Tolnai Napló, 1956. május (13. évfolyam, 103-127. szám)

1956-05-27 / 124. szám

■ in. Az elmúlt vasárnapi számunkban csupán a városi kultúrház köré cs<rpcyrtosítva vizsgáltuk Szekszárd város művelődési és szórakozási lehetőségeit. Ebben a részben számot adunk töb­bek között arról, hogyan lehetne kiutat találnit hogyan le­hetne az ifjúságot az eddiginél jobban összefogni, tömöríteni. SZEKSZÁRDI KÉPESLAPOK D gen, teljes mértékben igaz, az a megálapítás, hogy Szekszárdon csak akkor lehet igazi és eleven kultúr­áiét, ha a műkedvelők is érnek annyit a város vezetőinek a sze­mében, mint egy balbekk. Eh­hez a megállapításhoz azonban még tegyük hozzá: a sok huza­vona, bürokratizmus után vég­re történjen valamilyen intéz­kedés a város vezető emberei részéről, hogy a fiatalság ne kényszerüljön a tétlenség és a tespedtség kátyújába, hanem mind a hétköznapi, mind a va­sárnapi életük — a napi mun­kájuk után — legyen eleven és mozgalmas. Igaza van a városi kultúrház vezetőségének, ami­kor azt mondják, hogy a jelen­legi adottságok mellett nem ké­pesek több művelődési lehető­séget nyújtani a szekszárdiak­nak, mert mindössze két helyi­ségben kell megtartani a zene­kar, a balett-tánccsoport, a színjátszók próbáit, a foto, a képzőművész, a bélyeggyűjtő szakkörök és a fotoklub elfog­laltságait, a hétvégi táncokat és némelykor a szinielőadáso- kat. Ez azonban nem zárhatta és nem zárhatja most sem ki, hogy több előadást nézhetett volna és nézhetne meg Szek­szárd közönsége, hogy többet játsszon az Állami Faluszín­ház és a Pécsi Nemzeti Szín­ház. Csak persze ehhez az szűk séges, hogy a kultúrház veze­tői ne úgy intézzék el az ilyesmit: „Szekszárdon úgysem lenne közönsége az előadásnak” jelszóval, hanem tenni és cse­lekedni kell, mert a jó szerve­zéstől sok minden függ... Még a tél folyamán volt arról szó, hogy az Állami Faluszínház és a Pécsi Nemzeti Színház ha­vonta tartanak előadásokat. S mi lett mindebből? A Falu­színház két, a pécsiek egy, a központi művész együttes két darabot játszott és egyszer fel­léptek a bonyhádiak. Ez igazán nem sok egy majdnem har­mincezer lelket számláló vá­rosban. A pécsiek akár kétszer is lejönnének havonta, de ha olyan kijelentéseket kapnak a városi kultúrháztól, hogy nem tudnak közönséget biztosítani, — miéit is jönnének? jgontos ezt megemlíteni, “ mert más városok, ahol ugyancsak nincs színház, megteszik, hogy neves színésze­ket sokszor felléptetnek. Baján például nagyon sokat szerepel a Kecskeméti Katona József Színház, Bonyhádon havonta háromszor is fellépnek a Pécsi Nemzeti Színház művészei. — Csak éppen Szekszárd az egyet­len hely .amely kivétel még ilyen szempontból is. Az ilyes­mi pedig csupán a helyi kultú- rális élet vezető embereinek a leleményességétől függ. Ha már a városi kultúrház nem képes a jelenlegi körülmények között elegendő művelődési lehetősé­get biztosítani a szekszárdi fia­talságnak — itt már nemcsak a fiatalságról van szó — és egész Szekszárd közönségének, akkor ilyen megoldásokkal kel­lene próbálkozni. Nem hisz- szük azt, hogy a szekszárdi kö­zönség ne nézné meg örömmel a pécsiek előadásában a Pil- langókiasszony-t, a Csárdás- királynő-t, a Néma leventé-t, vagy akár Colombus-t. Úgy hisszük, hogy még nézőközön­sége is bőven akadna ... Mivel azonban a fiatalság összefogása nem nehezedhet csupán a városi kultúrház ve­zetőinek a vállára és mivel van városunknak Társadalom­és Természettudományi Isme­retterjesztő Társulata is, s ne­kik sem az a feladatuk, hogy az előadásaikat csupán az idő­sebb korosztályra korlátozzák, nézzük meg, mit tettek ők a fiatalság összefogása, nevelése érdekében. Megrendezték a Szülők Főiskoláját, az Egész­ségügyi Főiskolát, a „Pedagó­gusok világnézete” előadásso­rozatot, melyeken együttvéve a város lakossága közül részt- vett 1650 ember. Persze igen kevés volt a fiatal ezeken az előadásokon. Már nem azért, mintha a TTIT előadásai nem lettek volna jók, inkább azzal magyarázható ez, hogy más a fiatalság és más az idősebb korosztály érdeklődési köre. Ebből a megállapításból kiindul va, mi azt javasolnánk, a TTIT-nek, hogy a jövőben pró­báljon olyan előadásokat is be­iktatni tervébe, amely közel áll az ifjúság érdeklődési köréhez. Vajon ha a TTIT olyan előadá­sokat is bevenne a tervébe, mint a „Menyasszonyok isko­lája”, „Fiatalok szerelme”, a „Házasság és válás problémái napjainkban”, akkor is elzár­kóznának a fiatalok a TTIT előadásai elől? Nem hisszük. És vajon az ilyen előadások, amelyek a fiatalok erkölcsi ar­culatát igyekeznének formálni, nem szolgálnák-e ugyanúgy a mai társadalmi rendünk szebbé és jobbá tételét, mint a többi előadás? Dehogy nem. Csak nem kell félni az újszerűségtől. Nem lehet arra sem hivatkozni, hogy nincsenek nagyszerű elő­adóink. Mert vannak szakkép­zett orvosaink, ügyészeink, bíróink. jv/iindezek az elgondolások «M* azonban egy fabatkát sem érnek, ha a város vezetői továbbra is mereven elzárkóz­nak az elől, hogy megtegyék a szükséges intézkedéseket, még­pedig minél előbb ... Az embe­rekben egyre jobban érlelődik az a gondolat, hogy a város jelenlegi kultúrális és szórako­zási helyzete tovább tarthatat­lan és éppen ezért tenni csele-’, kedni kell. Már több, mint egy , hónapja megalakult a városban(» egy bizottság, amelynek az a(i feladata, hogy esetleges épület-» • cserékkel változtasson a városi* művelődési lehetőségeinek al1 megjavításán. A terv szerint a’1 Pártoktatás Házában helyez-’( nék el a városi kultúrházat, a\ mostani kultúrházban a sport-.» szerveket és a MÖHOSZ-t, a# tiszti klubot pedig berendeznék# a Pártoktatás Házának. Szép# ez a terv, de a végrehajtásából# mind a mai napig nincs semmi# és ki tudja, hogy még meddig# húzódik el? Pedig a felszaba-J dúló helyiségekből jutna hely,# hogy a lakókat elhelyezzék, de# úgy látszik, hogy a lakásügyi# hivatal is ül babérjain, mint# aki a legjobban végezte a fel-# adatát. A cseréket, hiszen nyil-f vánvaló, most, a tavaszon és? a nyár folyamán lehetne a leg-# jobban lebonyolítani. A városi* kultúrház vezetőségének lenne# ideje arra, hogy az esetleges# átalakításokat az új helyen el-# végeztesse, jutna ideje árra,*' hogy felkészülhessenek a nyári’* idényre, az új kultúrházban ál- ( landó ifjúsági klubot rendezhet]» nének be, ami a tervükben is sze( i repel, megvalósulna az az el-»l gondolásuk is: a kerthelyiség-i' ben táncolhatnának a fiataloki’ és megépíthetnék a szabadtéri’1 színpadot. < [ E z a határozat már egy* ( hónapja érvénybe lé-» pett, papíron a kiutalás meg is(i történt, csak éppen a végre-» l hajtásából nem látnak semmit» l a szekszárdiak. Pedig háti’ minden terv annyit ér, ameny-l1 nyit megvalósítanak belőle. —’ Úgy látszik hogy ez a terv te-’( hát semmit sem ér, mert a bi-], zottság Szendy Pál, Teszler^» Vendel, Erdélyi János, Bukva» I Pál, Vígh Dezső elvtársak nem# valósítottak meg belőle sem-# mit... Olybá tűnik így a la-f kosság körében az egész dolog,# mintha Szekszárd csak az ígé-? retek földje lenne ... ? KOVÁCS—BUNI. BORBÉLY TIBOR: Ha száll, — ha megérint... Ha száll az esti szél, S hajadban turkál. Oly bizalmasan, Mint én tettem egykor, Engedd neki. Ha az ég, tiszta kék, És letűz a nap, S barnára váltja Bőröd fehér színét, Engedd neki. Ha zápor hull alá A messzi égből, Es néhány cseppje Arcod simítja meg, Engedd neki. Engedd nekik, mert ha nem leszek veled. Tavasszal,- Nyárral, Ősszel, Én küldök neked, — simító, lágy üdvözletét. De hogyha zord, kemény a tél, S szívedre támadnak Zsibbasztó, gonosz fagyok, Ne engedd édes! Az nem én vagyok! OSI JÓZSEF: A HŰLT Ott messze, ahol a nap leszáll, Egy öreg paraszt kaszál, kaszál. Uraság nyűtte el erejét, Csak nézi, a rendje elejét. Elnyűtt már minden izma, Erejébe, hogy is bízna. Az életnek gondja, baja, Keserűsége, és sok-sok jaja. Kasza suhanásába száll tova, A messzeségbe és mindehova. Mintegy fél esztendeje an­nak, hogy a megyeszékhely zeneiskolája megkezdte műkö­dését, amelynek a város zenei élete szempontjából nagy je­lentőséget tulajdonítottak mind az illetékesek, mind pedig a városnak azon dolgozói, akik némi felelősséget éreznek Szek- szárd kulturális élete iránt. A zeneiskola Husek Rezső irányí­tásával mostoha körülmények között kezdte meg a munká­ját ez év elején, hiszen a mai napig sincsen otthona a mint­egy 220 növendéknek és a 6 fő­ből álló tantestületnek. Ilyen mostoha körülmények között js folyik azonban a város ifjúsá­gának zenei oktatása, bár ha az órák egyelőre a tanárok la­kásán zajlanak is le. A város vezetői, látva ezt a tarthatatlan állapotot, reméljük, hogy intéz­kednek olyan irányban, hogy az intézet a második évet meg­felelő elhelyezési körülmények között kezdhessse meg és a zeneiskola igazgatója se kény­szerüljön, lakás hiányában, Ceglédről hetente átjárni. A zeneiskola két hangver­senyből álló bérletet hirdetett meg. Az első bérleti hangver­senyre május 31-én kerül sor a volt megyeháza nagytermében. Ezen az esten önálló hangver­sennyel mutatkozik be Husek Rezső, az iskola igazgatója. Mű­sorának első részében Händel: Chaconne-ját, Mozart: A-dur szonátáját és Beethoven: Apás. sionata szonátáját szólaltatja meg. Szünet után pedig Chopin F-dur balladáját, Liszt: Rigo- letto parafrázisát és Kodály: Marosszéki táncok című művét halljuk majd. A fél 8 órakor kezdődő hangversenyen be­mutatásra kerülő műveket dr. Tiszavölgyi Miklós ismerteti. A hangversenyre annál is in­kább felhívjuk a város zene­szerető dolgozóinak a figyel­mét, mert a művész az est tisz­ta jövedelmét az árvízkárosul­tak javára ajánlotta fel. A bérleti hangverseny má­sodik részében, amelyre előre­láthatólag június elején kerül sor, a zeneiskola tanárai: Paál- né, Falus Edit ének, Rutkainé, Bogdán Edit hegedű, Polgár Margit zongora, Sántha Jenőné zongora és Bodonyi Ferenc cselló mutatkoznak be. A mű­sor első részét az iskola tanári kara Mozart 200. születési ív- fordulója, másik részét pedig két magyar zeneszerző: Liszt és Bartók emlékének kívánja szentelni. Ez a két hangverseny új színt kíván vinni a város elég­gé sivár kulturális életébe és egyúttal kísérlet azok számára, akik a 40-es évek végén rende­zett hangversenyek mintájára, az 1956—57-es hangverseny­évadban tíz hangversenyből álló sorozatot kívánnak ren­dezni. Az irodalom körüli viták, amelyek évek óta meg-meg- újuló erővel folynak, lassan át­csapnak az irodalmon: az írók ma már majdnem többet vitat­koznak, mint amennyit írnak. Alig múlik el hét, hogy ne ke­rülne felszínre újabb vita­anyag: az Irodalmi Újság jó­nak látta, hogy több oldalas rovatot is nyisson, melynek in­kább terjedelme, mint termé­keny hatása a feltűnő. Persze az irodalomról vitázni köny- nyebb, s tegyük hozzá hatáso­sabb is, mint irodalmat csi­nálni. Az elmúlt 10 év alatt talán soha nem csaptak össze annyi­ra az ellentétes vélemények, mint most, amikor nemcsak a nézetek, de a vérmérsékletek különbözősége is lemérhető. E néhány megjegyzés alig tarthat számot egyébre, minthogy folytatása legyen annak a gon­dolatsornak, amit egy mellék- mondatban Veres Péter indított el, s amely — ha konzekvensek akarunk lenni— sok mindenre fényt deríthet. Veres Péter szószerint ezt ír­ja: „Ha a mai írók között je­lentkezne egy Jókai-alkatú és jókaias fantáziájú író, az aligha juthatna egyhamar és egy­könnyen az olvasóközönség elé.” A kérdést így felvetni helytelen. Ha ma jelentkeznék egy jókaias fantáziájú író és nem jutna olvasóközönséghez, ez teljesen méltányos lenne, mert Jókai ma, a realizmus ko­rában, csak azzal a kissé elmo­sódott történeti és irodalmi hát­térrel tud hatni, mely alakját és művét körülveszi. Jókai óta az irodalom nagyot haladt, s csak a legszánalmasabb epigo- nizmus folytathatná ott, ahol Jókai abbahagyta. Veres Péter gondolatánál azonban egy lépéssel tovább kell mennünk, s azt kell kér­deznünk, eljutna-e az olvasó- közönséghez egy olyan mai magyar író (ha ugyan van ilyen, de miért ne lenne?), aki olyan művet alkot, amely eset­leg a mai világirodalom szint­jét ig eléri? Könnyű lenne az­zal válaszolni: hol vannak az ilyen művek? De mi a bizto­síték arra, hogy nem rekedtek meg a lektori szűklátókörűség akadályaiban vagy nem rejtőz­nek asztalfiókok mélyén? Mert az igazi tehetség akkor sem tud elnémulni, ha az értetlenség nyúlgátját emelik körülötte, ha szava csak kis baráti társa­ságokhoz jut el. Nem kell „el­lenállónak” lenni, az ilyen író­nak, csak egyszerűen tehetsé­gesnek, mert a tehetség egyik feltétlen és alapvető tulajdon­sága, hogy megszólaljon, még akkor is, ha sem a jelen, sem az utókor nem kecsegteti sem­mivel. Sajnos, rálunk, főleg az utóbbi években, kialakult egy stereotip lektori formula, amely okos, de főleg oktalan tanácsok osztogatását tartja legfonto­sabb céljának, s amikor már végkép nem tud egy műre semmi rosszat mondani, felte­szi az örök kérdést: „De elv­társ mennyiben segíti ez elő a szocializmus építését?” Sajnos, a legjobb novella szerzőjének sem áll módjában megmagyarázni, hogy a jó al­kotás, ha indirekt úton is, eset­leg jobban építi a szocializmust, mint a frázisok és felkiáltójelek halmaza, melyek csak indokolt bosszúságot válthatnak ki a jobb sorsra érdemes olvasóból. Mindezt súlyosbítja a fővá­rosi és vidéki irodalom meg­osztottsága, mely — bárhogy szépítjük ig — él és virágzik. Az irodalmi decentralizmus csak papíron van meg; a vidéki folyóiratok és irodalmi meg­mozdulások „vidéki” jelzője mögé minden megerőltetés nél­kül oda lehet illeszteni bár­milyen rosszindulatú megjegy­zést; Igazságtalanság lenne, ha ezt irodalompolitikánk rová­sára írnánk, mely sokat tett e megosztottság megszüntetésére. Ha az okokat keressük, sokkal inkább azokra a kisebb-na- gyobb csoportosulásokra kell gondolnunk, amelyek a Háy Gyula idézte német közmondás, a klein aber mein bevált elve alapján irányítanak folyóiratot és könyvkiadást. Ebből az eleve korlátozott szerkesztési elvből sok minden következik. Töb­bek között az is, hogy az állan­dósult papírszűkében mindig csak egyeseknek jut hely. S itt nyilván azok a vidéki írók ke­rülnek háttérbe, akik nem ki­lincselhetnek a fővárosi lapok szerkesztőségeiben, hanem kéz­irataikat a palackposta kétes sorsára bízva, próbálják eljut­tatni a nyilvánosság révébe. Nem vagyok vátesz, nem tud­hatom, hogy az elmúlt 10 év irodalmából mit tart meg az idő. A kortáreak vélekedése egyébként sem lehet megbíz­ható, elég Babitsra utalni, aki ma is élő írótársai között szí­vesen osztogatta a halhatatlan­ság ígéretét, s akik minden em­beri számítás szerint mégis nyomtalanul eltűnnek majd. Az idő nemcsak könyörtelen, hanem szeszélyes is néha. — Kuthy Lajos példája azt bizo­nyítja, hogy néha a tehetség sem elég; Ma, amikor az iro­dalom is szerves része az álla­mi gondoknak, felesleges lenne tovább is táplálni a meglévő megosztottságot, amelyben a tehetség helyébe elég szokatla­nul ég sok szempontból bénító- lag a helyezkedés sorrendje lé­pett. Ezt elsősorban a vidéken élő írók érzik meg. S nemcsaak erkölcsileg, hanem anyagilag is, — kár is lenne részletezni a vidéki és a fővárosi újságok és folyóiratok fizetőképességét. Hol a kibontakozás lehető­sége? Valószínűleg mindenek­előtt a minőségi követelmény emelésében. Amíg szerkesztő­ségeket és kiadókat a klein aber mein elve vezet, jót alig remélhetünk. De ehhez hozzá­tartozik az irodalom egysége is, mert amíg a főváros és vi­dék eleve ártalmas kettősségét minőségi megalkuvás is rontja, miben bízhatunk? Ha a kedve­ző megoldáshoz a jóakarat is hiányzik, akkor marad tovább­ra is a meglévő: a nyomdafes­téket látó, de olvasatlan iroda­lom, s az asztalfiókban lapuló, ugyancsak olvasatlan kézirat. CSÁNYI LÁSZLÓ. Husek Rezső zongoraestje Szekszárdion Vidéki gondok

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents