Tolnai Napló, 1954. szeptember (11. évfolyam, 207-232. szám)
1954-09-12 / 217. szám
4 NÄPCö 1954 SZEPTEMBER 12 / A nép képviselői becsülettel teljesítik választóik megbízatását NEMZETKÖZI SZEMLE Végeiért a manilai értekezlet A Német Demokratikus Köztársaság lakossága október 17-én választja meg képviselőit a népi kamarába es a kerületi képviselőtestületekbe. A választást megelőzően a nép képviselői számot adnak választóiknak arról, hogyan teljesítették választóik megbízatását, hogyan orvosolták jogos sérelmeiket és harcoltak a lakosság gazdasági és kulturális felemelkedéséért. A népi kamara augusztus 4-i plenáris ülésén elfogadott törvényjavaslat kimondja, hogy az 1954. évi választások alkalmával a kerületi képviselőtestületekbe 120—180 képviselőt, kell választani. Ez lényegesen több, mint amennyit a dolgozók eddig választottak. A választás tehát lehetőséget ad arra, hogy a lakosság még közvetlenebbül bekapcsolódhas- sék az államigázgatásba, a gazdasági és kulturális élet irányításába. A kerületi képviselőtestületekben dolgozó népképviselők — munkások, parasztok, értelmiségi dolgozók — zöme eddig is megállta helyét. Becsülettel teljesítették választóik megbízatását, méltán érdemelték ki választóik megbecsülését, szeretetét. Csak a kezdet nehéz ... Nem egy képviselővel előfordul, hogy fogadóóráin kezdetben csak gyéren jelentkeznek választói. Márpedig elég nehéz segíteni, ha senki sem mondja el sérelmét, panaszát. így járt Helmut Goldbaum is. Megválasztása után elsősorban választói szociális helyzetéről tájékozódott. Aztán várta választóit, de csak nem jöttek. — Ha nem jönnek, majd én keresem fel őket — döntött Goldbaum és úgy is tett. Kissé meglepődtek látogatásán, de aztán csakhamar felvetődtek a kisebb-nagyobb bajok. Együtt törték a fejüket, hogyan lehetne a bajokon segíteni? A képviselőnek akadt most már dolga bőven. Lassankint több és több választója jött nála össze esténkint. Közösen beszélték aztán meg, hogyan lehetne a községben az utakat helyrehozni, a községet valahogy kicsinosítani? Egyikük vállalta: sziklakertet varázsol a község főterére, a másik, hogy követ szállít az útjavításhoz. A többiek is vállaltak egyet s mást. Rendbe is hozták az utakat, szépült a község. Az esti beszélgetések lassankint a politikai kérdésekre terelődtek: a berlini külügyminiszteri értekezletre, a genfi konferenciára, a német egységért és a békéért folytatott harcra. Nem kis eredmény az sem, hogy választói egyre világosabban látják a politikai események összefüggését. Meg lesz a vasútállomás... Hogy miért éppen Adolf Haschke hajógyári lakatost választották a rostocki „Neptun”-hajógyár dolgozói a képviselőtestületbe? Valószínűleg a- zért, mert jól ismerték, tudták, hogy nem igen hátrál meg a nehézségek elől. Nem is csalódtak benne. Lám, még a Vasútállomást is kiharcolta, pedig már félig*ineddig le is mondtak róla. De vegyük csak sorjában. A hajógyár többezer dolgozója hosszú évek óta több kilométert gyalogolt a vasútállomásig. Pedig a vasútvonal ott futott el közvetlenül a gyártelep mellett. Mégsem tudták kiharcolni, hogy ide építsenek egy megállóhelyet, pedig mennyi időt, mennyi fáradságot lehetett volna megtakarítani. 1953/54 telén, a nagy hidegben szinte végtelennek tűnt az út az állomásig. Újra felvetődött: itt kellene építeni végre egy állomást, hiszen többezer emberről van szó! — És ha Haschket bíznánk meg? — hangzott egyre gyakrabban. Tudták: ha csak egy lehetőség is van, ő keresztülviszi. Haschke vállalta a megbízatást. Rögtön Heinz Koch főmérnökhöz, a közlekedésügyi állandó bizottság veIfjú bányász, mint Klaus Schreer nem volt mindig bányász. Még egész fiatal gyerek volt, amikor apja meghalt a háborúban. Földmunkásnak szerződött, azután három év múlva bányásznak jelentkezett. 1948-ban ő szervezte meg a schneebergi bányában az első ifibrigádot. Szerette a munkáját s őt is megbecsülték szorgalmáért: a frei- bergi bányásztechnikumra küldték, ahol teljesen ingyenesen tanulhatott. Jelenleg mint körletaknász dolgozik. Társai őt választották a kerületi képviselőtestületbe. De nemcsak tárzetőjéhez sietett, aki már korábban biztosította segítségéről. Állta is szavát, pedig nem volt könnyű dolga. Az. állandó bizottság bevezette félévi tervébe az állomás és az állomáshoz vezető út felépítését, de az illetékes hatóságok hallani sem akartak erről. Arra hivatkoztak: legalább 3—4 millió D-márkát emésztene fel ez a munka, erre pedig nincsen fedezet. Hiába magyarázta a főmérnök, hogy sokkal kevesebből is elkészül az állomás. Haschke, az öntudatos párttag meg a főmérnök nem tágított Koch Berlinbe utazott és nem jött vissza, míg meg nem kapta az engedélyt a közlekedésügyi miniszterhelyettestől. A többi már úgy ment, mint a karika- csapás. Augusztus 16-án délelőtt 11 órakor befutott az első vonat a „Neptun”- hajógyár mellett épült vasúti állomásra. Haschke lakatos teljesítette, választóitól kapott megbízatását i nép képviselője ... sai fordulnak hozzá bizalommal, hanem Aue lakossága is és 6 készségesen segít, ahol erre lehetőség van. Amikor az árvíz a bányát és a községet fenyegette, éjjel-napppal talpon volt és jó példával járt elől a munkában. Schreer a bánya mélyén is megállja helyét Brigádja átlag 130 százalékra teljesíti tervét. Az árvízokozta károk helyreállítására egyheti ruhammunkát vállaltak: ezen a héten 150 százalékra teljesítették termelési tervüket. Mozgókönyvtár a szűzföldeken Az Omszk-terület déli részén, a szűzföldeken megalakult az új „Szi- birjak‘-szovhoz. A szovhoznak idén 6C00 hektár szűzföldet és parlagot kell megművelnie és bevetnie, 15.000 hektáron kell ugarszántást végeznie. A szovhoz dolgozói nagy lendülettel dolgoznak, sokan közülük 200 százalékra teljesítik napi előirányzatukat. Nagy ütemben folyik a szovhoz központi gazdaságának építése. Ebben az évben 49 lakóházat, éttermet, klubot, Óvodát, péküzemet, orvosi rendelőt és fürdőt létesítenek. A képen: A „Szibirjak"-szovhoz dolgozói örömmel fogadják a mozgókönyvtárt. A BÉKE ES BARATSAG ÚlVONALAl Irta: G. SAHOV A Moszkvától 30 kilométerre lévő vnuko voi repülőtér az egyik leg nagyobb Moszkva-kömyé- ki repülőtér. Naponta körülbelül 60 repülőgép száll fel innen és többezer utast, többszáz tonna terhet szállít el. A kifutó pályára minden 15—20 percben egy-egy repülőgép gurul. A váróterem éppen olyan, mint .bármely vasútállomáson. Az utasok csomagjaikkal várakoznak a gépek indulására. S hamarosan ismeretséget kötnek egymással, megkezdődik a beszélgetés. — De jó, hogy a repülőgépek ilyen nagy sebességgel repülnek, — jegyzi meg egy idősebb könyvelő —: Képzelje el, most éppen kiküldetésből térek haza. A múlt évben ezt az utat vonaton és hajón 600 óra alatt tettem meg, vagyis 25 napig utaztam. Most mindössze 37 óra alatt repülöm át ezt a távot. A légi utas- és teherszállító forgalom hónap- ról-hónapra növekszik. — Jelenleg már sokszorosan túlszárnyalja a háború előtti színvonalat. A vasút helyett .mind többen és többen .veszik igénybe a repülőgépet — mondja Mi hail Toguzov, a vnükovoi repülőtér szállítási osztályának vezetője. Toguzov már 17 éve dől gozik a polgári légi forgalomnál. Szeme előtt fej lődött ki a szovjet légiforgalom. — Azelőtt mindössze 3—4 légi útvonalunk volt. S most... különben tessék, győződjön meg ön is, — mutatott rá a falon függő nagy térképre, ame lyen kék vonalak jelzik a Moszkvából kiinduló különböző repülőutakat. A repülőgépek tengerek és pusztaságok, hegyek és tajgák, városok és falvak felett repülnek el, Északot Déllel, Nyugatot pedig Ke lettel kötik össze, tehát az egész országot behálózzák. — A repülőgép ma már hozzátartozik a szovjet emberek életéhez — jegyzi meg Toguzov. — Nehezen tudnánk elképzelni gyorsan fejlődő életünket, rohamosan épülő hazánkat légi közlekedés nélkül. Hacsak a mai hétköznapi forgalmunkat figyeli meg, már akkor is elképzelheti, milyen fontos szerepet játszik az ország gazdasági és kulturális életében a légi forgalom. Elsétálunk a raktárak felé, amelyekben a szállítandó árukat őrzik. Itt, csakúgy, mint az egész repülőtéren nagy a sürgés forgás. A gépkocsik szüntelen hordják az árukat a repülőgépekhez. — Ma is, mint mindennap, az ország 12 legnagyobb városába szállítjuk a „Pravda" az „Izvesztyija“ és más lapok matricáit, — mondja A. Pen- kin raktárvezető. — Naponta az ország különböző részeibe és külföldre, körülbelül 2 tonnányi levelet, csaknem 40 tonna különböző sajtókiadványt, köztük több mint 3 millió példány újságot, folyóiratot és könyvet szállítunk el. Az egyik helyiségben nagy ládák sorakoznak egymás mellett, amelyeken a következő felírást olvassuk: „A szűzföldeken dolgozóknak!“ — Ezek különösen értékes szállítmányok — ma gyarázza Ponkin. — A ládák egyrészéfben a moszkvai „Untomszkij"- gyár dolgozói küldenek pótalkatrészeket és szerszámokat Akmolinszkba, a szűzföldeken dolgozó gé pekhez. A többi ládában altáji határvidékre szállítunk golyóscsapágyakat és szecskázókéseket. A raktár következő részében a repülőtérre érkezett szállítmányokat látjuk. — Ma Leninabadból, Kisínyevből, Tbilisziből, Jerevánból és Szimfero- poljából 40 tonna különböző zöldségfélét és gyümölcsöt hoztak a repülők — mondja a raktárvezető Megszólal a mikrofon. A bemondó közli, hogy a Moszkva—Prága útvonalon közlekedő gép néhány perc múlva indul. Befejeződik a poggyászberakodás is. A repülőgép személyzete elfoglalja a helyét. A kormánynál D. Jezersz- kij, a Szovjetunió Hőse ül. Jezerszkij a háborúban a vadászrepülőknél szolgált. A háború után a katonai egyenruhát a polgá ri repülők öltözetével cserélte fel és most utasszállító repülőgépeket vezet Prágába, Budapestre, Var sóba és Berlinbe. Jezerszkij ezeket az útakat a „béke és barátság útvonalainak“ nevezte el. ... Az ügyeletes indító felemeli zászlaját. A gép méltóságteljesen végig gör dűl a kifutópályán, majd lassan emelkedni kezd. — Még egy utolsó kört ír le a repülőtér felett, s hamarosan eltűnik a kék ég messzeségében, hogy hat óra múlva már Prágában érjen földet. Szerencsés utat! Szeptember 8-án Manilában a Fülöp szigeti kongresszus épületének sajtóirodájából világgá repült a hír, hogy aláírták a „délkeletázsiai egyez ményt." A nyolc ország részvételével megkötött paktum pontot tett egy, már hónapok óta húzódó s Washingtonból kiindult mesterkedés végére. E mesterkedés azt a célt szolgálta, hogy támadó katonai biok kot kovácsoljanak össze Kína határain, s megteremtsék az atlanti egyezmény ázsiai képmását. Ami a támadó jelleget illeti, ezt sikerült is elérni. A területi célkitűzés azonban nem valósult meg. A legcsekélyebb földrajzi felkészültségű ember is megállapíthatja, hogy az egyezménynek voltaképpen alig van köze Délkelet-Ázsiához. Nyolc állam vesz benne részt: az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Ausztrália, Uj-Zélanti, Pakisztán, a Fülöp-«zi- getek és Thaiföld, de mint látjuk csupán az utóbbi kettő van Délkelet Ázsia területén. A szerződéskötés másnapján a Daily Herald című angol lap is megállapította: „a jelenlegi viszonyok között a manilai paktum elsősorban egy nyugati szövetség képét mutatja.'* Dekát lássuk csak, mit b tartalmaz ez a paktum? Azon a bizonyos 8-1 napon többféle okmányt hoztak nyilvánosságra a záróülés után. Mindenekelőtt magát az egyezményt, amelynek fő magva az, hogy a szerződésben szereplő országok „közösen lépnek fel a valamelyikük ellen irányuló esetleges támadás alkalmával“. Ennek a pontnak a megszövegezését — főleg amerikai részről — féktelen rága- lombadjárat készítette elő, amellyel azt bizonygatták, hogy a népi Kína, de nemcsak Kína, hanem a Szovjetunió és a többi demokratikus ország is „agresszióval fenyegetik" a délkeletázsiai államokat. Mindebből per sze egy szó sem igaz, amit fényesen bizonyít az a tény, hogy a legjelentősebb ázsiai országoknak — Indiának, Indonéziának, Ceylonnak, Burmának — eszük ágában sem volt csatlakozni az egyezményhez, hanem inkább Kínával való jószomszédság politikáját választották. De a megszövegezésből másfelől kitűnik az is, hogy a háromnapos értekezleten a különböző nyugati hatalmak nem voltak azonos véleményen az egyezmény hangját illetően. Az amerikaiak által gyártott szerződés tervezet ugyanis azt követelte, hogy kommunista agresszióról kell beszélni. Az angolok ezt visszautasították, s támogatták őket a franciák is. Dulles amerikai külügyminiszter nem tehetett egyebet — belement ebbe a megoldásba s csak azzal toldotta meg szereplését, hogy a záróaktus alkalmával nyilatkozatot hozott nyilvánosságra országa nevében, amely szerint az Egyesült Államok csupán kommunista agressziót tekint támadásnak. Dulles magatartásában nincs semmi meglepő. De felmerülhet a kérdés, miért nem volt hajlandó csatlakozni ebben a tekintetben Nagy- britannia és Franciaország az Egyesült Államokhoz? E két utóbbi ország de különösen Anglia — amely már jónéhányszor megégette az ujját — óvatosabb politikát folytat a gyarmati népek irányában. Anglia inkább belátja, hogy a kommunista eszméknek ma már éppen elég hívük van Ázsiában s ez a kard csűrte tés csak elijesztené a csatlakozástól más országokat. Ugyanakkor Anglia gyümölcsöző gazdasági kapcsolatokat akar teremteni „a kommunista Kínával“, tehát emiatt is a kevésbbé éles hangnem híve. Meg kell említeni végül, hogy az értekezlet végén nyilvánosságra hoztak egy ú. n. pótjegyzőkönyvet, amely arról szól, hogy a paktumban résztvevő országok segítséget nyújtanak Vietnamnak, Kambodzsának és Itosznak is, ha azok kérik ezt. Mondanunk sem kell. hogy ez a pótietrv főkönyv száz százalékos megsértése a genfi egyezménynek, amely világosan kimondja, hogy az említett három ország nem csatlakozhat semmiféle katonai csoportosuláshoz. S szólni kell ezen kívül a Fülöp-szi- getek képviselői által beterjesztett „Csendes óceáni alapokmányról, amely nagy garral hangoztatja, hogy a paktumot aláíró országok szem előtt tartják a jogegyenlőségnek és valamennyi ország függetlenségének" elvét. Ez az alapokmány mézesmadzag más országok becsalogatásához, s ugyanakkor kissé nevetséges is azáltal, hogy éppen egy amerikai gyarmat javasolta. Mindezt összegezve — a délkelet- ázsiai védelmi egyezmény nem egyéb támadó katonai tömbnél, amelynek vajmi kevés köze van magához Dél- keíet-Azsiához. Az utóbbi tényt pedig bárha keserűen még a szerződésben résztvevő országok legreak- ciósabb sajtóorgánumai is elismerik. Kína jogos követelése A világsajtó manapság sekat cikkezik Tajvanról, tekintettel arra, hogy a Kínai Népköztársaság politikusai és hivatalos lapjai már hetek óta számos alkalommal leszögezték; fel kell szabadítani Tajvant, amely Kína elidegeníthetetlen része. Az amerikai újságok felháborodottan kommentálják e szavakat, s nagy hűhót csapnak a körül, hogy , Kina háborúra kcszül'A Ezek a cikkírók éppen csak arról feledkeznek meg, hogy körülnézzenek a saját portájukon is, s levonják a valóban helyes következtetéseket. Hogyan is áll a tajvani kérdés? Tajvan nagykiterjedésű szigete emberemlékezet óta Kínához tartozott. Még úgysem volna helyes kifejezni magunkat, hogy Kína és Tajvan történelmi múltja közös, hiszen Tajvan múltja nem egyéb Kína múltjánál. Tajvani kérdés csak azóta van. mióta 1949-ben a „marathoni futó*’ Csang Kaj-sek és bandr-ia — kipenderülvén a kínai kontinensről — ezen a szigeten húzta meg magát. És ez a kérdés különösen akkor vált jelentőssé, amikor a sziget feletti ellenőrzést teljes mértékben átvették az amerikaiak. 1950 június 27-én az Egyesült Államok hivatalosan megszállta Tajvant. Egy évvel később már több mint hatezer amerikai „tanácsadó“ és katonai szakértő tevékenykedett a szigeten. A „Christian Science Monitor" című szélsőségesen reakciós amerikai lap vallotta be ebben az időben, hogy Csarp-Kai sekék „semmiféle katonai műveletbe nem kezdhetnek anélkül, hogy az Egyesült Államok csendesóceáni parancsnokságának jóváhagyását kérnék.“ így lett Tajvanból szabályos amerikai támaszpont, vagy amint fi rosszemlékű Mc-Artur tábornok mondta egyszer nagy büszkén: „El- süllyeszthetetlen repülőgép anyaha- hajó". Ide fészkelték be a 7. amerikai flottát is. A sziget stratégiailag valóban kulcshelyzetet foglal el, miután liözel van Kínához s nincs messze a Fülöp-szigetektől. valamint a Japán Riukiu szigetektől sem. — Nem megvetendők végül azok a hatalmas olaj. szén, arany, kén és tung szten tartalékok sem, amelyek földje méhében szunnyadnak. Az Egyesült Államok számára tehát valóban jelentős dolog Tajvan kézbentartása — csak éppen semmi joga sincs ehhez. Es ugyanígy semmi joga sincs hozzá az ezerszer levitézlett CsangKaj-sek klikknek, amely nevetséges, de ugyanakkor felháborító módon a hatszázmilliós Kína „törvényes képviselőjének“ nevezi magát. Máar az említett tények is meggyőzően bizonyítják, hogy Kína nem tűrhet meg ellenséges katonai támaszpontot saját területén, szinte lő- távolságra a kínai szárazföld partvidékétől. Az utóbbi időben bekövetkezett események azonban még nyomatékosabban szólnak amellett, hogy a kínai nép államának ki kell terjesztenie hatáskörét Tajvanra. Csang Kaj-sek ugyanis egyre többször tart hangoskodó szónoklatokat arról, hogy seregével inváziót Indít Kína ellen. És ha az Invázió — amelynél nevetségesebb próbálkozást még nem tartott számon a történelem — nem egyéb nagyszájúságnál, bizonyos, hogy Csang Kaj-sekista repülőgépek már napok óta állandóan behatolnak Kína légiterébe, védtelen falvakat bombáznak; kuo- mintagista hadihajók lövik a partokat. Igaz, a néphadsereg partvédő egységei óriási pusztításokat okoznak az Amerikából importált repülőgépek között, de ez ,a puskaporos, feszült, kisebb-nagyobb incidensekkel tarkított helyzet hovatovább tart hatatlanná válik. Nem kétséges tehát: igazságos és jogos a kínai nép követelése: Tajvant ismét egybe ko’l olvasztani az anyaországgal. Hogy az amerikaiak ezt nem nézik jószemmel, azt már említettük .De hozzá kell tenni, hogy Eisenhower és Dulles azt is kijelentette, ha Kína megindítja a harcot Tajvan felszabadításáért „az ott állomásozó 7. amerikai flotta ellenállásába ütközik majd." Ebből világosan következik, hogy ha valaki háborút akar ebből az ügyből szítani, az nem Kína, hanem a távoli Egyesült Államok, amelynek fikarcnyi köze sincs Tajvanhoz. A kínai nép azonban nem fél a fenyegetőzésektől. Elég erős volt ahhoz, hogy felszabadítsa egész hazáját, elég erős hát ahhoz is, hogy visszakapja jogos, egyedül őt megillető tulajdonát: Tajvant. nélkülözhetetlen az agltóelée «unkában
