Tolnai Napló, 1956. október (13. évfolyam, 232-255. szám)
1956-10-14 / 243. szám
Irodalom * Iflíívéé^ei * Téli tervek Belecskán Bclecska kis község, és mégis, ha a kultúrmunkáról beszélnek a gyönki járásban, nevét nem a rossz munkát végző községek között említik, inkább a jobbak végén. Az természetes, hogy a legjobbak között nem említhetik, mert ehhez nincsenek is meg a községben a szükséges adottságok, de á lelkesedés, ami a község kultúrmuVikásait áthatja, kivívja azt a megtiszteltetést, hogy nem marasztalják <J munkájukat. A község kultűrcsoportja az év egyes szakaszaiban olyan nehézségekkel küzködik, amilyenek más együttesek munkáját nem gátolják, és mégis tud nak eredményeket felmutatni, mégpedig nem is ákármilyen eredményeket. Mert ha valakit megdicsérnek munkájáért a seregszemle járási bemutatóján, az elég szép eredmény, kü lőnösen szép, ha számításba vesszük, hogy milyen körülmények között készültek fel erre a versenyre. Mert a jelen esetben azt is számításba kell venni. Bányai Imre elvtárssal, a kultúrcsoport Vezetőjével beszélgettünk a község kultúr- munkájáról, s tőle tudtuk meg az eredményeket és hibákat, valamint azokat a nehézségeket, amelyek a kultúrcsoport munkáját megnehezítik. A körülményeket tekintetbe véve, e nehézségek '.némelyikét persze nem lehet orvosolni, vagy ha igen, nagyon nehezen, és az orvoslás módját az együttes tagjainál kell keresni. Ilyen például, hogy faluról lévén szó, nyáron szinte egyáltalán nem tudnak > kuljúrmunkát végezni. A fiatalók nagy része, mondhatnánk, hogy valamennyien, mezőgazdasági , dolgozók, akik a tavasz, beálltával hajnaltól késő estig dolgoznak a földeken és bárkinek könnyű belátni, hogy ilyen megfeszítő napi munka után, amilyent a mező- gazdasági dolgozók végeznek, nem várható el, hogy a fiatalok éjszakájuk egy részét még a kultűrmunkának áldozzák. Nyáron tehát, szinte lehetetlen bármilyen kulturális tevékenység is a faluban. Még az iskolásokat se lehet foglalkoztatni, mert a nagyobbja dolgozik. Szüleiknek segítenek; legeltetnek és a házkörüli könnyebb munkát végzik. Nyáron a kul- túrmunka kimerül abban, hogy dicsőségtáblát készítenek, amit a tanácsház előtt elhelyeznek, s esetleg a moziban egy-két jutalomlemezzel köszöntik az élenjáró gazdákat. Télen viszont annál élénkebb a kultűrmunka a községben. Ilyenkor szinte minden fiatal, aki a községben van, — mert sokan járnak vidékre dolgozni a faluból, — részt kíván a faluban folyó kultúrmunkából. Lehet, hogy azért, mert a községben más szórakozási lehetőség nincs, de közrejátszik az is, hogy a kultúrcsoport vezetője nem restel elmenni a házakhoz. hogy beszélgessen a fiatalokkal, öregekkel egy aránt. S a beszélgetések eredménye mindig megmutatkozik, amikor a kultúrcsoport vezetője kihirdeti a szereposztás napját. Nem hiányzik senki a meg hívottak közül. Persze az se újság a községben, hogy idősebb asszonyok és férfiak vállalnak szerepet egy-egy színdarabban. . .. Közeledik az ősz, amikor a községben befejezik a mezei munkát, s már szövik is a terheket a belecskái kultúrmun- tkások, hogy milyen színdarabokat tanulnak meg a hosszú téli estéken, amit aztán majd bemutatnak a falu lakosságának, s ha jól megy az előadás, esetleg Vidékre is ellátogatnak. A tervek szerint a tél első felében egy egyfelvonásosokból álló műsoros estiét rendeznek majd utána pedig egy komoly, háromfelvonásos darabot tanulnak meg . .. Probléma persze még ezután is lesz, mert nincs rendes helyiségük, ahol a darabokat bemutathatnák, vagy ahol nyugodtan próbálhatnának. A községben nincs kultúr- ház, csak a termelőszövetkezetnek van egy színpados nagyterme, ahol eddig Is tartották az előadásokat, de a termelőszövetkezet bért követel a teremhasználatáért, akár próba, akár előadás után. S ez a bér, — mert elég magas az ár, — sok esetben akadályokat gördít az együttes tervei elé, mert szinte az egész bevételt elviszi ... B. G. „Mert hisz él még... él örökké a dicső Hunyadi János' Ezt a versidézetet olvashatjuk azon az emléktáblán, amelyet október 7-én nagyszabású ünnepség keretében lepleztek le Bátaszéken a Hunyadiak dicsőségét megalapozó Czillei—Garai főúri csoport felett aratott 1440-í es, úgynevezett bátaszéki csata|i emlékére. E dicséretre méltó megmozdulást Alsónyék, Báta és Bátaszék községek Hazafias Népfrontbi-|| zottsága — élvezve a járási, a' helyi tanácsok és a tömegszervek támogatását — közösen rendezte. Az ünnepélyt díszes felvonu-*. lás előzte meg, amelyen a báta-| széki úttörőkön, iskolásokon, tömegszervezetek tagjain, vállalatok dolgozóin kívül resztvettek d a kaposvári honvéd zenekar, a tolnai honvéd helyőrség díszszázada, s a szomszéd községekéül döttségei, élünkön a színpompás sárközi népviseletben megjelent alsónyéki iskolásokkal. Az ünnepély, a község főterén Földes László, a helyi Népfrontbizottság elnökének megnyitó szavaival kezdődött, majd a Vasutas Szakszervezet vegyes-i kara és a kaposvári honvéd zenekar együttesen előadta a Himnuszt, Czuczor Gergely Hunyadi1 című versének elszavalása után (Zeke László), dr. Pataki József, a Történelmi Társulat Tolna megyei csoportjának elnöke, a TTIT tagja mondott ünnepi beszédet. Beszédének első mondataiban felhívta a figyelmet arra, hogy egy nép, egy állam életkörülményeinek, gazdagságának és kultúrájának megítélésekor nem lehet csupán a jelenből kiindulni, mert még a távoli múlt nagy történelmi eseményei is kihatással vannak korunkra. — Majd problémafelvetéssel folytatta elő adását: , — Mi az oka annak, hogy a nyugateurópai országokban az utazó annyi történelmi, művészeti, kulturális műemléket lát, ami szinte lenyűgöző hatással van rá? Ezzel szemben a mi hazánk ilyen emlékekben szegény, s a balkáni országok még szegényebbek. Ha figyelembe veszszűk, hogy hazánk 150 évig, s r. balkáni népek öt évszázadig viselték a török igát, megkapjuk rá a választ. — A továbbiakban az európai népek létszámának KOVÁCS FERENC; A mártírok után Torkomban dobog, s oly keserűen a szívem. Hiába hullnak rátok remegő kézből, könny záporával azok a késői, dús virágok. Drága az élet és visszahozni csupán az emlék szálai tudják — de felébredő nemzetünk szíve nem feledi el e tragédiát! Ugató kopók mit tehettek mást?! Húsába marni annak, aki igaz; felrúgni törvényt, zengeni dogmát és halált arra, ki nem így szavaz. Fájó levertség minden kebelben ... — Gyűljön hát Időnk tisztító tüze, hogy az ártatlan vére ne folyjon, hogy a hazugság sírba ne űzze. Nincs mág választás: csak az igaz út és ez kötelez pártot és kormányt, tövéről szegni száz jogtalan pert, sírokig érő, aljas koholmányt. Egy becsapott nép vár elégtételt, mely elvállalta korunk nehezét s szabadnak kéri, hogy alkothasson, szabadnak kéri mind a két kezét! — és államférfi a haza és egyben a nyugati civilizáció védelmére, mint Hunyadi János, aki győzelmeivel feltartóztatta a törököt, s ezért háromnegyed évszázaddal megrövidítette a török pusztítás időtartamát. Az előadó legrészletesebben a bátaszéki csatát ismertette, melyben még nem a SPORTKÖNYVISMERTETÉS Sakkelmélet A könyv a sakkt-lmélet legfontosabb területével, a megnyitás elméletével foglalkozik A könyv első magyar nyelvű megnyitáselméleti monográfia. A francia védelemmel Ma- róczy 1927-ben német nyelven megjelent 92 oldalas monográfiája foglalkozott, a mely — bár értékes forrásmunka —. de az elméleti kutatás azóta új utakon jár. A most megjelent könyv nem ismertetni kívánja a megnyitáselmélet e fontos szakaszát, hanem minden részletre kiterjedő kézikönyve a védelemnek, amelyet kezdő és mester egyaránt haszonnal forgathat A könyv évtizedes kutatás eredménye, a francia védelmi mesterjátszmák ezrei közül kiválasztott körülbelül 1000 mintajátszmára támaszkodik. Figyelembeveszi az elmélet legújabb megállapításait, különös tekintettel a szovjet sakkkutatás eredményeire. A feldől gozás anyagából nem hiányoznak a magyar és szovjet sakk- bajnokságok, az olimpiai csapatversenyek és a FDE zónaközi versenyei sem. külső, hanem a belső ellénség- '|gel harcolt, amelyik akadályozta ^a törökök elleni háborút. E csillában döntő győzelmet aratott a 11 Habsbürg-párti Czillei—Gara i<1 liga felett, s ezzel győzedelmes- i1 kedett a török elleni harc gon- ' dolata is. A bátaszéki viadal eredményeként lett erdélyi vajda, temesi ispán, s nándorfehér- 11vári kapitány. Pataki József elődadása végén összegezte Hunyadi (emberi, hadvezéri és államférfiúi 'nagyságát. -t I ( Az ünnepi beszéd után Illyés (i Gyula: Hunyadi keze cím® köl- (i teményét kitűnő előadásban KöII halmi Ernő szavalta el. Est kö- l'vetően lehullt az emléktábláról ' a lepel, g a társadalmi szervek felhelyezték az alapzatra a hála ] ,és a kegyelet koszorúit. . . (i Az emléktábla leleplezést és I az ezzel kapcsolatos ünnepélyt ( már hetekkel előbb lelkes ké- I szülődés előzte meg. A munka f Kádas) László kultúrotthon igaz- ' ,gató kezében összpontosult, aki fáradságot nem ismerve tevékenykedett a nemes ügy érdekében. Elismeréssel kell adóznunk a három község és a szekszárdi járás Hazafias Népfrontbizottsága mellett a tanácsi szerveknek, a TTIT megyei szervezetének, amelyek az erkölcsi támogatásén kívül komoly anyagi áldozatokat is hoztak a nap ünnepélyesebbé tétele érdekében. Ugyancsak kő szönet illeti a kaposvári honvédzenekar tagjait, akik anyagi ellenszolgáltatás nélkül vállalkoztak arra, hogy a déli órákban Bátaszék népének szerezzenek kellemes perceket térzenéjükkel. Elismeréssel kell adóznunk a már országosan ismert bátaszéki vasutas szakszervezet vegyes- karának, amely emelte az t»- nepség színvonalát. Kovács Antal Beck András: fujdogái a síéi Erősen sárgulnak már levelei az ordasi Dunapart vízbe- hajló nyárfáinak. Kósza őszi szelek játszadozva tépdesték az aranyszínű lombokat. El-el- kapva egy-egy hulló levelet, sodorták a Duna vizére. A lemenő nap bíborpalástot borított a tájra, a túlsó partról ide látszó dombokra, dombok között a kömlődi sáncra — Bottyán úr várának szétlőtt omladékaira. Az 1705-ös esztendőt írták a krónikások. Nehéz idők jártak akkor a szegény kurucra! A nyáreleji csatában Glöc- kelsberg császári generális csapataival a sánc körül vívott csatában maga Bottyán úr is megsebesült. Seregeivel sietősen kelt át az innenső partra. A szétszóródott kurucoknak egy része került át a Dunán, a többi a túloldalon maradt, a sűrűségbe vette magát. Azóta erdő és nádas bujdosó ku- ruccal van tele. Hej, pedig de nehéz a bújdosó sorsa! A nyáron még csak voltak valahogy. Élelmet adott a mező. Meg a mezőre dolgozni járogató szegény parasztok! — Szállást az erdő meg a nádas, mely sátoros lombjával takargatta a bujdosót. Hanem ilyenkor — ősszel — az élelem fogytán, az erdő lombjait fúidogáló hideg szelek tépegetik, kitakarván a bújdosó kurucok tanyáját. Október elején már a vadludak is megindultak és elszálltak dél felé. Akik pedig jóbarátságban éltek a bujdosókkal hangos kurjantásaikkal felvervén az alvót, ha labanc patrul közel- gett. De jó is a vadludaknak, nekik szárnyuk van! Más vidékre, szabad földre szállhatnak! Az ordasi révparton két vízi edény volt a fűzfákhoz kötve. Egy nagyobb dereglye, meg egy kisebb ladik. Mellettük az esti csöndben, földönülve a révészgazda meg a négy legénye falatoztak. Csak * úgy kézből révészmódra. Bal Kezében a szalonna meg a kenyér jobb kezében a rövid nye lű bicska Szó nem igen esett köztük. Ami mostanság körülöttük tör ténik, arról mindenki tud. Vagyis inkább mindenről, ami errefelé történik, csak ők tudnak Innen a kuruc, túl a labanc, kettőjük között a víz. Aki innen oda vagy onnan ide jönni-menni, hírt hozni, vagy vinni akar, annak át kell jutnia a vízen. Ez pedig az ő tudtuk, akaratuk nélkül meg nem történhet. Átkelés közben az utasok beszélnek, a révész hall. hallgat és evez. A révész kötelessége, hogy az utast átvigye a vízen. Erről írás van — pecsétes! Hát ha kötelesség, akkor ők viszik az utast, akár kuruc légyen az illető, akár labanc. Hogy a szívük merre húz? Arról nincs se pecsétes írás se szó. A fehér néppel való ügyekről rendes ember nem beszél, így hát nem igen volt szükség köztük a szóra. A parttól vagy két kőhají- tásnyira fiatal surján erdő húzódik. Az erdőből egy — olyan paraszti formájú — ember lépett ki. Egyenesen a révészek felé tartott. Fiatal, karcsú, majdnem vékony legény a jövevény. Járásán, mozgásán azonban meglátszott, v karcsúsága mellett is izmos, jófogású legény lehet, nem ijedős fajta. Szűkszárú fekete posztónadrágot, rövid posztó zekét viselt. Lábán rövidszárú csizma, fején posztó süveg. A révészekhez érve, süvegét könnyedén megemelve, odaköszönt. A köszönést elfogadják de mivel egyebet nem szóltak hozzá, kis várakozás után csendesen megszólalt: — A révészgazdát keresném! — Én vagyok! — válaszol a gazda, anélkül, hogy odanézett volna. — Át szeretnék menni! — így a jövevény. — Át? ... Aztán sietős? — Még alkonyat előtt odaát szeretnék lenni! A révészgazda szeme sarkából most megnézte a legényt. — Alkonyat előtt?... Hm ... Aztán szél ellen jársz öcsém, vagy széllel? Á legény mintha égy kicsit kihúzta volna magát, úgy felelt: — Hát tudja Uram Bátyám, dolga van az embernek hol erre, hol arra. Kiváltkép, amikor így ősszel a vadludak járnak, meg ahogy fújdogál a hideg szél, aztán kergeti az embert! A révészgazda most egészen a legény felé fordult. Szemügyre vette, aztán odaszólt a legényeinek: — Pista! Jóska! Vágóevezőt vegyetek. Átmegyünk a kisla- dikkal. A kormányt magam tar tóm. — Sándor! Jancsi! Itt maradtok a dereglyénél. Aztán senkinek sehová — amíg én vissza nem jövök! Most a legények nézték meg jobban a jövevényt. Mert, hogy a kis ladikot maga a gazda kormányozza, az ritkán esett meg. Jó a víz közepén jártak már, amikor a gazda megszólalt: — Legények! Nem a révhöz- megyünk, hanem itt az ismódi crdészháznál a gyalogúira kötünk! Majd az „utas“ felé fordulva folytatta: A parttól fél órányira van az erdészház. A gyalogúton odatalálsz. Mi a neved, öcsém? — Süveges András volnék, Bátyám Uram! — Isten éltessen! Hanem vigyázz, mert odaát erős ám a szél! — Ismerem a járást — még a nyárról — verje meg a csuda! Partot érve szapora lépéssel igyekezett András a gyalog úton, hogy még a sötét beállta előtt elérje az erdészházat. A halásztanya felől egy másik gyalogút kanyarodott erre. Azon fiatal leányka szaporáit errefelé. András megállt, bevárta Olyan tizennégy éves forma lehetett. De az is lehet, hogy csak tizenhárom. Tarka szoknya volt rajta. Derekán meleg kendő. Mikor a legényt meglátta, vastagfonatú varko- csát ide-oda dobálta. Derekát hetykén riszáltaj Csak úgy röpdösött a kis tarka szoknya rajta. András mosolyogva nézte a hetyke járá sú kislányt. — Jó estét, galambom! — köszönt rá. A lányka oda se nézett, úgy fogadta a köszönést „félvállról1’. — Magának is! — Honnan jössz galambom? — Sehonnan! — Aztán hogy hívnak? — Sehogy! — Ej ha! De föl vágták a nyelvedet. Osztán legalább azt mpndanád meg, hogy hová mégy? — Sehová! — No, nekem is éppen ott van dolgom, így hát elkísérlek! Évődött a legény. Útjukat egy helyen erdei kocsiút keresztezte. Ott az elől haladó leányka hirtelen megállt. Kicsit figyelt majd ijedten visszahátrált a legényhez, annak karjai közé bújva súgta: — Jaj istenem, labancok! András a leányka derekát fogva egy bodzabokor mögé húzódott A három labancból álló patrul nem vette őket észre, tovább haladt. Amikor a lépésük hangja eltávolodott, a leányka kibontakozott a legény karjai közül. Ijedt szívdo bogását a vastag kendő alól is jól hallotta András. — De megijedtem! — fordult a legényhez. — Maga is fél tőlük? — Félni éppen nem félek, de most nem kívánok velük találkozni! Hanem most már megmonded-e hogy hívnak és hová mégy? — Hát... Kerekes Zsuzsi a nevem. Kerekes János erdész lánya vagyok, hazamegyek. — Akkor csakugyan jól mondtam, hogy elkísérlek, mert éppen édesapádhoz ’ megyek, avval van dolgom! Egész sötét este lett amikor ra az erdészházhoz értek. Az erdész az asztalnál ült, pipéz- gatott. Az egyszerű, de tiszta szobában a kemence langyos melege jól esett az utasnak. Október végén járt az idő, a hosszú út után jól esik a szoba melege. A kemence padkáján szép szőke leány ült. Kezébe» tű meg cérna, meg valami csipkés holmi. Olyan tizenhat évesnek látszott. Karcsú derekára hímzett pruszlik simult. Szőke haja két nagy fonatba» fogta körül bársonyos fehér arcát két csodálkozó szemét. Az erdészné a konyha rendjét igazgatta. (Folytatjuk.) számunkra igen kedvezőtlen alakulásával szemléltette a török pusztítás mérhetetlen nagyságát. S még ennyi magyar sem élne, ha nem siet egy olyan hadvezér
