Tolna Megyei Népújság, 1956. december (13. évfolyam, 281-306. szám)

1956-12-23 / 302. szám

1956. DECEMBER 23.

TOLNA MEGTLi NÉPÚJSÁG

A .nép választott«...°

któber végén ugyancsak zaj ” lottak az események Decsen. Egyre többen követelték: — Hallassuk ml is szavunkat, mint az ifjúság s a munkásság. — Többen felmentek Budapestre tájékozódni, hogy aszerint alakítsák a helyzetet itthon is. Közben a falu lakossága egyre jobban, erősebben hallatta szavát a beadási kötelezettségek, az igazságtalan tagosítások megszüntetése mellett. Az éveken kérészül elszenvedett sérelmek betetőződtek ... Decsen is csordultig telt a pohár.

Amint Pestről visszatértek a tájékozódók. gyűlést kezdtek szervezni. A kitűzött napon tekintélyes tömeg jelent meg, a község apraja, nagyja, megmutatta erejét a falu. A hősi emlékművön egyre, másra szaporodtak a koszorúk, beszédek hangzottak el, majd egy diák felolvasta az ifjúság akaratát, kívánságát tolmácsoló 14 pontot. Mindenki, a gyűlés minden résztvevője helyeselte, egyetértett ezekkel a kívánságokkal.

Aztán szétoszlott a gyűlésen résztvevő tömeg, de nem teljesen. Egy, körülbelül 120 főnyi tömeg a tanácsháza felé vette útját — úgy gondolták, ők hivatottak a hatalom átvételére, illetve ők választják meg a község nemzeti bizottságát — persze, ..demokratikus'1 alapon. A résztvevők legnagyobb részénél harminc és száz hold között változott a hazafiság, a demokratikus érzelem.

M

egkezdődött a választás, illetve a bizottságot választó ,,falugyűlés.'1 — Ki akarja Szemerei Károlyt? Ki akarja Balogh jegyző urat? Ki akarja Bogár urat? Természetesen egy névnél sem volt ellenvélemény- úgy, hogy amikor a választás végére értek, a százhúsz résztvevő megválasztotta a száz tagú bizottságot és —, hogy az egész falu képviselve legyen — a bizottságba beválasztottak három dolgozó parasztot is. A százas bizottság választott azután egy húsz tagú bizottságot, amelyben helyet kapott egy kisember is. (Amikor a bizottság összeült tanácskozni, őt küldték ki az ajtó elé vigyázni, hogy avatatlan személy be ne léphessen).

A választásnak hamarosan híre futott a községben. A nép persze, nem nagyon értett egyet az ilyenféleképpen megrendezett választással. Hangoztatta is László István kőműves: — Pesten még folyik a harc, itt meg már az a legfőbb gond, hogy ki kerüljön pozícióba. — Mert egyeseknek mindjárt az volt a gondja, hogyan gyakorolhatják a leghatásosabban a hatalmat. Márkus kulák pisztollyal hadonászott: „— Majd mi most megmutatjuk!“

M

eg is mutatták. Október egyik napján a ruházati boltban két „régi ismerős“ asszony találkozik, így mondja az egyik: „Eljössz te

még hozzám egy marék lisztért felmosni a lakásomat. Nem is olyan sokára.“ Ez a kijelentés aztán olyannyira felkorbácsolta a hangulatot, hogy az illető asszony jobbnak látta minél gyorsabban befejezni a vásárlást. A piacon meg ezzel ágált egy másik asszony: „Annyi lössz itt a

szögény, hogy disznókkal ötetjük.’1 — Persze, ő is alig-alig kerülte el a már-már tettlegességre kerülő felháborodást.

A „fórumon“ a vendéglőben egyre zajosabbá vált a közhangulat. —

Nem ezt akartuk mi. Nem ezért volt az egész, hogy ők üljenek a nyakunkra. — Pedig ott ültek. Vagy nyolc régi csendőr, mint nemzetőr sétálgatott a községben, olyan öntelten markolta a puskaszíjat, mint tizenkét évvel ezelőtt. Egy volt járás, bíró a cigányokat itatta, igyekezett rábeszélni, hogy elvégezzenek „bizonyos munkákat“ amihez ők csak a listát szolgáltatták volna. Néhány suhancot ablakbeverésre buzdítottak, azok persze nem nagyon válogattak, beverték, ami a kezük ügyébe került. Gondolkodott is az egyik pék, de kinyilvánította szóban is: „— Nem

tudom, kinek nem sütöttem meg jól a kenyerét, hogy az én ablakom is megtisztelték.“ Ezek után nem lehetett csodálkozni Dörnyei Lajos és még jónéhány gazda felháborodásán: „— Ezek akarnak nyakunkra ülni.’1 T zzott a hangulat a községben, napról napra nőtt a községbeli kisemberek elégedetlensége. — Nem tűrjük tovább ezeket az állapotokat, nekünk is tennünk kell valamit nem akarjuk újból a régi rendszert. — S a szavak kezdtek tettekre változni. November 4-re már szerveződött a tüntetés, hogy elsöpörjék azokat, akik most kizárólag azon fáradoztak, hogy ott folytassák, ahol 1944-ben abbahagyták. Erre már nem került sor ... megelőzték az események. Vasárnap reggel már sem a vendéglőben, sem a tanácsnál nem lehetett látni a község ,,új urait.“ Csak a következő napokban amikor újból a tanács vette át a község ügyeinek intézését, próbálkoztak meg azzal, hogy továbbra is ők gyakorolják a hatalmat. Arra hivatkoztak, hogy őket a nép választotta meg...

Ebből pedig nem kérünk . • •

Sokszor nevettünk a dolgokon, sokszor a kezünk is ökölbeszorult, amikor az állami vagy kísérleti gazdaság, a tsz vagy egyéni paraszt megkapta papíron, hogy márpedig ennyi és ennyi területen gumipitypangot, gyapotot, vagy egyéb csodabogarat kell termelni.

A későbbi események azután azt igazolták, hogy a leghelyesebb minden növényt a neki legmegfelelőbb helyen termelni. Ahol a cukorrépa, a dohány, vagy éppen a fűszerpaprika hazája van, oda ne vessenek kukoricát, ahol pedig szépen díszük a jó magyar búza, oda ne vessenek gyapotot.

Ez megszűnt, nincs többé és gondolni sem akarunk arra, hogy valaki is ezt mégegyszer visszasírja. Minden gazdaembernek egyetlen álma, hogy végre olyan növényt termeljen amilyet akar, amely az adott körülmények között a legtöbb termést hozza.

Álljunk meg azonban itt egy szóra, és emlékezzünk meg szeretettel azokról az atyafiakról, akik átaludtak az eseményeket, akik még mindig javasolnak, akik rizstermeléssel kísérletez nének olyan helyen ahol nem kifizetődő. Nézzük a tényeket.

Gál Sándor, a volt Öntözési és Talajjavító Vállalat budapesti kirendeltsége vezetőjének, továbbá De- zséry Józsefnek, ugyanennek a volt vállalatnak a főagronómusának és Takács Ferencnek, a volt tsz rizstermelési agronómusának az aláírásával levél érkezett Budapestről a megyei tanács elnökének.

A levélben arról írnak főleg, hogy mezőgazdaságunk fejlesztése érdekében egyre nagyobb tért hódít az öntözéses gazdálkodás és ezen belül a rizstermelés. A Tiszántúlon is szép eredményeket értek el e téren, de ebből a fejlődésből a Dunántúl teljesen lemaradt, holott rizstermelésre kiváló adottságokkal rendelkeznek.

„Javasoljuk a megye területén egy minta rizstelep megépítését, amelyet 1957. tavaszán üzembe akarunk állítani.” — írják.

Takács Ferenc az agronómus, a szakember enné( is tovább megy. Két nappal későbbi levelében arról ír: „A rizstelepet lehetőség szerint Decs határában, mintegy 150 hold területen szándékoznánk létrehozni.’’

A levélíró beszámol arról is, hogy jól tudják, hogy ezt a munkát nem

lesz könnyű végrehajtani, mert stb., stb. Bejelenti azt is. hogy egyelőre a szakcsoport kislétszámú lenne, de kilátásba helyezi azt is, hogy egy sikeres gazdasági év után a szakcsoport termelőszövetkezetté alakulna. És végül elvi engedélyt kér tervük kidolgozásának megbeszélésére.

És most néhány szóban Szűcs Lajosnak, a megyei főagronómusnak véleményéből:

„A decsi rizstelep kiszélesítése véleményem szerint nem helyes. Nem vagyok ellene a rizstermelésnek, sőt, támogatom is. Például a sióagárdi szikes vegyületi talajon, de nem a decsi határban. A decsi tapasztalat az, hogy lehet rizst termelni, bár nagy költséggel, mert agyomosodás veszélye az első esztendőben nagymértékben fennáll. De lehet takarmányt is termelni, amely legalább annyi értéket biztosít akár tápanyag, akár mennyiségben, akár forint értékben, mint a rizs.

A magam részéről nem javaslom a rizstermelő szakcsoport ilyen irányú megengedését.”

Ehhez már nem kell kommentár.

BODOLAY RÓZA

Néhány szó a művészetekről

A közéletben is egyre többet hallani — az általános gazdasági és politikai problémák tárgyalása mellett a művészetek helyzetéről. Egyszerű emberek, pusztán az érdeklődéstől hajtva, tárgyalják a magyar művészet pillanatnyi állapotát, s kíváncsian próbálnak megoldást keresni a maguk számára, kivezető utat művészetünk stagnálásából.

Az utóbbi hetek eseményei folytán művészetünk szinte minden ágában merevség mutatkozik, ami lezárja egy kor rossz kultúrpolitikáját, ebben a merevségben megfagy az, ami élettelen a jövő számára és ebből fog majd kisarjadni az, ami továbbra is élni tud az emberek között. Mert ott kell élnie. Eddigi kultúrpolitikánk ugyan csinált művészetet, de ez a csinált művészet sok tekintetben hazug volt, annyira hazug, hogy a nép nem fogadta el magáénak, viszolygott tőle, s nem kereste a kapcsolatot vele. Volt-e egyáltalán eredménye ennek a kultúrpolitikának? Gondolkozás nélkül talán azt mondhatnánk, hogy semmi... De igen volt... Volt azért — amit az első mondatban már leírtam — mert az emberek most beszélnek róla. Tehát érdekli az embereket a kultúra, a művészet. Az eddigi, sok rosszaságával is felkerestem az emberek érdeklődését, jobbat kívántak, bántotta őket az a sok rossz, amit tartalmazott és megragadta figyelmüket az a kevés jó, amit nyújtani tudott. Az eddigi eredményeként könyvelhetjük el nagyrészt, hogy most beszélnek róla. kíváncsian néznek a jövő felé.

Az embereknek szüksége van a művészetre. Helyes, vagy helytelen irányban kifejlődött esztétikai érzékük megkívánja a szépet. A művészetek olyan életfeltételeket jelentenek az emberek számára, mint a munka. Munka nélkül nincs élet, el- satnyul az ember, művészet nélkül eldurvulnak az emberek. A művészetek azok — színművészet, irodalom, filmművészet, képzőművészet stb. —, melyek finomítják az emberek lelkét, érzékennyé teszi őket, egyszóval a humánus gondolkozásra tanítják. Csak az a művészet és valamit, ami

Mega j ándékozták a városi tanács dolgozóinak gyermekeit

A gyermekek ilyenkor, karácsony előtt, igyekeznek jók lenni, mert mondván: csak a jó gyermekeknek hoz karácsonyi ajándékot a Jézuska. A városi tanács dolgozóinak gyermekei ezek szerint jók voltak, mert tegnapelőtt este a városi tanács nagytermében mintegy ki- lencvenhatan átvették a karácsonyi csomagot.

ezt a célt szolgálja elsődlegesen. Ezen keresztül pedig szolgálhat közvetett formában a társadalmi rendszernek megfelelően. Elég tapasztalatot szerezhettünk az elmúlt esztendőkben arról, hogy színdarabokkal és filmekkel például nem lehet embereket meggyőzni a termelőszövetkezeti út helyességéről. Sok esetben az ellenkező hatást értük el az ilyen művekkel, mint amit vártunk tőle. És ez a művészet nem kerülhetett közel az emberekhez egyszerűen azért, mert hazug volt. Az emberi lelket, gondolkozásmódot pedig csak az igaz művészet hódíthatja meg magának teljes mértékben.

Komoly figyelmeztetés mindez a művészek és írók számára, hogy a jövőben olyan alkotásokkal és olyan művészettel lépjenek a nép elé, amiből, — hétköznapias nyelven mondva. — nem lóg ki a lóláb. Nincs szó természetesen arról, hogy a „művészet a művészetért” elv alapján semmitmondó, tartalomnélküli alkotásokat tálaljunk, ez az ellenkező véglet lenne, és hasonló undort váltana ki a közönségből, mint az eddigi irányzat egyes termékei. A művészet igazat mondjon, s ez az igazság egyféle legyen, ne a hamis igazság, hanem az őszinte. Ne próbáljon kerítő szerepet játszani a mű, ne próbáljon egymással meggyűlöltetni olyan embereket, akik soha nem bántották egymást, ne húzzon becstelen jelzőt olyanokra, akik valóságban becsületesek. (Gondolok itt az olyan, ma is megnyilvánuló mondásokra, hogy például a tér. melősszövetkezetek becsületesebb tagjai továbbra is a közös utat választották.) Miért? A kilépő lehet épp oly becsületes, mint az, aki bentmarad. Lehet gazember is, de lehet a bentmaradó is ugyanez... Az embereket nem lehet kategorizálni, megtanított bennünket erre — fájdalmas tandíjért, — az elmúlt néhány esztendő. Különösen pedig a művészetek ne tegyék ezt. azok a művészetek, melyeknek feladata, — tisztázott tény már, — hogy az emberek szépérzékének kifejlesztése és az emberiességre való nevelés.

Végül, — remény van rá, hogy így lesz, — a kormány ne tegyen kísérletet arra, hogy típust csináljon az íróból, sablont szabjon meg számukra, mely szerint alkothatnak, ne adjon tám. és szempontokat, melyeknek feltétlenül szerepelni kelt egy-egy műben. Egy ilyen irodalom kialakítására történő kísérlet ismét a pillanatnyi állapothoz vezetné idővel a magyar irodalmat. Alkosson a művész saját egyéniségéből fakadó művet, láthasson ez napvilágot ha, nem uszít ez a fennálló társadalmi rend ellen, a közönség majd eldönti, hogy elfogadja az alkotást vagy nem ... Mert a legigazságosabb lektor és bíró a közönség...

BUNI GÉZA

Megszólal a csengő. Az óra végét jelzi. Az osztályok ajtaja kitárul, s kiözönlenek a pirospozsgás és sápadt arcú lányok. Az előző másodpercben még csend honolt a folyosón, most lárma és zsivaj tölti be. A nevelők a tanári szobába sietnek.

— Beszélgessünk arról, ami fáj — e szavakkal kezdődött a spontán pedagógus-gyűlés a Bátaszéki Állami Általános Leányiskolában.

Mi az, ami fáj? Mi az ami marcangolja még ma is a tanárnők és a tanárok lelkét? A múltban a „nemzet napszámosainak” nevezték magukat. És találóan. A tanítónemzedék legtöbbje kopott cipőben és viseltes ünneplőben rótta a falu utcáját. Vajon fordult-e olyat a világ kereke hogy ma már nem kell a „nemzet napszámosainak” nevezni önmagukat? Nem teljesen bár, de fordult. S hogy miért nem egészen? Nem kérdezik, ki volt a bűnös. A jövőtől remélnek.

Kettős teher nyugszik a vállukon: a jövő generációjának nevelése és a megélhetés mindennapi gondja. S ha ez az utóbbi tehersúlyosabb, mint az előbbi, a gyenge váll összeroppan. Ez történt a közelmúltban.

Gerő Ernő a budapesti pedagógusok statisztikáját „bérdemagógiának” nevezte. Remélik, hogy a tanárok sokezres táborának jogos panasza most orvoslásra talál. Nem azonTISZTULÓ SZÍVVEL

nal kérik, hiszen látják országunk súlyos gazdasági helyzetét. A jövőtől, a helyzet normalizálódásától várják anyagi és erkölcsi megbecsülésük jobbrafordulását.

Mit kérnek? Feljegyeztem a panaszaikat: Adjon az állam családi segélyt egy gyermek után is, kapjon a feleség családi pótlékot a gyermek után és orvosi ellátást, ha a férj nem dolgozik, dolgozzon ki az Oktatásügyi Min. egységes órarendszert és a túlórát fizessék meg, az osztály- főnöki díjat kapja meg az alsó tagozati osztályfőnök is adja vissza az állam az elvett 50 százalékos vasúti kedvezményt, a pedagógus intézmények legyenek ismét a pedagógusoké, üdülésben részesüljön egyformán minden nevelő, tegyék lehetővé a szaktanárok külföldi utazását emeljék fel a szakköri díjakat. az egyszakosok választhassanak olyan második tantárgyat a főiskolán, amelyhez kedvük van, az óvónők kapjanak ugyanannyi szün>dőt. mint a pedagógusok.

Vajon jogtalan követelések ezek. Nem Nagyon is jogosak Egyelőre az ilyen problémák megoldásával kell

könnyíteni a pedagógusok helyzetén. Hálásak lesznek érte valamennyien.

Az anyagi helyzetük illusztrálására elmondották, hogy a tanárok és a tanárnők életében, munkájában mindjobban előtérbe került a „második műszak”. Az egyik a könyvtárt kezeli, a másik a termelőszövetkezetben könyvelést vállal, a harmadik színjátszócsoportot tanít be, csak azért, hogy a még mindig szűkös anyagi megélhetésén valamit köny- nyítsen. Csak így következett be, hogy a szerényfizetésű nevelőnek a fogához kellett verni a garast: százszor meg kellett gondolnia, hogy elmenjen e moz ba, színházba, megvegye-e a legújabb könyvujdonságot, vagy szakkönyvet. A legtöbbször persze nem ment el moziba, színházba és nem vette meg a könyvujdonságot és nem vette meg a szakkönyvet.

Ez az egvik oldala a pedaaómis- prablémának. a Másik a morális oldala Ma már kimondhatjuk nyíltan, a pedagógus mindenes volt egy községben. Volt tej- tojás-, baromfibegyüj- tő, tanácstag, sportvezetőségi tag, DISZ vezető, színjátszó csoport-vezető, de a legkevésbé tanár. De nem tovább: ha arról volt szó, felvegyék-e a pártba, százszor is meggondolták, mondván: pedagógus? — nem megbízható. Pedig ezek az emberek nagyon, de nagyon sokat tudtak volna segíteni. Értelmiségi? Megfontolandó, hogy bizalmas munkával megbíz- zák-e. Mindez bántotta a nevelők önérzetét és úgy érezték, hogy ők nem teljes jogú tagjai ennek a társadalomnak. Azért, hogy a pedagógusértelmiség sok tekintetben háttérbe szorult, maguk a pedagógusok is felelősek. mert nem lett volna szabad visszahúzódniok.

A mostani meaculpázás már csak annyi, mint az eső utáni köpönyeg. A leírtakat nem azért vetettem papírra, hogy kitálaljuk ország-világ előtt a magyar pedagógus közelmúltbeli életét. Maguk tudják a legjobban, hogy milyen volt az. Azért vált szükségessé mindennek a megemlítése, hogy mégegyszer ilyesmi ne fordulhassék elő. A jövő nemzedékének nevelése a pedagógusok kezébe van letéve. Amilyen megbecsülésben részesítik őket, olyan munkát várhat tőlük az ország.

A pedagógusokat így a bátaszékie- ket is. remény tölti el. Nem nézték

azt a közelmúltban, hogy milyen események zajlottak le az országban, ők tanítottak. Még csak egyetlen egy órára sem szüntették be a tanítást. Sokat várnak jelenleg, tisztában vannak követésük súlyával, de tudják azt is, mit kell adniok cserébe az anyagi és erkölcsi megbecsülésért, amit az új kormánytól várhatnak. Az egyik fiatal magyarszakos tanár így fejezte ezt ki:

— Mi, pedagógusok megtesszük, amit vár tőlünk az ország; olyan gyermeket nevelni, aki művelt, embertársait és hazáját szerető és megbecsül más népeket is, — hiszen hivatástudat is létezik a világon. — Ehhez az szükséges, hogy hagyjanak meg bennünket nemzeti mivoltunkban. A többi már megy magától is. Ne kelljen úgy tanítanunk, mint Rákosi idejében tanítottunk az iskolában. Mi tisztuló szívvel és telve reménységgel fogunk munkához.

Megszólal a csengő. A délutáni tanítás kezdetét jelzi. Az osztályok ajtaja kitárul, s beözönlenek a pirospozsgás és sápadtarcú leányok. Az előző másodpercben még lárma és zsivaj zsongott a folyosón, most méma csend tölti be. A tanárok az osztályokba sietnek.

Tisztuló szívvel, s e tisztulást elhintik a gyermeki szívekbe is.

KOVÁCS JÓZSEF