Tolnai Napló, 1956. június (13. évfolyam, 128-153. szám)
1956-06-03 / 130. szám
Jrodalom * lflíivéé<zei * NÉHÁNY MEGJEGYZÉS a „Sárköz" első számáról SZEKSZÁRDI KÉPESLAP©! IV. ÖRVENDETES JELENSÉGE irodalmi életünknek, hogy egyre több és több város, táj jelenteti meg a maga sajátosságainak megfelelően íróinak műveit, melyek, ha nem is érik el az országos színvonalat, bár néha — vidéki elfogultság nélkül az irodalom perifériáján is jelennek meg elismerésreméltó művek, — nem károsak népünk Ízlésének alakítására, felfogásának formálására.. Sokszor elhangzott már az a kijelentés, hogy kevés folyóirat nyújt módot arra, hogy az írók műveiket elhelyezhessék, s az a pár lehetőség, ami van, a főváros íróit se tudja teljes mértékben kielégíteni, hisz számos példával lehetne bizonyítani; fővárosi írók is felkeresik írásaikkal a vidéki folyóiratokat. (Természetesen nem minden esetben azért, mert a központi lapban nem kaptak helyet, de legtöbbször ez az indítóok.) Nehezebb a vidéki, — különösen a kezdő írók helyzete, hisz legtöbbjük még gondolni sem mer arra, hogy valamelyik irodalmi folyó, iratnál próbálja elhelyezni művét, mert saját megítélése szerint is nemcsak nehéznek, hanem egyszerűen elérhetetlennek tartja ezt. Természetes tehát a vidéki írók részéről megnyilvánuló törekvés, hogy valamilyen formában helyben helyezzék el írásaikat. Erre nem alkalmasak, vagy igen kis mértékben, a vidék megyei napilapjai, hisz azok profilja egészen más, és nem nyújthatnak módot az íróknak arra, hogy írásaikat ott közöljék. Különös igénynyel lépnek fel ilyen szempontból azok a városok, ahol irodalmi múlt áll a jelen írói mögött. Ezek közé a városok közé tartozik Szekszárd is. — Hisz, hogy mást ne említsünk, gazdag hagyományok élnek a városban és megyében Vörösmartyval, Petőfivel, Vass Gerebennel, Garayval és a közelmúlt évtizedeiből Babits Mihállyal kapcsolatban. Napjainkban is akadnak a városban olyan toliforgatók, akik — ha az országos lapokban nem is, — a Dunántúl segítségével ismertekké váltak már a ma irodalma iránt érdeklődők előtt. A számos, még hírnévvel nem bíró helyi író is valamilyen formában helyet követelt magának és írásainak valahol. Még az elmúlt év végén hangot kapott egy olyan, — azóta mind erősebben kifejezést nyert követelés, — hogy adjon ki a város egy legalább negyedévenként megjelenő folyóiratot. A szokásos huzavona, harc, bürokratizmus után, végre az elmúlt hónap közepén megjelent a folyóirat „Sárköz” néven. Nehéz lenne leírni azt az önzetlen munkát, lelkesedéstől fűtött akarást, amellyel a város írói és irodalom kedvelői a lap megjelenését készítették elő. De maradjunk inkább magánál a folyóiratnál, s tekintsünk el a megjelenését megelőző huzavona részletezésétől. A folyóirat megjelent és a szekszárdiak szinte ezt lobogtatják minden idegen felé, aki még nem tud a jelentős eseményről .. -. Vajon megér- demli-e ez a lap ezt az örömet — vetődik fel a gondolat a mindenben légüres buborékot kereső idegenben. Az idegen még csak a város szélső házainál jár, de már tudja azt is, hogy negyedévenként fog megjelenni, s belelapozgatva azt vizsgálja, hogy mit ígér, hisz az első példány következtetni enged az utána jövőkre is. Ha egészen nem is így van, lapozzunk bele mi is az idegennel a folyóiratba, és próbáljunk véleményt formálni róla, Ízelítőt adni belőle. NAGYON HELYESEN határozza meg a Sárköz Bekö- szöntő-jében Szendy Pál, a szekszárdi párt-végrehajtóbizottság első titkára a folyóirat feladatát: „Mit várunk a Sárköztől? Elsősorban azt, hogy pontos kifejezője legyen megyénk irodalmi életének, keresztmetszetét adja annak az egyre növekvő művészi alkotó munkának, amely Tolna megyében van. Ez azonban önmagában kevés lenne. Az irodalmi feladatok nem korlátozódhatnak egy megye föld rajzi határai közé. Ezért a Sárköz a feladatát csak akkor tudja maradéktalanul betöL teni, ha szerves részévé válik irodalmunk egészének, ha olyan alkotások látnak hasábjain napvilágot, amelyek nélkül az egész magyar irodalom is szegényebb lenne. Azt várjuk a Sárköztől, hogy a maga vonalán minél hatékonyabban segítse pártunk és kormányunk célkitűzéseit.” Vajon a Sárköz első száma eleget tesz-e annak a követelménynek, hogy „pontos kifejezője legyen megyénk irodalmi életének”, hogy „minél hatékonyabban segítse pártunk és kormányunk célkitűzéseit?” Vajon Antal László gimnáziumi tanár: Gondolatok Babitsról című tanulmánya, Csányi László: Százhatodik óra című elbeszélése, Gyenes István: A kézirat című riportja, Bodonyi Ferenc: Bartók tanulmánya, Letenyei György: Emberek az ár ellen című riportja, Hadnagy Albert: Tolna megye szabadság- harcos népköltészeti hagyományai című tanulmánya, a megemlékezések Babits ML hálynéról, Tolnai Lajosról, a könyvismertetések: Csányi László: Az ifjú Vörösmarty, Dégh Linda: Kakasdi népmesék, teljes mértékben a fenti célt szolgálják-e? S vajon a Sárköz költőinek versei, Bay Endre, Miszlay György, Misz- lai István, Sió Sándor alkotásai, betöltik-e feladatukat? Azt, hogy segítsenek a napi politikai élet problémáinak a megoldásában, s egyben művészi színvonalukkal gyönyör ködtessék a Sárköz olvasóit? HA TÁRGYILAGOSAK akarunk maradni, azt kell felelnünk ezekre a kérdésekre, hogy a Sárköz írói úttörő munkát végeztek az első megyei irodalmi folyóirat elkészítésénél figyelemreméltó írá sok jelentek meg benne, de természetesen, mint ez minden kezdetnél így van, nem mentes ez a folyóirat a kezdeti hibáktól. Magán viseli még nagyon a próbálkozás bélyegét. Amellett, hogy napvilágot láttak benne olyan érdemleges írások, mint Antal László: Gondolatok Babitsról című tanulmánya, Csányi László elbeszélése, Bodonyi Ferenc ég Hadnagy Albert tanulmánya, sok olyan alkotás is belekerült, amely nem éri el a kívánt színvonalat. Különösen vonatkozik ez a megállapítás a versekre. Ha olyan ember veszi kezébe a folyóiratot, aki már ismeri ezt megelőzően a helyet kapott írók egy-egy alkotását, (most csak a versekről van szó), önkénytelenül arra gondol, hogy miért ezeket a verseket adták a költők, amikor írtak már jobbat is. Valahogy úgy tűnik azért tették be ezeket a verseket mert nem volt jobb. Látszólag igazolja ezt a megállapítást az is, hogy olyan írónak is jelentettek meg versét a lapban, aki maga bevallja, hogy nem tud verset írni, s nem is szándékozik kísérletezni vele. Felesleges lenne részletek- bemenően elemezni és bírálni egy-egy verset, ami napvilágot látott a lapban, mindössze annyit, hogy a versek némelyike alatta marad a prózai művek színvonalának. És különösen bosszantó, hogy némelyik verset teljesen élvezhetetlenné teszik a szedéshibák. (Egy példát említsünk csak: A verebek című versben mit keres a „kávéskocsi” a „kévés-kocsi” helyett?) Végeredményben megállapíthatjuk, hogy a legnagyobb figyelmet felkeltő írás Antal László tollából került ki, bár ennek a Babits tanulmánynak mely teljesen menteni igyekszik Babitsot, számos olyan megállapítása van, amellyel nem érhetünk egyet. Elismerésreméltó még Bodonyi Ferenc „Bartók” és Hadnagy Albert „Tolna megye szabadságharcos népköltészeti hagyományai” című tanulmánya. A folyóiratban megjelent riportok és megemlékezések, mind a tartalom, mind a mondanivaló szempontjából művészietle- nebb kidolgozásúak. AZ EMLÍTETT HIBÁK ellenére is ígéret ez a folyóirat a város és megye irodalmi életének a kibontakoztatásában S mindjobban megoldja majd a párt és a kormány által elé tűzött feladatát, ha nem elszigetelt, szűk, irodalommal foglalkozó rétegre támaszkodik hanem bátran biztosít helyet a fiatal, kezdő írók szárnypróbálgatásainak. a z ígéreteknek senki nern **■ tapsol, annál jobban egy jólsikerült előadásnak. De, hát hol késnek a jólsikerült előadások, melyekre nagy érdeklődéssel vár a szekszárdi közönség? Nem mintha nam lenne néhanapján jó előadás városunkban, de ezek az előadások olyan ritka időközökben hoznak valami színt a vá ros egyhangú, szinte unalmas kultúréletébe, hogy alig futja erejükből az emberek felrázá sára a tespedtségből, már el is múltak, hisz mindössze 2— 3 bemutatást értek meg. Sok jó oldala volt a Központi Művészegyüttes Gerolsteini Nagy hercegnőjének, de a három helyi bemutatóval elmúlt min den érdekessége, s ha a követ kezőt is az együttestől várjuk, akkor közel két hónapot kell unatkozva várnunk s csak akkor láthatunk ismét egy jónak, érdekesnek, szórakoztatónak ígérkező előadást, a „Havasi kürt“ című operett bemutatásától. Sajnálatos lenne, és arcpirulva kellene szégyenkezni az egész városnak, ha ezalatt az idő alatt nem tudnánk valami érdekeset, színvonalas szórakozási lehető séget nyújtani a város lakosságának. Sajnos, sok igazság van abban a megállapításban — amit sokan elmondanak manapság Szekszárdon —, hogy igen minimális érdeklődés nyilvánul meg a város lakossága részéről minden kulturális megmozdulás iránt, de az érdeklődést szerintünk — és azt hisszük, ez helytálló — csak érdekes és színvonalas műsorokkal lehet fokozni. Ha ilyen előadásokat biztosítunk a lakosságnak, akkor jobban hozzászokik az előadásokhoz, odaszokik ' a művelődési házhoz és követelni fogja önmagától — talán szervezés nélkül is — a színműveket. Nehéz, nagy feladatok várnak még megoldásra, addig amíg idáig eljutunk, de ezek a feladatok, e feladatok feltételei megvannak, fellelhetők, csak ki kell használni őket... \T isszatérve mégegyszer a * művelődési ház problémájához, — értve e probléma alatt az épületcserét — milyen gazdag lehetőségek húzódnak meg e csere mögött, csak hasznosítani kellene őket. Még mindig nem késő a csere, bár bizonyos mértékig megkésett már. Hisz a Kertmozi megkezdte előadásait a Megyei Tanács udvarán, s ezt a Kertmozit gyönyörűen be lehetett volna rendezni a kiutalt épület udvarán. Természetes, hogy magán a kiutalási papíron nem lehet a közönség számára széket elhelyezni, vagy azon vetíteni, még ha fehér is az a papír, mint a vetítővászon. A MOKÉP már berendezkedett az előbb említett helyen, de nagyon szívesen átköltözködne a kívánt, és megfelelőbb helyre, hisz tervében is szerepelt ez. Sajnos, a csere nem rendeződött, arra az időre, amikor a vetítést meg kellett kezdeni, s így egy kis többlet- munkát venne igénybe az átköltözés, de biztos szívesen vállalná ezt a MOKÉP. oürgető e csere nyélbe- ^ ütése azért is, mert a Városi Művelődési Háznak szabadtéri színpadra van szűk sége, ahol nyári előadásait tartja. Itt is pénzkidobást le- hetme megakadályozni. Ugyan is a művelődési ház vezetői rövidesen rendbehozatják — ha addig nem történik meg az átadás — a régi szabadtéri színpadot. Ez pár ezer forintba fog kerülni, de sokkal józanabb intézkedésre vallana, ha még ezt megelőzően, ott a jelenlegi Pártoktatás Háza udvarán csináltatna a Művelődési Ház szabadtéri színpadot, ahova a nyár folyamán szívesen látogatnának el vendégszereplésre a Pécsi Nemzeti Színház, vagy a Kecskeméti Színház művészei. És végre lenne egy szép, állandóan gondozható, okosan kihasználható szabadtéri színpa da Szekszárdinak, ami talán nem ásítozna annyit és olyan üresen, mint a jelenlegi. Ezen a színpadon szerepelhetnének a Faluszínház művészei is a nyári hónapokban. Az már aztán külön vita tárgyát képezi, hogy mivel, milyen színvonalú darabokkal szerepeljenek e művészek. Természetesen ne olyan darabbal, amit Szekszárdon már előtte ők, kétszer bemutattak, mert ilyen darabokkal természetes, hogy nem tudják teljesíteni a bevételi tervet... M enjünk egy lépéssel tovább és nagy vonalakban, csak futólagosán nézzük meg a többi kultúrotthon munkáját, melyekről senki, semmit nem hall... A Városi Tanács Népművelési Osztályán sikerült megtudni, hogy mint kultúrhelyiség, létezik egy újvárosi és egy felsővárosi gazdakör, amiben néha- néha összejönnek a gazdák, hogy beszélgessenek, esetleg meghallgassanak egy-egy előadást. Van kultúrterme a kórháznak, ami jól kihasznált helyiség, mert sűrűén zajlanak le falai között rendezvények, előadások, hangversenyek. Ugyancsak rendelkezik kultúr teremmel a BM. is, melyet csak BM. dolgozók látogathat nak, erről tehát bővebbet nem tudunk. A Megyei Tanács kultúrtemében is van néha valamilyen rendezvény. Hasonló célt szolgálna talán a Szabadság Szálló emeleti terme is, ahol rendezvények ugyan ritkán vannak, de el- táncolgatnak ott a fiatalok. Bár szerencsétlen megoldás, hogy színpadon táncoltatnak embereket, mint valami mutatványszámot. Talán úgy okoskodott a tervező, hogy ha előadás nem is lesz a színpadon, — ami elég sok pénzbe kerülhetett —, legalább a táncosokban gyönyörködhetnek az asztalok mellett ülők. Nem beszélve arról, hogy a fent táncoló nőknek ez elég kellemetlen, mert a közeli asz taloknál lehetnek kíváncsi fiatalemberek is, akik esetleg szemtelen kíváncsisággal sűrűén felnézegetnek a színpadra. A tatarozó kultúrterme eléggé kihasznált terem, mert nappal iroda, tehát mun ka az folyik benne mindennap. Hogy előadás milyen idő közönkint zajlik le falai között, az ebben az esetben mellékes is. A TÜZÉP ugyan elköltözött Szekszárdról, de a kultúrhelyiségre szüksége van. Miért is mondana le róla, hisz van Szekszárdi J elég lakás, ő nyugodtan hasz- ™ nálhatja ezt raktárnak. Létezik a Megyei Tanácsnak még egy kultúrterme, az úgynevezett nagyterem, aminek ki váló az akusztikája, s igen al kalmas hangversenyek rendezésére.. Dehát, akkor minek a másik kultúrterem?... Mondja valaki azt, hogy nincs Szék szárdon elég kihasználatlan helyiség, és hogy lakáshiány van, hogy nem lehet két, vagy három családnak helyet biztosítani, akik elhelyezésével megoldódna a régóta vajúdó csere. Ti*it csinált a Babits Mi- hály Irodalmi Társaság fennállása óta és mit vár tőle a város és a megye lakossága I — nem csak az irodalommal • foglalkozók egyelőre még vékony rétege. Az első kérdésre könnyű válaszolni röviden. Kiadott egy minőségileg, az átlagon talán felüli, terjedelmében, — az ígéretek alapján — csalódást okozó lapot, és mondhatjuk semmi egyebet. A második kérdésre már nehezebb válaszolni, mert meghatározott követelményt és kérést nem támasztott senki a társasággal szemben. De a be harangozás után sokan gondoltak arra, hogy lesznek viták, melyek nemcsak a vitatkozók, hanem a kívülállókra nézve is hasznosak lehetnek. Vár tak sokan irodalmi esteket, legalább havonta, vagy kéthavonta egyet, ahol a helyi költők, írók munkáit meghallgat- * hatják, hisz a folyóirat korlátozott lehetőséget biztosít írónak az íráshoz, érdeklődőnek a megismeréshez egyaránt. Volt ugyan egy ilyen megnyilvánulása a társaságnak a Könyvesbolt rendezésében, de nem hozna dicsőséget az Irodalmi Társaságra, ha ezt a csekélységet pozitív megmozdulásként könyvelné el. A közönség, az érdeklődők várnak, de nem szabad hagyni, hogy túlsóké várjanak, mert belefásulnak ebbe a várakozásba és félő, hogy később már nem is várnak, talán nem is érdekli őket az se, amit szívesen adnánk. BUNI GÉZA KOVÁCS JÓZSEF (B.—K.) BECK ANDRÄS: Az én tanítóm Az iskolánkban új tanító érkezett. Az osztályban először velem fogott kezet. Fiatal, barna, tetterős legény, Szava, szíve lágy, de a keze kemény. Az első órán mondta: nehéz, de szép az élet. Ki jól tanul, s bátor — benne el nem téved. A szülőfalumban egy nyári délután Találkoztam vele — ötven év után! Arca fakó, haja fehér, s a keze remeg, Amíg beszélünk a szeméből könnycsepp pereg, Bár deres fejem már félszázad nyomja, Arcomra barázdát vont az élet sok gondja. „Édes fiam!“ — így beszélt velem, S két kézzel fogta a kezem. Te szeretted a verset, a nótát, Egyszer a könyvedre írtál egy strófát. Akkor azt hittem, költő lesz belőled... De oly rég hallottam hírt felőled! Mondd, merre vitt utad, hová vitt sorsod? Sok vihart jártál tudom — bár nem mondod. Jó tanítóm, hogy mondjam néked el, Hogy az életben én nem tévedtem el! Harcoltam bátran, mint Te mutattad azt, S maradtam, mi voltam — szegény, de igaz. KOVÁCS FRIGYES: Félre most... Félre most minden elmélkedés! Bár kell ez is, de látod — kevés. A kemény harc ára a munka, mit A tükör most itt elénk vetít. Tett. Ez kell. Mindenki rajta hát! Ha ejtettünk eddig pár hibát, A nap ránknevet, tágul a kör, Odújából száz élet kitör. S így mi leszünk a tükör holnap, Bennünk mindenki valót láthat. — Búza hajlong a régi halmon, S mirtuszt lenget a nyári alkony. Kik gubóba csavartan vártok, A hajnal így nem virrad rátok. Most mindenki űzze rossz álmát, A hajnalon napfénye száll át.
