Tolnai Napló, 1955. szeptember (12. évfolyam, 205-230. szám)
1955-09-18 / 220. szám
4 NAP^O 1955. SZEPTEMBER 18. Ismerd meg megyénket TETEL Ha Tevel község legrégibb települését vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy már a kőkorszakban is egész komoly települések voltak itt. Ezt bizonyítják a község keleti részén a Hida-patak széles völgyében található agyagedény törmelékek s tűzpadkák. Tehát itt egy kőkori telep volt, melynek temetője a Kisdorog felé húzódó hegyaljban van. Itt a későbbi építkezések alkalmával számos zsugorított, oldaltfekvő csontvázra és azok melletti kőeszközökre, edényekre akadtak A római birodalom idején szintén lakott hely volt Tevel. Bizonyítja ezt a község délnyugati részén fekvő „kálvária”- domb, melyről még a laikus is látja, mesterséges (Wosinszky szerint őrdomb volt). Az őrdomb közelében római téglát és sok római pénzt találtak. A népvándorlás korának is vannak nyomai Tevel községben. A község északnyugati kijáratánál egy „sánc”-ok nevű mesterséges domb látható, amely ugyancsak Wosinszky szerint avargyűrű, amit alakjáról és ott talált rőzselenyomatos égetett földből határozott meg. Később volt egy község, — nem a mostani falu helyén — a mostani pusztapéli csárda kö! — ezt a községet a török invázió, amikor a mohácsi véres csata után Buda felé tört, elpusztította. A török által kipusztított magyar lakosság helyére rácok telepedtek (Rácutca, Rácváros, Ráctemető, Rácdomb). A török kiűzése után németeket telepítettek a községbe. Érdekes megfigyelni a németek politikai magatartását. A 48-as időkben Kossuth hívei voltak, résztvettek az ozorai ütközetben. Később is ellenzékiek voltak, csak Hitler idején mé- telyezték meg egyrészüket.Gálos Imre teveli általános iskolai nevelő feljegyzései szerint a teveli német telepesek Württenberg- ből és Bádenből származtak. Idetelepítésük 1713—1721 között zajlott le. Az 1715-i összeírásban anyamyelv szerint öt magyar család szerepelt. Jogi állapot szerint: jobbágy 30 és 18 zsellércsalád. A községben 1720-ban alakították az első iskolát a betelepülő németek. Az akkor itt működő tanító az iparos egylettel karöltve színjátszó csoportokat szervezett s már a múlt század végén és századunk első felében jelentős kultúrélet folyt/á’ községben. Tevel község lakói igen sok .éftékes hagyományt, népszokást őriztek meg számunkra. Az őslakók lakodalmi szokása például a következő volt: a meghívott lakodalmi vendégek asztalhoz ülnek, a közelebbi rokonok hordják fel a különböző ételeket: becsinált levest, savanyúkáposztát friss disznóhússal, hurkával, borjúsültel, disznósültet. A vacsora végén ü'eményként. hozzák a kuglófot. Amit nem tudnak elfogyasztani, szétosztják maguk között a vendégek, és kendőbe csomagolva hazaviszik. Vacsora végén belép a szakácsnő bekötött kézzel (mert leforrázta a karját) ép kezében mély levesmerő kanalat tart, melybe a vendégek pénzt dobnak. A szakácsnőt egy bundába öltözött maskara kíséri, rendszerint a vőlegény sógora. A maskara megjelenésekor a vendégek nagy zajt csapnak, le akarják vetkőztetni a maskarát, de a nála lévő bottal rendreutasítja a tolakodókat. Ugyanakkor belépnek a vendégek is fúvóshangszerekkel. A zenészek trombitálnak, a fiatalok énekelnek. Ezek után kezében tányérral megjelenik az első vőfély és barátja. A tányér közepén koszorúval övezett borospohár áll. Valamennyi vendéget megkínálja, hiszen ez a menyasszony pohara. Inni kell a menyasz- szony egészségére, s a tányérba kell tenni a pénzadományt. Ezután kezdődne a tánc, de elveszett a menyasszony cipője, amit a násznagynak kell kiváltani. Ezután kezdődik a mulatság. A/ jómódú székely leány, vagy legény lakodalma 48 óráig 'f tart. Az első 24 órában feldíszítik a menyasszonyt és a násznagy elbúesúztatja szüleitől, testvéreitől, rokonaitól és barátnőitől. Utána elindulnak a templomba, ahol megtörténik az esküvő, majd a vőlegény hazaviszi a menyasszonyt. A tánc után az új párt pálinkával kínálják meg. Utána azokat a | j poharakat, melyekből az ú.i pár ivott a vőlegény átdobja a háztetőn. Éjfél után a menyasz- szonvt új asszonnyá öltöztetik és néhány menyecskével lepedő alá bújik. A vőlegénynek meg kell keresni az ő asszonyát, s utána meg kell csókolnia. Sokszor téved a vőlegény, mert a lepedő alá bujtatott asz- szonyok egyformán vannak felöltözve. így mulatnak reggelig. Másnap reggel a násznagy fejére süteményeket raknak: ezt!' nászkalácsnak nevezik, A nász- j: nép addig megy a faluban, amíg a násznagy fejéről el nem fogy ; i a nászkalács és a bor. Ezután ; visszatérnek a házhoz és folytatják a mulatságot. Érdekes : szokás még a székelyeknél a ; szilveszteri maszkázás is. TOLNAI HAJTÁSOK Ktrváes Ferenc: Emlék a bevonulásról. Amikor eljöttem otthonról, fehér őszirózsák között derült, fényes csodáiként a nap édes falum fölött. Az úton munkások siettek dolgozni. Lélekzett a rét s amíg búcsúzkodtam, éreztem harmat-lehelletét. Apám jött ki velem, 0 kísért. Anyámnak dolga volt — szegény ... pedig úgy jött volna fiával, mint egy kedves remény. Ott kint a vasútnál álltak már, lesték a lihegő gőzöst, úgy várták a ködös kanyarból, mint régi ismerőst. Volt, aki siratta a fiát, ámde miköztünk könny se hullt, csak belül éreztük, hogy éljük a legszebbik búcsút. Falunktól megyünk a Hazáért! Ezit tüzelte a szívünk, meg az, hogy otthonunk gondjai kísérnek bennünket. ... Aztán a vonat befüttyentett, nótát nyöszörgtek a sínek, mintha azt dalolták volna, hogy: „Fiúk siessetek!” Apámhoz hajoltam, megcsókolt, azután én csókoltam meg, s utoljára azt ígértem, hogy jó katona leszek! Hévisi Lajos: Öreg, ráncos arca hosszú évek nehéz emlékét idézi elő, Szeme fénye, mint régi ékszeré tompa, bágyadt, hosszan elmerengő. , ■ Sára Baráth József: MI A BÉKE ? Mi a Béke? [ Nézz körül! Bányáink ércet okádnak Melyből jut kohónak, gyárnak, Falunak, városnak. Mi a Béke? Nézz körül! Gyáraink zúgnak, termelnek Jó gépet földnek, légnek ) Folyónak, tengernek. Mi a Béke? Nézz körül! Földjeink dúsan virulnak Hogy bő terhe legyen asztalodnak Piros arca lányodnak, fiadnak. Hogy mi a Béke? Még most sem látod? Nézd ott csillog Sztálinváros Ott feljebb Inata. Nézz körül a róna végtelenjén Traktor fordul be ott lenn a mesgyén Nézd, mily kövér a föld, ahogy kifordul alóla Tán éppen a te földedet szántja. Nem látod azt a sokezer kéményt, Mely kincsekkel okádja füstjét? Ott feljebb Veszprémét látod Egyetemében ott tanul lányod Fiad mindezt őrzi Fiad katona j Hát ez nem csoda? Nem, ez nem csoda, Ez béke. Ez a léted őre i Ez boldogságod fénye. Es ez mind-mind a tiéd, S hogy ez tiéd is maradjon Harcolj a békéért. , Anyóka (Egy rajzra) Óh, mennyit tudna mesélni mint egy gyermeknek való színes mesekönyv! — Vajon hányszor lepte el bánatos szemét a néma, forró könny, a könny?! Elnézem. — Olyan, mint anyám éppen: Mind egyformák ők öregasszonyok mint kertek hervadt virágai ... Fejükre toliammal babért fonok! Csapó Péternek csak egy tehene volt életében olyan, amelyik kétévenként egy borját és naponta 8 liter tejet adott. Húsz évig dolgozott, míg egy ilyen tehenet tudott vermi az egyik cigánytól a vásáron. Ezzel a tehénnel indult most útnak a tanyáról a faluba toronyiránt — mert csak a torony látszott még ilyen messziről. — Zsömle lehajtott fejjel ballagott a hajlotthátú ember mögött, húzatta egy kicsit magát, ha a gyerek nem csapkodta éppen a farát hátul a levelesvégű fűzfavesszővel. Az út fölvert homokja rongyoshátú ingük alá , bujt és marta izzadt bőrüket, de gerincükön hideg borzongás futott végig, amikor a homokkristály összeszorított foguk között meg csikordult. A gyerek — talán 5 éves lehetett — előreszaladt apja mellé megmutatni, hogy lehúzta a cipőjét és vállán átvetve viszi: vigyáz rá. Apja mindig arra tanította, hogy vigyázzon a ruhájára, meg a cipőjére, ha csak lehet kímélje. Kímélte is. Nyáron mezítláb, egyszál gatyában volt csak. Csapó elgondolkodva ballagott, csak sokára mondta a gyereknek, hogy a plébános úr háza előtt húzza föl a cipőt és bent illedelmesen viselkedjen. A környéken azt beszélték, hogy a plébános ad-vesz állatokat, kukoricát, búzát, szóval mindent, amin keresni lehet, hogy a megszorult embereken segíthessen ... Megálltak a plébános kapuja előtt és az egyik kerítésoszlophoz kötötték a tehenet. — Húzd föl a cipőt és egy szót se szólj, csak azt, hogy dí- csértessék — mondta Csapó, aztán végignézett magán, mezítelen lábáról letopogta a port és ujjai közül kitörölte zöld fűvel. Nem volt még úrilakásban, de hallotta, hogy szőnyegek vannak a földön, mint a templomban. Azt meg tudta, hogy a templomba tiszta cipővel, meg ruhába kell menni, hisz a plébános ki is prédikálta a sáros- cipős Kist. Bementek... Elől az apa, utána félősen a gyerek. — Dícsértessék — suttogta a gyerek, amikor a kiskapun beléptek a zöldgyepes udvarba. — így kisfiam, csak hangosabban — szólt hátra az apa. A plébános hátul volt az udvarban, a disznóól körül. Kar- batett kézzel, édes mosollyal szemlélte a gömbölyödő disznókat, amint a hulló almákat ropogtatták a fák alatt. — Szcő — szcő ... kucukám, ne, ne, ne ... — Dícsértessék az úr ... — Mindörökké ámen — felelt a pap kínos csönd után, anélkül, hogy visszanézett volna. — Mijáratban? Amikor hátrafordult szúrós szemekkel nézett végig az előtte állókon, hogy azok önkénytelenül lejjebb hajtották a fejüket. — Plébános uram, hallottam, hogy szívesen segít a híveken, ha szorultság éri ükét. A plébános arcán nyugtalan ránc szaladt végig és ásított. — Elvezettem a Zsömlét, ha köllene... — Nem tudott többet mondani, elakadt a lélek- zete és elszorult g torka, olyan gorombán nézett rá a pap. Soh- se hitte, hogy ilyen szigorú em- ger is tud lenini. Mikor prédikált, olyan nyájasan beszélt, mintha csak a Jézus szolt volna a szájából és az asszonyokat úgy meg tudta rékatni, hogy még. Mondták is azok, hogy jó pap, mert könnyes a szeme, amikor arról beszél, hogy az emberek elf láncolják a pénzt és vasárnapról vasárnapra csak rézkrajcárok csörögnek a perselyben. — Ki mondta — kérdezte szigorúan. — Mondják. Hát elvezettem i Zsömlét, ha köllene. — Akarattal mondta mindig, hogy Zsömlét, mert tetszett neki a tehén neve: tényleg olyan foltos volt, mint a frissen sült zsemlye, amit a városban látott egyszer vásárkor egy uriasz- szony kosarából kikandikálni. A pap elfordult a disznóól felé. Szája szögletében ravasz mosoly bujkált, de amikor visz- szafordult, komoly volt, mint aki mérges. Rá is mordult a gyerekre, amiért zsebre akart vágni egy almát. Aztán félvállról odaszólt az embernek: — Nem veszek én ilyesmit — de hirtelen, rosszul palástolt kíváncsisággal megkérdezte: — Aztán mennyiért adná? — Hát, 100 pöngő. — Mennyii? — Százat gondoltam érte — mondta bátortalanul az ember. — Száz pöngőt, mert nagyon jó tehén, borgyuja is volt már neki, csak el kellett adni, mert nem volt mit enni. Jó fejetű... — Nyolcvanat adok érte látatlanból — szakította félbe a pap. Csapó kissé megbátorodott az üzleti hang hallatára. így szoktak alkudni a vásári kupecek is. Megrázta a fejét. — Látva mögadhatja érte a százat. ' — ... Nyolcvan ez csak — mondta a pap, körülballagva a kérődző tehenet, megtapogatta a tőgyét — nyolcvan. — Nem lőhet, plébános úr. Oda nem adnám százért sem, ha nem kőne a pénz. A pap szemében ravasz fény csillant. Erre várt csak. Most már én diktálom az árat, gondolta, és mégegyszer körüljárta a tehenet, mint a kakas a tyúkot — leeresztett szárnnyal. — Tetszett neki a jószág. Gyorsan számolt magában, mennyit is lehetne rajta keresni. Éppen tudott egy gazdát a faluban, akinek tehén kellene. — Hát szívesen segítenék magán atyámfia, de amit nem lehet, azt nem lehet. — Az asszony a kórházban van, tetszik tudni, nagyon köllene a pénz. Száz pöngő talán futná. — Hát pedig a káplán úr sem tud érte többet adni, meg a kis- falusi tiszteletes sem, de még az esperes úrnak sem ér többet nyolcvannál. A városban meg hetvenet sem adnak érte. Csapónak villant a szeme és kész volt a tervével: a káplánárhoz megy. — Adja nyolcvanért, mert ké sőbb meggondolom és nem adok érte csak •hatvanat — szólt utánuk a pap, amikor a kapu felé indultak. — Dícsértessék ... dícsértessék ... A plébános pedig beballagott a hűvös irodába és a keresztre- feszített krisztus mellől felemelte a telefonkagylót. (Folytatjuk.)
