Tolnai Napló, 1956. április (13. évfolyam, 79-102. szám)

1956-04-15 / 90. szám

3 rö dalom * 3flüvéd<zet

i

Á seregszemle hírei

E napokban minden népi együttes, színjátszó és tánccsoport a seregszemlére készül. A körzeti bemutatók már nagyrészt lezajlottak, s azok az együttesek, amelyek továbbjutottak a járási versenyre, most se pihennek, hanem az eddigiekhez hasonlóan, lázas munkával, a versenyláz melegítő izgalmával tartják a próbákat, ahol a megmaradt hibákat, hiányosságokat küszöbölik ki, hogy a járási versenyre teljesen kidolgozott darabbal mehessenek. A szöveggel már nincs baj sehol, most az alakítások szürke foltjait csiszolják és minden próba egy fokkal hatásosabbá, elevenebbé, valób bá teszi a bemutatásra kerülő darabot.

t

Varsádon

Bogár Vilmosné elvtársijával, a kultúrcsoport vezetőjével beszélgettünk. Tőle tudtuk meg, hogy a helyi bemutató már február végén volt a községben. A körzeti versenyre már csak azzal a három számmal mentek, melyet a helyi bemutatón a leg jobbnak, legsikerültebbnek tartottak. A Kölesden megrendezett körzeti bemutatón nem rangsorolták előadásukat, de megmondták, hogy részt vehetnek a járási versenyen. Erre a versenyre két számmal, két egy felvonásos színdarabbal: — Váratlan látogató és Szombat dél- után-nal — vesznek részt.

Bogár Vilmosné már három éve vezeti a kultúrcsoportot és

jó szereplők vannak köztük, mint Tóth Eszter, Lakner János, Szolnoki Éva, Béndi Mária és Hortastán Konrád, akik főszereplői azoknak az egyfelvo- násosoknak is, melyekkel most a járási versenyen vesznek részt: vasárnap Gyönkön.

Gyönkön

ma van a Ságvári Endre kulturális seregszemle járási bemutatója. A község és a járási mű. velődési ház már várta ezt a napot, készült erre a jelentős eseményre. Amikor belépünk a járási népművelési ház udvarára, már messziről látjuk, hogy valamire készülődnek. — Horváth György helyettes vezető mondta el, hogy az április 15-i járási versenyre készítik elő a termeket. Takarítják, rendezik őket, hogy a.vidékről érkező együttesek szereplői kényelmesen elhelyezkedhessenek, pihenhessenek addig, amíg a színpadon rájuk kerül a sor.

Az egésznapi műsort is úgy ál- iították össze, hogy minden csoport — mire színpadra, keli lépnie — megjelenhessen, sőt, az utazás fáradalmait részben ki is pihenhesse. Megszervezték a bíráló bizottságot is, melyben helyet kaptak a kultúrmunká- sok mellett a párt és a tanács vezetői is.

De nemcsak a vezetők készül nek erre a napra, hanem a közi ség lakossága is. Igen sokan kíváncsiak a seregszemlére, ahol megláthatják azokat az eredményeket, melyek egy év alatt születtek a járás községei150 éves a bonyhádi gimnázium

Dr. Kolta László

TOLNA MEGYE

igen sokat szenvedett a közel két évszázadig tartó török megszállás idején. Az „erős Tolna” meg gyengült, egyes vidékei az 1600 as években egészen elnéptele nedtek. Amikor kiszorult a török rövidesen megkezdődött a Habs, burg császár és a bennünket gyarmati sorsban tartó bécsi kor mány által támogatott telepítés. Az 1700-as évek elejére esik Bonyhád környékének benépesí tése is. Az új lakosság Németor szag különböző tájairól érkezett kisebb, nagyobb csoportokban. A beköltözött németség első fel adatai közé tartozott elemi iskola létesítése. Tanítóik közül azonban igen sokan vagy nem, vagy csak törve beszélték a magyar nyelvet. Itt tartózkodásuk néhány évtizede után az evangélikus egyház vezetői az iskolák oktatásának javítását úgy kívánták elérni, hogy képzett és a magyar nyelvben is jártas tanítókkal lát. ták el őket. így vált sürgőssé olyan intézet létesítése, mely számukra tanítókat nevel. Ez a törekvés egybeesett az 1790-ben meginduló nemzeti mozgalommal. A magyar köznemesség ek. kor indította meg harcát (a latinnal és némettel szemben) a magyar nyelv hivatalos használatáért. A nyelvharcot II. Józsefnek az a rendelete robbantotta ki, amely Magyarországon is, mint az egész Habsburg birodalomban a német nyelvet tette hivatalossá. Abban az időben a magyar nyelv használatáért folyó

harc több volt egyszerű ellenállásnál. Jelentőségét az adja meg hogy bevezetője, első szakasza volt a független polgári államért folyó harcnak. Ilymódon a Tolna megyei törekvés a haladást, a fejlődést szolgálta.

A SZERVEZŐK

elhatározták, hogy az új iskolát Sárszentlőrincen állítják fel. Ezt az elgondolást az alábbiakkal indolkolták: Sárszentlőrincen a

németajkú tanulók a magyar nyelvet nemcsak az iskolában, hanem a gyakorlatban, a minden napi életben is elsajátíthassák. A tanulók ellátása itt olcsóbb, mert mezőgazdasági termékekben Lőrincen nincs hiány, a lakosság anyagilag jó viszonyok között él és az asszonyok ritkábban járnak földmunkára (mint a német községekben), így a tanulókat jó ellátásba tudják részesíteni. — Az iskola megalapításához gyűjtést indítottak, amely sikeres volt. A lőrinci parasztok három hét alatt társadalmi munkával felépítették az új iskolát. Nagy István lőrinci püspök ,aki sokat tevékenykedett a szervezésben 1806-ban a Majoson tartott egyházmegyei gyűlésen bejelentette, hogy a tudománycsarnoka átadható feladatának. 1806. őszén a kis emberek füléreiből, áldozatkész munkájából megnyílt a sárszent. lőrinci hároméves középiskola.

... Az iskola munkája rendben és csendben folyt. A tanulók létszáma fokozatosan emelkedett: 1830. táján 146 tanulót tüntet

fel a névsor. Ebben az időben járt az iskolába Balassa János a későbbi hírneves sebész. A nevek között megtalálható Petrovics — Petőfi Sándor is. Nevét csupán egy fegyelmi vizsgálat adatai őrizték meg, amelyben tanúként kihallgatták. Petrovics Istvánt bizonyára az iskola jó hírneve ösztönözte arra, hogy fiát idehozza: az első év kedvező eredménye lehetett az oka annak, hogy még egy esztendőt járatott fiával Lőrincen a tudós Lehr András keze alatt.

A KORSZAKOT

élénk szellemi élet jellemezte és igen sajnálkozhatunk, hogy ezek bői az évekből alig maradt az utókorra valami, amiből az iskola fejlődését részletesebben megismernénk. Azért is sajnálatos ez, mert a nemzeti ébredés nagy évtizedében és az 1848-as forradalom napjaiban nincs hírünk a sárszentlőrinci iskoláról. A szabadságharc bukása után következő politikai elnyomás megbélyegezte a „schola triviális”, a három osztályú iskola sorsát. A bécsi kormány új törvényes követelésének az iskola nem felelt meg, ez mellett anyagi nehézségekkel is küzdött, így 1853-ban be kellett zárni a kapukat.

Az iskola új megnyitásával foglalkozó gyűlések a legna gyobb erőfeszítésekkel hárítják el a nehézségeket. Az akadályok nem törték le a szervező bizottságot, sőt még nagyobb tevékenységre sarkalták. 1857-ben újra megnyílt Sárszentlőrincen

az iskola algimnázium néven. El. ejtették azt a feladatot, hogy tanítókat neveljen. Ezidőtől fogva az volt a cél, hogy a magasabb pályára készülő ifjaknak alapot nyújtson.

AZ 1867.

osztrák-magyar kiegyezés után általánossá vált az az óhaj, hogy a sárszentlőrinci algimnáziumot olyan községbe helyezzék át, ahol a műveltség terjesztésének jobban megfelelhet, anyagi és szellemi felvirágzása nagyobb len v dületet nyerhet. A kiegyezéskori V uralkodó osztály nacionalista és soviniszta célkitűzéseinek megfelelően most az iskolát olyan német központba akarták helyez ni, ahol közvetlen hatásával a né pet nyelvben is magyarrá tegye.

A bizottság a tanintézet jövendő helyéül Bonyhád mezővárost jelölte ki. A legtöbb gondot az áthelyezési költségek előteremtése okozta. Az erre indított gyűjtésben a bonyhádiak tűntek ki, de jelentős volt a majosiak és a hidasiak hozzájárulása is. A bonyhádi négy osztályos algimnázium a jelenlegi közgazdasági technikum épületében kezdte meg működését 1870-ben. Az algimnázium igen gyors fejlődésnek indult. E korszakban különösen Marhauser, Amdt és Wiesner igazgató-tanárok fáradoztak so-j, kát a megerősítésért. Az iskola hírneve elterjedt, feléje fordult a vidék bizalma, növekedett a társadalom támogatása.

(Folytatjuk.)

ezalatt az idő alatt sok szép eredményt értek el. Tavaly másodikak, azelőtt elsők lettek egy-egy számmal a járási versenyen, s most az idén sem akarnak elmaradni eddigi ered ményeik mögött.

A kultúrcsoport tagjai mind fiatalok — DISZ-tagok — olyan

ben. A versenyt plakátok, hangosbemondó hirdeti, s már rég folyik a jegyek árusítása. Gondot okoz a művelődési ház vezetőségének a várható nagyszámú nézőközönség elhelyezése, mert a jelek szerint az egész- napos kultúrműsort igen sokan fogják megnézni.

Lacika ott volt most is a kertben, mint máskor szokott és várta haza az anyukáját a gyárból. Még egy óra és itthon lesz', gondolta . . . Nem csinált semmit, csak gyönyörködött a nyíló virágokban, nézte a szorgalmas kis méheket, amint virágról virágra szállnak, a kéklő szilvákat a fákon és átengedte magát a nap bizsergő melegének. Olyan jó volt itt! Köröskörül szilvafák, zöld pázsit.

— Csak jönne már anyuka — mondogatta magában.

Nagyon várta most haza, job. ban, mint máskor. Hiába kandikáltak le a fáról az érett szilvák pnem nyúlt hozzájuk, nem száll kajtott le egyet sem. Mézeske- i1 nyeret szeretett volna enni, s ezt ' csak anyukája tudott neki adni. ^Anyuka azonban késett. Kifutott (i néha-néha az utcára is megnézni, phogy jön-e már .De hiába .. .

(i A kisfiút szorongató, egészen ,1 furcsa érzés fogta el arra a gondolatra, hogy nem jön az anyuÍ

kája. Nem tudta magának megmagyarázni, de érezte, hogy nagyon hiányzik, végtelenül nagyon az anyukája.

•

A szomszédasszony, Mariska néni szaladt be Lacikához. Meg- f cirógatta a kis fejét, kézenfogta í és megindult vele a boltba. Amer áré elhaladtak, mindenütt megérető, de egyben sajnálkozó szemek " néztek a kis Lacikára. Minden kinek volt hozzá egy-két barátságos szava. Sőt! A Manci néni aki nem messze lakott tőlük, mikor elhaladtak mellette, meg is *[simogattta a haját, megállította, 4 becézgette és megcsókolta. A

SZABÓ KÁLMÁN:

GONDOLÁTOK

Néha-néha ellátogat Hozzám is a könnyű öröm, És ilyenkor ifjú szívvel A bánatot széjjel töröm.

S a lángolás szűz hevében Felsóhajtok vágyakozva: Szebb lenne a dalos tavasz Ha a szíved enyém volna!

Ha az élet homlokomon Mélyre szántja barázdáit; Lángol szívem és ez a láng Minden útat bevilágít.

Ifjú vagyok: látom a célt, Nem inog a szikla orma. Gránitra is horgonyt vetnék, Ha a szíved enyém volna!

Este, mikor fáradt testtel Lepihenek fekhelyemre,

Este, mikor — fáradtan is — Nem jön álom a szememre, Amikor a legszebb álmát Álmodja a bazsarózsa:

Akkor szívem úgy szeretné Ha a szíved enyém volna!

BORBÉLY TIBOR:

Az ember és a dal

Minden emberben dalt keress, S a dalban mindig embert,

S e kettőt abban keresd, —

Ki dalolni sohasem mert!

boltds bácsi meg cső mott a kezébe. Laci nyilag elfelejtette, mindig nem jött me

Méseskenyér

— Novella —

kája a gyárból, rövid időre boldog volt, hogy mindenki törődik vele, mindekit csak ő foglalkoztat. Tetszett neki, hogy egyszerre jelentős személlyé vált. A szomszéd néni is olyan kedves volt hozzá, mint máskor soha. Amint' visszatértek a boltból, Mariska néni, a szomszédasszony elvitte a lakására, le a kertbe és megengedte neki, hogy ehet az almából, meg a körtéből. Pedig emlékszik rá, hogy azelőtt nem engedett a kert közelébe senkit és ha egy-egy merészebb lurkó belopódzott és észrevette, vessző vei náspángolta el. Lacinak azonban most nem kellett se az alma, se a körte. Nagyon egyedül érezte magát. Ott állt még jó félóra múlva is, ahol a szom szédasszony hagyta. Nem barátkozott most a Fülessel sem, pedig azelőtt milyen jóban voltak. Mindig megosztotta vele a mézeskenyerét, amit az anyukája adott neki. Lacika csak állt, állt, nem szólt a kutyához, nem evett a körtéből és az almából sem. Anyukájára gondolt.

— De miért nem jön már anyuka? — fakadt sírva a kisfiú.

Amint így tépelődött magában, a szomszédasszony jelent meg mellette. Magához ölelte, csókolgatta és bevezette a konyhába, ahol vacsorával kínálta. De nem kellett neki. Lacikának feltűnt, hogy milyen barátságos most vele szemben a szomszéd- asszony és milyen barátságosak voltak az utcán az emberek is.

Érezte, hogy olyan dolog történt amit ő egyelőre nem ért meg és amit még nem tud felfogni. De érezte, hogy ami történt, az nagyon különös dolog lehet és nagyon rossz.

— Mézeskenyeret! Mikor jön már anyuka, hogy adjon nekem mézeskenyeret!

— Ne sírjál kicsikém. Adok én.

a*

Mire besötétedett, megjelent Lacika nagynénje. Nem szólt semmit, csak a szemét törölgette a zsebkendőjével és a kisfiút szorosan magához ölelte. Majd amikor már megnyugodott egy kissé, mondta:

— Gyere kicsikém, ezentúl nálam fogsz lakni — és megindult Lacikával az utcán. Fogta a kis kezét és lassan lépegettek a nagynéni háza felé. Lacikának nem tetszett most ez a csendesség sem, ami a nagynénikéjén vett erőt. Egész utón nem szólt hozzá, csak némelykor azt vette észre, hogy a nagynéni fel-felzo- kog és ilyenkor a zsebkendője után nyúl. Rosszat sejtett.

... Hónapok múltak el. Lacika soha nem kérdezte, hogy mi. ért kell most a nagynénikéj énéi laknia, hogy miért nem jött akkor délután az anyukája és hogy miért nem jött eddig se vissza. Ott volt a kis szobában, játszadozott a játékokkal és egészen szótlanná, mogorvává vált. De

egyszer azonban, amint ott ült a kisszéken az ablak mellett megszólalt:

— Ugye, anyuka meghalt? Ne is tagadd Jucika néni. Tudom, hogy anyuka meghalt. Ami kor az a robbanás történt, amikor erre járt a repülőgép.

— Kicsim! — mély sóhaj tört fel Jucika néni bensejéből és forrón magához szorította a kis árvát.

... Régen történt a robbanás. Régen volt az, amikor a szirénák búgtak és robbant a bomba. Régen volt az, amikor áldozatául esett ennek a katasztrófának La. cika anyja. De Lacika akárhányszor rágondol arra a délutánra, amikOj. olyan szépen és melegen sütött a nap, s amikor olyan ked vesek voltak hozzá az emberek, mindig hallja a szirénák bugását és a bomba robbanását, amely megölte az anyját.

Jucika néni már elengedte magától Lacikát, aki most ült a széken s a szemével valami meg foghatatlant kutatott a messzeségben. Emléket? Vagy talán éppen édesanyját látta, amint azon a reggelen jókedvűen és vidáman ment el hazulról a gyárba. Könnyű, nyári fehérbluzt öltött magára és szürke aljat viselt hozzá. Csinos volt. Az ajtóból még vidáman visszakiáltotta:

— Légy jó kisfiam, délután majd jön anyuka.

— De nem jött — riadt fel a kisfiú ,aki most némán meredt maga elé. A hónapok óta ma- gábafojtott minden bánat és min den keserűség most ebben az egy szóban összpontosult:

— Anyuka! — kiáltotta, feje a szék támlájára hanyatlott és csendesen megeredtek szeméből a könnyek.

Kovács József

A