Tolnai Napló, 1955. augusztus (12. évfolyam, 180-204. szám)
1955-08-14 / 191. szám
4 NAPLÓ 1955. AUGUSZTUS 14. Ismerd meg megyénket TOLNAI HAJTÁSOK Simontornya ii. A vár bevétele után itt maradt a Heister ezred két százada. A sok galibát okozó Heister ezred után 1714 őszén a Fábriáni ezredet helyezték ide. Ennek legénysége és tisztjei olaszok voltak. akik másfél évi itt tartózkodásuk alatt a lakossággal békés viszonyban éltek. Az 1717-es év nagy fordulatot hozott a simontor nyai vár életében. Ebben az évben vonult Szavoyai Jenő főhg. Belgrád felé, hogy a várost visz- szafoglalja a törököktől és az egész haderőt magához vonva Simontornya várát is kiürítette. Ezzel a kincstár levette kezét a‘ várról. Simontornya ezek után katonai átvonuló állomás maradt A tolnaival kapcsolatban itt is volt egy katonai raktár, ahol szénát és zabot tartottak. Ebből élei mezték a lovakat, míg a katonaság számára a lakosok főztek. A Styrum család közel 100 évig volt Simontornyának az ura A nagybirtokú fönemességnek érdeke volt, hogy minél több földet műveltessan, s e célból jobbágyainak számát növelje, t * , hogy kellő számú robot munkaerő álljon rendelkezésére. Az uradalom jövedelmét a jobbágyoktól beszedett kilenced és tized szolgáltatta. Hamar felismerték, hogy a legelők célszerű kihasználása csak jószágtenyésztés által érhető el: német majorosokat telepítettek le, kiket 1738-ban szerződéssel biztosított magának az uradalom. Jó jövedelmi forrás volt a bortermelés és az uradalom minél nagyobb szőlőterületekre igyekezett szert tenni. A török kivonulása után az egész vidék pusztulás képét mutatta. Simontornya vára és a hozzátartozó részek a török kivonulása után a korona, illetve a nádor birtokába kerültek és la kosai katonáskodó várjobbágyok voltak, akik különböző előjogokat élveztek, főleg mentesek voltak mindennemű vármegyei adózástól. A szabadságharc fontosabb eseményei Simontornyátói távolabb folytak le. A világosi fegyverletétel után az egész ország szigorú katonai megszállás alá került és Slmontornyán a Porta ezredes vezetése alatt álló császári vadász zászlóalj augusztus 22-én 28 adag kenyeret rekvírált a lakosságtól, a községtől pedig 14 font húst követelt. . . Megkezdődött az üldözés. A fontosabb hivatalokat viselő hazafiak menekülni, bujdosni voltak kény telenek. Fördös István másodalispánt Dőry Gábor kerületi biztos szeptember hóban elfogatta és haditörvényszék elé állíttatták Halálos ítéletét várfogságra enyhítették és azt Kufsteinben töltőt te. Néma apátiával fogadta a nemzet Albrecht főherceget hely tartónak 1854-ben történt körutazását. melyben meggyőződést akart szerezni a csendes békességről és a dinasztikus hűségre!. Ez alkalommal Simontornyát is útba ejtette. A szomszéd községekből kirendelt lakosság ajkát egyetlen éljen szó sem hagyta el amikor a felállított sorfal között elrobogott a négylovas hintó melyet különben alig lehetett látni a kísérő lovaskatonák Alfa! felvert porban. Tolna vármegye rendjei a török kivonulása után alig kezdték meg a szervezkedést máris nagyon Erezték a rendes otthon hiányát. Ezért 1718. július 26-án Simontornyán tartott közgyűlésen elhatározták, hogy részint az irataik megőrzésére, részint a rabok elhelyezésére székházat építenek. Választásuk Simontornyá- ra esett. A kis mezőváros forgalma megélénkült azáltal, hogy itt székelt a vármegye. A vármegye katonái, vagyis a hajdúk az egyes főbb hivatalnokok mellett tettek szolgálatot, de egyúttal az adó behajtása körül is segédkeztek. A vármegye eltávozása után az uradalom még itt tartotta uriszékeit és ítélkezett rabjai felett. Régi szerzett joga volt a si- montornyai várúraknak a vámszedés, melyet az alsó hídnál gyakoroltak. Királyi szabadalom volt még a só árúsítás is, melyet egyes nagyobb központi fekvésű helyek sóhivatalai közvetítettek. Simontornyán első sótárnokául Courvasieur Péter szerepel. Vízierővel hajtott malmok évszázadokkal ezelőtt is feltalálhatok voltak ott, ahol a viszonyok kedveztek neki. A malmot Simontornya sem nélkülözhette. A Balaton vizének természetes lefolyása a Sió, mely a Dunába ömlik: Közben Némedinél a Kapos és Koppány vizét veszi magába Agárdnál pedig egyesül a Veszprém és Fejér megyékből jövő Sárvíz csatornával. A meg- megújúló áradások szükségessé tették a Sió szabályozását. Összeállította: B. G. Felújították az „Ahány ház, annyi betétkönyv“ mozgalmat Országos sikert aratott az a mozgalom, amelyet „Ahány ház, annyi betétkönyv“ jelszóval tavaly a bácsmegyei Vaskút község dolgozó parasztsága indított el. Tavaly 3 000 községünk közül 2200 csatlakozott a versenyhez, amelynek során 40 000 új betétkönyvet váltottak ■dolgozó parasztcsalódok. Az új évvel ez a mozgalom kissé lelohadt, pedig sok tízezer parasztcsalád tudja már ennek hasznát. A pestmegyei Törtei község dolgozó parasztsága felújította most a versenyt, vállalva, hogy az év végéig minden házban lesz betétkönyv. Hasonló elhatározásra hívták fel a ceglédi járás többi községét. Alig ment híre ennek, megye- szerte hasonló elhatározások születtek meg. A tavalyi példa nyomán minden bizonnyal megyénkben is megújul a takarékossági verseny, megint országossá bontakozik ki és nagy eredményeket ér el az „Ahány ház, annyi betétkönyv“ mozgalom. K. Mészáros Lajos: ÚJRA ITTHON Hazajöttem ismét kisfalumba, Elringat a régi nyugalom, A főváros tarkasága itt nincs, De itt mégis szebben zeng dalom. Mindenütt a régi, régi arcok, Akik között most új vagyok én, Én, aki már elmentem „világgá”, Debiz néha visszajövök még. Csendesen, de magabiztos kézzel, Dolgozik sok régi ismerős, Olyan boldog mosollyal néznek rárn Mikor mondják: — ni csak, ismerős' Visszahoznak az emlékek ismét S folytatom a régi életet. Hadd múljanak az évek felettem: — Én itt mindig fiatal leszek. Borbély Tibor: Valamikor /Valamikor, — nagyon régen, Ott éltem a faluvégen. Kicsi házban, nagy családban Én voltam az unoka. Nagyanyám volt öreg dajkám, Ezer ránc a szeme alján. Víg kedélye, nyárba, télbe, Nem hagyta el őt soha. Szívében élt ezer nóta, Mind az ezret eldalolta, Úgy naponta, jól beosztva, Amíg engem felnevelt. És felnőve, szép emlékem. Amit lent a faluvégen, Tőle kaptam szálló dalban, Szívem őrzi, s nem felejt. Kovács József: Emlékezem... Éltem, mint sok parasztgyermek — Rongyos-nyomorún s mezítelen. Sajgott mindig a szívünk S elméláztunk a fájó életen. Nekünk fájt, de nevetett Rajtunk az úri csőcselék. Jajongott a nyomor és Átkos volt a véres ezredév. v ■ A föld proletárja volt Apám és drága jó anyám. Ö idő előtt lecsukta szemét Egy deres ősz esti alkonyán. Az élet aranytollával Véstem szívembe emlékét: Kedves arcát, anyás jóságát S bánatosan tűző két szemét. — Már elmúlt a rossz álom, Mely éltük delét elrabolta, És hitványul nekik az Élet sarját odadobta ... Légy átkozott múlt. Örökre légy az! Megrontója milliós szegénységnek. —• De te új korunk vezércsillaga Add tápod az ifjú nemzedéknek! Egy szelet csokoládé... Elbeszélés Nagy ünnepre | készülődtek; minden háznál a kis faluban. 19-én este már a lányos házaknál elsöpörték az eladó lányok a házak elejét, az utcát, s szép sötétkékre meszelték a ház falának alsó részét. A nagy ünnep reggelén elgereblyézték a kocsicsapásokat. De akkor már ünneplősen, rakottszok- nyásan, sütötihullámú hajjal ... Nagy ünnepre készültek az Alkotmány születésnapjára. Benedekeknél nem volt nagylány, de az egy asszony is elkészült éppen úgy a munkával, mint az átellenben lakó Horváthék, ahol két eladó lánynak készítették a kelengyét. Igaz, kicsit fénytelenebbek, apróbbak voltak a vékony aszonyka szemei az1 álmosságtól, mint Horváthnéé, de büszke volt rá, hogy mire a kövérkés komaasszony hozta a tejet, már ő is föltette az ebédnekvalót. — Mi lesz az ebéd, komám- asszony — kérdezte a korai vendég, sunyin pislogva a frissen sikált szobában. Csodálkozott, hogy futja a vékonyka asszony erejéből eny- nyi munkára, de visszakapta a szemét, amikor Benedekné a tejet szűrve válaszolt. — Nem nagy ebédünk lesz. Tyúklevest, réce pecsenyét, rétest, meg csokoládéskuglófot csinálok... — Isten vele. Nem gyün a misére komaasszony? — Isten álgya, nem megyek el... — már hozta is a lisztet levestésztának... Ebéd után a vendégek haza indultak, a család legkisebb örököse pedig, — a kis Benedek Béla odaállt apja elé: — Apa, menjünk a búcsúba! És elindultak. Balról ment a feketeruhás asszony, középen a négyéves gyermek, jobb ról pedig büszkén ágaskodó, kisodort bajusszal a családfő. Éppen a templomtérre értek, amikor másodszor kongatott a templom harangja 'tárnára. A sátorok között tarka tömeg kavargóit. A bábosok, márcosolc, bazárosok kiabálásába, a körhinta zenéjét szolgáltató verkli nyekergésébe gyermekkacagás olvadt, s megtelt vele az apró adtak közé szorult tér. Az öreg Benedek háttal nekitámaszkodott a volt kastélypark kerítésének és úgy i- gyelte a forgatagot. Elgondolkozott, hogy észre se vette, amikor komája, Horváth Gáspár, megállt mellette. — Na, koma, nem gyüssz a V: íny út a? — Nem, koma. Mikor elkocogott mellőle komája tovább gondolkodott. Em lékeiben kutatott a régi búcsúk ra gondolva. Hirtelen egy ötlete, támadt és mosolyra húzta hegyes bajusza alatt a száját, fiára nézett, aki mellette nyitvafelejtett szájjal bámulta a körbe suhanó fehér lovakat. — Gyere fiam, — fogta meg a kezét és arra gondolt, hogy krumplicukrot vesz a gyereknek, amit majd az jóízűen elszopogat ... Neki is kedvence volt valamikor a krumplicukor s sokat nyavalygott az apján gyerekkorában — ilyenkor búcsú napján — krumplicukorért. De szép kevésszer vásította vele a fogát, mert az apja kupán-kupánvágta és ráförmedt: „Még élesztőre sincs pénz”. Ilyenkor .szomorúan kullogott tovább, mint az oldalbacsapott kutya ... Ott álltak a cukrossátor előtt, bajuszát megpödörve, félkézzel bukszáját húzva elő a belső zsebéből, fiára pislantva, megszólalt az öreg Benedek. — Aggyon abból a krumplicukorból jó nagy darabot a gyereknek. A cukros sietve tett eleget a kérésnek, közben bánta, hogy a nagyobb darabokat összetördelte. A legnagyobbat rátette a kis sárga serpenyős mérlegre és már nyújtotta is, amikor a gyerek finnyásan félrehúzva a száját, megszólalt. — Nekem az nem kő. — Nem kő?! — fagyott meg az öreg Benedek arcán a boldogság. — Mér nem kő? Úgy érezte, hogy elvesztett valami kedveset, hogy üresség támadt a bensőjében, de nem tudta hirtelen, hogy mi az. Ö kedveset akart a fiának. Azt akarta neki adni, amiből Ő soha nem kapott eleget és lám, a gyerek visszautasítja. Legalább annyira bántotta, mintha valaki hároméves csikóra — aminek párját keresni kellett a környékben, — azt mondta volna, hogy rossz gebe ... Egy pillanatig mindenről megfeledkezve, hallgatott, aztán közömbösen megkérdezte az elszontyolodott gyerektől. — Na, mi kő? — Olyan ... olyan ... csokoládé — nyögte ki félénken a gyerek. — Csokoládéé?... — Az i i > Benedek körül fordult a világ. Fejét kábultnak érezte, s a szeme előtt mintha barna csokoládészeletek, fehér krumplicukorkoc- kák forogtak volna a nyeker- gő verkli egyhangú muzsikájára. ... Kifizette a csokoládét és tovább ballagott, ahol kevesen voltak, nekitámaszkodolt a kocsmai híd karfájának. Agyában egymást kergették a gondolatok, de mindig a csokoládénál és krumplicukor nál lyukadt ki, idetorkollott minden gondolata, mint az apró hegyipatakok síkságot érve a hömpölygő folyóba. — De elgondolkoztál, szomszéd — riasztotta föl hirtelen gondolatai közül egy ismerős hang. Csuha volt, akivel valamikor egymásmelleit laktak a cselédháznál. Ha hozzájutottak egy darab krumplicukorhoz, együtt szopogatták el. — Mér nem örülsz? Nagy nap van máma ... Alkotmányos nap ... Alkotmány ... Azzal tovább ballagott. — Apa, mi az alkotmány? — szólalt meg a gyerek. Ránézett és egyszerre elfelejtette előbbi borúját. A gyerek már fölfalt egy szelet csokoládét, barnára kente vele egész képét. — Az, kisfiam... az sok minden. — Apa, mi van belüle? — Hát... Sok minden fiam — mondta zavartan és azon gondolkozott ,hogyan magyarázza meg a gyereknek az alkotmányt, amit maga is csak annyira ismert, amennyit a tervezetéről hallott a gyűlésen. De a gyerek szava megakasztotta gondjában. — A csokoládé is az? — Az is... A gyerek megnyugodott | Szorosan markolta a másik szelet csokoládét, hogy megolvadt a tenyerében és barna leve kifacsarodott gömbölyű ujjai között. Benedeket már nem bántotta, hogy fiának nem kellett a krumplicukor, ami neki a legkedvesebb volt. Megértette hogy a csokoládé finomabb — bár m.ég nem evett — és örült hogy azt látott fia kezében. — Gyere fiam, még veszek neked csokoládét... Érezte, hogy ami neki jó volt, az ma már nem kell a fiának.' Belenyugodott ... Buni Géza / Ifj. Poór Ferenc: Fiamnak Aludj kicsim! Álmodj csak szépeket, ajkadon álom-méz csorog, rózsa pírja festi képedet. Aludj kicsim! Apád még dolgozik, kezében tollat forgat, ő most ébren álmodik. Aludj kicsim! Álmodjál szépeket, éjfél: s még dolgozom, de reggel kacajodra frissen ébredek.
