföldvár, Bölcske és Pörböly árvízsújtotta közsé gek újjáépítését fejezték be. Szeptemberben már olyan terveik voltak az újjáépítés munkásainak, hogy november hetedikén az utolsó ház kulcsát is átadják a tulajdonosának.

Az októbervégi események azonban felborították a kőművesek számításait. A közlekedés megbénulása következtében, munkáskéz és anyaghiány gátolta a munkát, amely azonban kisebb-na- gvobb zökkenőkkel ugyan, de megszakítás nélkül folyt azokban a napokban is, amikor más munkahelyeken sztrájkoltak a munkások. November végére a 16 Tolna megyei átvízsúj tóttá község közül 11 községben teljes egészében befejezték az újjáépítés és helyreállítás munkáit: a 2080 helyreállítandó és újjáépítendő családi házból 1922 lakásba dedós és nehéz rá a felelet. Én úgy próbálom megírni, ahogy érzem. Már előbb is éreztem, hogy emberem tanácstalansága egy bizonyos félelmet takar. Nem mer, sok mással együtt, a szövetkezés mellett kiállni, mert mit szólnának a többiek. Isten bocsá’, még tán rákosistának is bélyegeznék. Mit kell itt tudni: Elsősorban azt, hogy a szövetkezeti mozgalom nem Rákosi-féle elgondolás szüleménye, s nemcsak a szocialista országokban van meg — formáját és tartalmát nem tekintve most — hanem a kapitalista országokban is, mint Dániában.

A z igaz, hogy a Rákosi—Gerő-féle klikk bűnös politikája, erőszakos módszereik súlyos károkat okoztak. Ezt kell elvetnünk magunktól örökre és erre megvan a biztosíték is. Ahol azonban a szövetkezésre a valóban igazi lehetőségek megvannak, s a földnélküli szegényparasztok nem, vagy csak igen nehéz körülmények között tudnak új életet, új egzisztenciát teremteni, ott legalább olyan bűnös és káros módszerekhez folyamodnánk, mint az elsöpört klikk.

TV'S esszemenő következtetéseket nem akarok levonni, de a bikácsi Petőfi Tsz egyes tagjainak és a többi hasonló helyzetben levő emberek további sorsáért való aggódás adta toliamra e néhány gondolatot. Csak azt tanácsolhatom, legyen már vége a fejbólintások idejének, a félelem korszakának, a bizonytalankodásnak, a terméketlen várakozásnak. Legyen végre bizalom és megértés az emberek között s az a bátorító közszellem, amely biztosítja, hogy ha az egyén és a közösség, a sokat szenvedett haza érdekeit szolgálja, mindenki úgy rendezhesse be az életét, ahogy az neki a legjobban megfelel.

(1—e)

cember elsejéig már visszaköltözhettek az árvízkárosultak.

Decemberben — noha ekkor már a hidegre forduló idő is akadályozta a munkát —, újabb családi házak kerültek tető alá és készültek el teljesen. így például az utóbbi napokban fejezték be az árvízkárok helyreállítási és építési munkáit Faddon, Tolnán és Bátán is. Bogyiszló kivételével most már újjáépültek a Tolna megyei árvízsújtotta községek. Bogyiszlón most az ünnepek után is mintegy 70 kőműves, ács és segédmunkás dolgozik a helyreállítási és újjáépítési munkákon. A kőművesek főleg a belső falazatok vakolásait végzik, az ácsok pedig a falegyenig épített házakra rakják rá a tetőszerkezetet. Ebben a községben körülbelül 30 ház újjáépítésére csak a tavasszal kerül sor.

Nagy

,,Ne czivakodjunk a fölött, hogy mik voltunk: egyesüljünk arra, aminek lennünk kell. Mi kinyújtjuk feléjük az igaz testvériség kezét megszerezni az 6 szabadságukat: nyújtsák ki ők is kezüket felénk, visszaszerezni a miénket.”

Kossuth Lajos

Az ország szívében, a gyárakban megindult a munka, ismét szikrázik az olvadt acél, ismét forognak szédületes gyorsasággal az orsók, de e szív dobbanása még gyenge. Folyton erősödik, betegsége már túl- van a krízisen és ez az erősödő dobogás megnyugtató, mint a családtag számára a beteg új és új életjelei. Az ütőerekben megindult a vérkeringés, a vér eljut a végtagokba is, melegséget, életet visz . . . így indul lassan és sokatigérően az országban az élet, így jellemezhetjük ezt az élniaka- rást, életvágyat egy gyógyuló testhez hasonlítva.

Az új életkezdésről, annak módjáról embernek és embernek más elképzelése lehet. Ezek közül az elképzelések közül a legjobbat, a legeredményesebbnek igérkezőt kell elfogadni a gyakorlati megvalósítás számára. Sok olyan ember dolgozik ma, és fog dolgozni a jövőben is felelős állásban, aki azelőtt is hasonló pozíciót viselt, természetesen le kell vetkőznie azokat a hibákat, felszedett rossz szokásokat, amelyeket a múltból hozott magával. De ehhez az embernek idő kell. Ezek az emberek türelmet igényelnek ahhoz, hogy az új célok érdekében új módon dolgozhassanak. Igen nagy hiba lenne, ha egy megadott dátumra terveznénk az emberek új típusának, vagy felfogásának kialakítását. Egy ilyen tervezett határvonal csak az ember számításon kívül hagyásával készülhet, mert az emberi felfogás átalakításának időpontját „betervezni“ nem lehet.

Magyarán és őszintén kimondjuk, hogy demokratizált államrendünknek is szüksége lesz azokra az emberekre, akiit eddig is dolgoztak, ha nem terhelik őket olyan bűnök, amelyeket egyéni kezdeményezés alapján követtek el.

Azok a viták tehát, melyek a jelen figyelmen kívül hagyásával boncolják a múltat, meddők és pillanatnyi vitatásukkal nem szolgálják az ország lakosságának boldogulása szempontjából fontos holnap ügyét. Lesz idő arra, hogy a múlt hibáit alaposan értékeljük, ha teljesen helyreáll az országban a rend és a nyugalom, amikor helyrebillenik az ország gazdasági élete. Addig viszonl fontosabb a holnap szempontjából a ma tennivalója, fontosabb arról vitatkozni, hogy milyen legyen a holnap, — hogy a nemzet jólétét sok évvel előre ezekben a napokban meg tudjuk alapozni.

Nem. arról nincs szó, hogy a múlt hibáin ne vitatkozzunk, szükséges ez, csak ne erőszakoljuk ezt a vitát, és különösen ne legyünk erőszakosak a2 emberrel szemben, aki bizonyos idő

múlva úgy is formálódni fog, hozzáalakul az újhoz... E viták — ismét kihangsúlyozom, hogy vád ne érjen a vita megakadályozásának szándékáért —, hasznosak, legtöbb esetben visszavezetnek egy olyan időpontra, évszámra, amikor megteremtődött a hibák alapja, amikor olyan talaj alakult ki Magyarországon, hogy e talajon burjánozhatott, majdnem szabadon felüthette fejét a törvénytelenség, a büntetlen visszaélés. Tehát a viták nagyrésze a múlton rágódik, ahelyett, hogy a jelen problémáit boncolná, kiutat keresve a pillanatnyi nehézségből. Pedig — Kossuth gondolatához kapcsolódva —-, a múlton való cí- vakodás helyett itt lenne az ideje az eggyéforrottságnak, az egyakaratnak, hogy ez az akarat cselekedetté testesülve, kihúzná az országot komoly nehézségekből. Sokkal termékenyebb most az olyan vita, amely a most ránk váró feladatok megoldásának módját boncolja, megpróbál kiutat keresni a bajból, mint az, amelyik a múlt hibáit hánytorgat- ja.. . A múltat megmásítani, elfeledni nem lehet, — tanulni kell belőle, tanultunk is, — de ma, csak a múlt hibáinak vizsgálatára helyezni a fő súlyt, és megfeledkezni arról, ami a holnapban sö- tétlik, nem szabad. S e holnap, ami tele reménnyel és nehézséggel vár, ránk, a létünk. Ebben a holnapban van bent az, aminek lennünk kell és az, aminek lennünk nem szabad. Alkossa tehát sok vita tárgyát, hogy melyik az a legközelebbi út, amelyik a „lennünk kell“-hez vezet.

A múlt hibáinak vitatása közben ellentétek merülnek fel az emberek között, személyes ellentétek is, melyben egymást vádolják, okolják sokan, tehát ellentétek, haragok és talán bosszúk érlelődnek. Táborok keletkeznek, melyek szemben állnak egymással. Kész tehát a széthúzás. Megvan az elvi és gyakorlati alapja egy új, akár fegyveres harc kirobbanásának is. Pedig talán egyik fél sem akarja ezt a józan vitázók közül.

Ha viszont a jövő feladatainak megoldására egy egységes front alakul ki, mindez nem veszélyeztet.

A vezetőszerepet vivő munkásosztály — ismét Kossuth szavait idézve —, kinyújtja minden ember felé az igaz testvériség kezét, megszerezni az ő szabadságukat ... Kételkedik-e valaki abban, hogy itt minden ember szabadságol akar, senki nem akarja felvenni még- egyszer a lerúgott béklyókat. A munkások hatalma biztosítani akarja mindenkinek ezt a szabadságot, ha megfogja ezt a feléje nyújtott testvéri jobbot. Ez a kéz várja minden ember kezét, hogy egy nemzetet átölelő kézfogás adjon szabadságot minden embernek, aki az! megérdemli és élni tud vele.

> Buni Géza

Bogyiszló kivételével újjáépültek a Tolna megyei árvizsújtotta községek

Vihar után.• •

A VIHAR akkor kezdődött amikor az október 23-i események híre leért Dombóvárba is. A hír után jött csak igazán a vihar. Volt rá példa már sok esetben, hogy akaratuk véghezvitelénél a kendergyáriak nem ismernek tréfát. De ez egész más természetű volt. Sokan már azt mondták, hogy el kell felejteni azokat az eseményeket, hisz már változott minden. Változott, de a történeti hűséget, az események lefolyását érdemes megemlíteni. És érdemes azokon sokat, nagyon sokat gondolkodni, nemcsak a kendergy ári aknák, hanem úgy gondoljuk, sok forrófejű „forradalmárnak“’ is.

Október utolsó napjaiban, 23-a után, már más szelek fújtak, más szél dagasztotta a gyáriak vitorláját. S hajójuk viharos útjára akkor indult el, amikor az öltözőben többen összejöttek és elkezdtek beszélgetni arról, hogy most hogyan tovább? Az első percekben már akadtak bölcs emberek. Félretéve mindem józan ítélőképességet, megc kezdték munkájukat: Azt hangoztatták ,hogy „eljött most a mi időnk mo6t majd mi leszünk az urak. És úgy lesz ahogy mi akarjuk“. A történeti hűség megkívánja, hogy megjegyezzük, csupán egy-két hangadó

volt és a munkások, mintegy százan, akiket úgy irányítottak, ahogyan akartak.

EZUTÁN a beszélgetés után úgy döntöttek, hogy megválasztják a munkástanácsot. Nem telt bele félóra sem, az összes dolgozó ott szo- ronkodott a kultúrteremben. Csak ott derült ki, nem tudják, hogyan kell a választást levezetni, milyen módszerekkel, milyen összetétellel. Először senki nem mert erre vállalkozni. Majd egyik művezető állt az élre és levezette a munkások gyűlését. Nem volt ezután semmi probléma. Tizenöt dolgozót választottak először az ideiglenes munkástanácsba. Most visszaemlékezve, úgy beszél nek a gyár dolgozói hogy akkor jól választottak. Igen ám, csak baj lett ebből a választásból. Hogyan-hogy- sem de amikor a legjobb dolgozókat választották, akkor 11 kommunista is helyet kapott. Tehát rossz volt az arány.

EBBE belekapaszkodtak a hangadóit. Az első gyűlés után — október

29-én — újból választottak. Ezt az eseményt egyesek úgy emlegetik, hogy nem is választáshoz, hanem valami cirkuszhoz, vagy kabaréhoz hasonlított. Ekkor kezdődött a vihar! Mindenki fújta a maga igazát. — A hangadók azt mondták, minek annyi kommunista a munkástanácsba. Mikor az egyik fiatal dolgozó, aki párttag volt, próbálta a maga igazát, véleményét megmondani, akkor egyik „forradalmár“ túlzengve mindent, azt mondta: ,,Most egy lépést hátra hommunisták, most mi jövünk“. S jöttek is volna, de nem tudták azt, hogyan kell a problémákat megoldani. Kérték, hogy valaki vezesse tovább a gyűlést. Nem találtak elnököt. Az egyik művezető ismét megpróbálta a kedélyeket lecsillapítani. Ugyanis nem akartak dolgozni, a sztrájk mellett ágáltak a „forradalmárok“. Mikor azonban döntésre került a sor, akkor senki nem mert felelősen az élre állni. Maradt volna minden a régiben, csakhát újra kellett választani. Ekkor már mindenki susogott, neveket lehetett hallani. S választottak. Lényegében ugyanazok

maradtak a munkástanácsban, igaz, most csak 6 volt párttagot választottak meg. De tovább aztán nem tudtak már menni, nem volt, akit válasszanak. Tizenöt tagúra tervezték a munkástanácsot. Ezután már megakadtak az ajánlók. Ugyanis senki nem akart vállalni semmit. De végül megegyeztek abban, hogy*- ha nem is tizenöt taggal, de munkástanácsnak kell lenni. Ekkor meg az volt a baj, hogy egyesek kijelentették: az ilyen tanáccsal nem tudnak együtt dolgozni. Nem is sokat tettek a munka megindítása érdekében. A főművezető azzal érvelt: „Emberek, dolgozni kell, mert még olyan kormány nem volt, amelyik munka nélkül is fizetett volna.“ Az akadékoskodók közbeszóltak: „Itt

járnak a bőrkabátosok, azok! bem engedik, hogy dolgozzunk.“ Megmérgesedett erre Musitz főművezető. „Küldjék azokat a bőrkabátosokat az öreg Musitzhoz, majd én megkérdezem, hogy mit akarnak.“ Most már mosolyog ezen, egyetlen bőrkabátos sem jelent meg. Azóta dolgoznak két műszakban!

KÖZBEN mégegyszer volt egy gyűlés ezen már mindenki lemondott. Féltek, azt mondják a dolgozók. De hogy mitől? Arra csak jobbára vállvonogatás és a „bőrkabátosok esete“ volt a felelet. A harmadik gyűlés után már egy öttagú bizottságot választottak.

EZ A MUNKÁSTANÁCSNAK nevezett bizottság irányított mindent egészen december 6-ig. Akkor választották meg a végleges munkás- tanácsot. Még meg kell azt is jegyezni, hogy később, mikor a helyzet már normalizálódott, akkor azt mond ták a „forradalmárok“: ,,Most már öt lépést előre jönnek a kommunisták“. Még nem jöttek elő. Csak a munkástanács intézkedik a dolgozók ügyes-bajos dolgaiban. Élelmet és más közszükségleti cikket biztosítanak a gyár ű Igozóinak. Foglalkozható a termelés kérdésével is. És nem is rosszul. A nagy vihar után már elcsendesedett minden. Csak itt— ott hallani még elégedetlenséget. De most a munka ahogyan kibontakozik, az eredmények már sejttetni engedik azt, hogy hamarosan visszatér a kendergyárba a régi élet, meguj- hodva.

— ÁCS —