Tolnai Napló, 1954. szeptember (11. évfolyam, 207-232. szám)

1954-09-12 / 217. szám

4 NÄPCö 1954 SZEPTEMBER 12 / A nép képviselői becsülettel teljesítik választóik megbízatását NEMZETKÖZI SZEMLE Végeiért a manilai értekezlet A Német Demokratikus Köztársa­ság lakossága október 17-én választja meg képviselőit a népi kamarába es a kerületi képviselőtestületekbe. A választást megelőzően a nép képvise­lői számot adnak választóiknak ar­ról, hogyan teljesítették választóik megbízatását, hogyan orvosolták jo­gos sérelmeiket és harcoltak a lakos­ság gazdasági és kulturális felemel­kedéséért. A népi kamara augusztus 4-i ple­náris ülésén elfogadott törvényjavas­lat kimondja, hogy az 1954. évi vá­lasztások alkalmával a kerületi kép­viselőtestületekbe 120—180 képvise­lőt, kell választani. Ez lényegesen több, mint amennyit a dolgozók ed­dig választottak. A választás tehát lehetőséget ad arra, hogy a lakosság még közvetlenebbül bekapcsolódhas- sék az államigázgatásba, a gazdasá­gi és kulturális élet irányításába. A kerületi képviselőtestületekben dolgozó népképviselők — munkások, parasztok, értelmiségi dolgozók — zöme eddig is megállta helyét. Be­csülettel teljesítették választóik meg­bízatását, méltán érdemelték ki vá­lasztóik megbecsülését, szeretetét. Csak a kezdet nehéz ... Nem egy képviselővel előfordul, hogy fogadóóráin kezdetben csak gyéren jelentkeznek választói. Már­pedig elég nehéz segíteni, ha senki sem mondja el sérelmét, panaszát. így járt Helmut Goldbaum is. Megválasztása után elsősorban vá­lasztói szociális helyzetéről tájékozó­dott. Aztán várta választóit, de csak nem jöttek. — Ha nem jönnek, majd én kere­sem fel őket — döntött Goldbaum és úgy is tett. Kissé meglepődtek láto­gatásán, de aztán csakhamar felve­tődtek a kisebb-nagyobb bajok. Együtt törték a fejüket, hogyan le­hetne a bajokon segíteni? A képvi­selőnek akadt most már dolga bőven. Lassankint több és több választója jött nála össze esténkint. Közösen beszélték aztán meg, hogyan lehetne a községben az utakat helyrehozni, a községet valahogy kicsinosítani? Egyikük vállalta: sziklakertet varázsol a község főterére, a másik, hogy követ szállít az útjavításhoz. A többiek is vállaltak egyet s mást. Rendbe is hozták az utakat, szépült a község. Az esti beszélgetések lassankint a politikai kérdésekre terelődtek: a berlini külügyminiszteri értekezletre, a genfi konferenciára, a német egy­ségért és a békéért folytatott harcra. Nem kis eredmény az sem, hogy vá­lasztói egyre világosabban látják a politikai események összefüggését. Meg lesz a vasútállomás... Hogy miért éppen Adolf Haschke hajógyári lakatost választották a ros­tocki „Neptun”-hajógyár dolgozói a képviselőtestületbe? Valószínűleg a- zért, mert jól ismerték, tudták, hogy nem igen hátrál meg a nehézségek elől. Nem is csalódtak benne. Lám, még a Vasútállomást is kiharcolta, pedig már félig*ineddig le is mond­tak róla. De vegyük csak sorjában. A hajógyár többezer dolgozója hosszú évek óta több kilométert gyalogolt a vasútállomásig. Pedig a vasútvonal ott futott el közvetlenül a gyártelep mellett. Mégsem tudták kiharcolni, hogy ide építsenek egy megállóhelyet, pedig mennyi időt, mennyi fáradságot lehetett volna megtakarítani. 1953/54 telén, a nagy hidegben szinte végtelennek tűnt az út az állo­másig. Újra felvetődött: itt kellene építeni végre egy állomást, hiszen többezer emberről van szó! — És ha Haschket bíznánk meg? — hangzott egyre gyakrabban. Tud­ták: ha csak egy lehetőség is van, ő keresztülviszi. Haschke vállalta a megbízatást. Rögtön Heinz Koch főmérnökhöz, a közlekedésügyi állandó bizottság ve­Ifjú bányász, mint Klaus Schreer nem volt mindig bányász. Még egész fiatal gyerek volt, amikor apja meghalt a háború­ban. Földmunkásnak szerződött, azu­tán három év múlva bányásznak je­lentkezett. 1948-ban ő szervezte meg a schneebergi bányában az első ifi­brigádot. Szerette a munkáját s őt is megbecsülték szorgalmáért: a frei- bergi bányásztechnikumra küldték, ahol teljesen ingyenesen tanulhatott. Jelenleg mint körletaknász dolgo­zik. Társai őt választották a kerületi képviselőtestületbe. De nemcsak tár­zetőjéhez sietett, aki már korábban biztosította segítségéről. Állta is sza­vát, pedig nem volt könnyű dolga. Az. állandó bizottság bevezette fél­évi tervébe az állomás és az állomás­hoz vezető út felépítését, de az ille­tékes hatóságok hallani sem akartak erről. Arra hivatkoztak: legalább 3—4 millió D-márkát emésztene fel ez a munka, erre pedig nincsen fedezet. Hiába magyarázta a főmérnök, hogy sokkal kevesebből is elkészül az állo­más. Haschke, az öntudatos párttag meg a főmérnök nem tágított Koch Ber­linbe utazott és nem jött vissza, míg meg nem kapta az engedélyt a köz­lekedésügyi miniszterhelyettestől. A többi már úgy ment, mint a karika- csapás. Augusztus 16-án délelőtt 11 órakor befutott az első vonat a „Neptun”- hajógyár mellett épült vasúti állo­másra. Haschke lakatos teljesítette, választóitól kapott megbízatását i nép képviselője ... sai fordulnak hozzá bizalommal, ha­nem Aue lakossága is és 6 készsége­sen segít, ahol erre lehetőség van. Amikor az árvíz a bányát és a köz­séget fenyegette, éjjel-napppal talpon volt és jó példával járt elől a mun­kában. Schreer a bánya mélyén is meg­állja helyét Brigádja átlag 130 szá­zalékra teljesíti tervét. Az árvíz­okozta károk helyreállítására egyheti ruhammunkát vállaltak: ezen a hé­ten 150 százalékra teljesítették ter­melési tervüket. Mozgókönyvtár a szűzföldeken Az Omszk-terület déli részén, a szűzföldeken megalakult az új „Szi- birjak‘-szovhoz. A szovhoznak idén 6C00 hektár szűzföldet és parlagot kell megművelnie és bevetnie, 15.000 hektáron kell ugarszántást végez­nie. A szovhoz dolgozói nagy lendülettel dolgoznak, sokan közülük 200 százalékra teljesítik napi előirányzatukat. Nagy ütemben folyik a szov­hoz központi gazdaságának építése. Ebben az évben 49 lakóházat, étter­met, klubot, Óvodát, péküzemet, orvosi rendelőt és fürdőt létesítenek. A képen: A „Szibirjak"-szovhoz dolgozói örömmel fogadják a mozgókönyvtárt. A BÉKE ES BARATSAG ÚlVONALAl Irta: G. SAHOV A Moszkvától 30 kilo­méterre lévő vnuko voi repülőtér az egyik leg nagyobb Moszkva-kömyé- ki repülőtér. Naponta kö­rülbelül 60 repülőgép száll fel innen és több­ezer utast, többszáz tonna terhet szállít el. A kifutó pályára minden 15—20 percben egy-egy repülő­gép gurul. A váróterem éppen olyan, mint .bármely vas­útállomáson. Az utasok csomagjaikkal várakoznak a gépek indulására. S ha­marosan ismeretséget kötnek egymással, meg­kezdődik a beszélgetés. — De jó, hogy a repü­lőgépek ilyen nagy sebes­séggel repülnek, — jegyzi meg egy idősebb könyvelő —: Képzelje el, most ép­pen kiküldetésből térek haza. A múlt évben ezt az utat vonaton és hajón 600 óra alatt tettem meg, vagyis 25 napig utaztam. Most mindössze 37 óra alatt repülöm át ezt a tá­vot. A légi utas- és teher­szállító forgalom hónap- ról-hónapra növekszik. — Jelenleg már sokszorosan túlszárnyalja a háború előtti színvonalat. A vasút helyett .mind többen és többen .veszik igénybe a repülőgépet — mondja Mi hail Toguzov, a vnükovoi repülőtér szállítási osztá­lyának vezetője. Toguzov már 17 éve dől gozik a polgári légi for­galomnál. Szeme előtt fej lődött ki a szovjet légi­forgalom. — Azelőtt mindössze 3—4 légi útvonalunk volt. S most... különben tes­sék, győződjön meg ön is, — mutatott rá a falon függő nagy térképre, ame lyen kék vonalak jelzik a Moszkvából kiinduló különböző repülőutakat. A repülőgépek tengerek és pusztaságok, hegyek és tajgák, városok és falvak felett repülnek el, Északot Déllel, Nyugatot pedig Ke lettel kötik össze, tehát az egész országot behá­lózzák. — A repülőgép ma már hozzátartozik a szovjet emberek életéhez — jegy­zi meg Toguzov. — Nehe­zen tudnánk elképzelni gyorsan fejlődő életünket, rohamosan épülő hazán­kat légi közlekedés nél­kül. Hacsak a mai hét­köznapi forgalmunkat fi­gyeli meg, már akkor is elképzelheti, milyen fon­tos szerepet játszik az or­szág gazdasági és kultu­rális életében a légi for­galom. Elsétálunk a raktárak felé, amelyekben a szállí­tandó árukat őrzik. Itt, csakúgy, mint az egész repülőtéren nagy a sürgés forgás. A gépkocsik szün­telen hordják az árukat a repülőgépekhez. — Ma is, mint minden­nap, az ország 12 legna­gyobb városába szállítjuk a „Pravda" az „Izvesz­tyija“ és más lapok mat­ricáit, — mondja A. Pen- kin raktárvezető. — Na­ponta az ország különböző részeibe és külföldre, kö­rülbelül 2 tonnányi leve­let, csaknem 40 tonna kü­lönböző sajtókiadványt, köztük több mint 3 millió példány újságot, folyóira­tot és könyvet szállítunk el. Az egyik helyiségben nagy ládák sorakoznak egymás mellett, amelye­ken a következő felírást olvassuk: „A szűzföldeken dolgozóknak!“ — Ezek különösen ér­tékes szállítmányok — ma gyarázza Ponkin. — A ládák egyrészéfben a moszkvai „Untomszkij"- gyár dolgozói küldenek pótalkatrészeket és szer­számokat Akmolinszkba, a szűzföldeken dolgozó gé pekhez. A többi ládában altáji határvidékre szállí­tunk golyóscsapágyakat és szecskázókéseket. A raktár következő ré­szében a repülőtérre érke­zett szállítmányokat lát­juk. — Ma Leninabadból, Kisínyevből, Tbilisziből, Jerevánból és Szimfero- poljából 40 tonna külön­böző zöldségfélét és gyü­mölcsöt hoztak a repülők — mondja a raktárvezető Megszólal a mikrofon. A bemondó közli, hogy a Moszkva—Prága útvona­lon közlekedő gép néhány perc múlva indul. Befeje­ződik a poggyászberako­dás is. A repülőgép személyze­te elfoglalja a helyét. A kormánynál D. Jezersz- kij, a Szovjetunió Hőse ül. Jezerszkij a háborúban a vadászrepülőknél szol­gált. A háború után a ka­tonai egyenruhát a polgá ri repülők öltözetével cse­rélte fel és most utasszál­lító repülőgépeket vezet Prágába, Budapestre, Var sóba és Berlinbe. Jezer­szkij ezeket az útakat a „béke és barátság útvo­nalainak“ nevezte el. ... Az ügyeletes indító felemeli zászlaját. A gép méltóságteljesen végig gör dűl a kifutópályán, majd lassan emelkedni kezd. — Még egy utolsó kört ír le a repülőtér felett, s ha­marosan eltűnik a kék ég messzeségében, hogy hat óra múlva már Prágában érjen földet. Szerencsés utat! Szeptember 8-án Manilában a Fülöp szigeti kongresszus épületének sajtóirodájából világgá repült a hír, hogy aláírták a „délkeletázsiai egyez ményt." A nyolc ország részvételé­vel megkötött paktum pontot tett egy, már hónapok óta húzódó s Washingtonból kiindult mesterkedés végére. E mesterkedés azt a célt szolgálta, hogy támadó katonai biok kot kovácsoljanak össze Kína hatá­rain, s megteremtsék az atlanti egyezmény ázsiai képmását. Ami a támadó jelleget illeti, ezt sikerült is elérni. A területi célkitűzés azon­ban nem valósult meg. A legcseké­lyebb földrajzi felkészültségű ember is megállapíthatja, hogy az egyez­ménynek voltaképpen alig van köze Délkelet-Ázsiához. Nyolc állam vesz benne részt: az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Ausztrália, Uj-Zélanti, Pakisztán, a Fülöp-«zi- getek és Thaiföld, de mint látjuk csupán az utóbbi kettő van Délkelet Ázsia területén. A szerződéskötés másnapján a Daily Herald című an­gol lap is megállapította: „a jelen­legi viszonyok között a manilai pak­tum elsősorban egy nyugati szövet­ség képét mutatja.'* ­Dekát lássuk csak, mit b tartal­maz ez a paktum? Azon a bizonyos 8-1 napon több­féle okmányt hoztak nyilvánosság­ra a záróülés után. Mindenekelőtt magát az egyezményt, amelynek fő magva az, hogy a szerződésben sze­replő országok „közösen lépnek fel a valamelyikük ellen irányuló eset­leges támadás alkalmával“. Ennek a pontnak a megszövegezését — főleg amerikai részről — féktelen rága- lombadjárat készítette elő, amellyel azt bizonygatták, hogy a népi Kína, de nemcsak Kína, hanem a Szovjet­unió és a többi demokratikus ország is „agresszióval fenyegetik" a dél­keletázsiai államokat. Mindebből per sze egy szó sem igaz, amit fényesen bizonyít az a tény, hogy a legjelen­tősebb ázsiai országoknak — Indiá­nak, Indonéziának, Ceylonnak, Bur­mának — eszük ágában sem volt csatlakozni az egyezményhez, hanem inkább Kínával való jószomszédság politikáját választották. De a meg­szövegezésből másfelől kitűnik az is, hogy a háromnapos értekezleten a különböző nyugati hatalmak nem voltak azonos véleményen az egyez­mény hangját illetően. Az ameri­kaiak által gyártott szerződés ter­vezet ugyanis azt követelte, hogy kommunista agresszióról kell be­szélni. Az angolok ezt visszautasí­tották, s támogatták őket a franciák is. Dulles amerikai külügyminiszter nem tehetett egyebet — belement ebbe a megoldásba s csak azzal tol­dotta meg szereplését, hogy a záró­aktus alkalmával nyilatkozatot ho­zott nyilvánosságra országa nevében, amely szerint az Egyesült Államok csupán kommunista agressziót tekint támadásnak. Dulles magatartásában nincs sem­mi meglepő. De felmerülhet a kér­dés, miért nem volt hajlandó csat­lakozni ebben a tekintetben Nagy- britannia és Franciaország az Egye­sült Államokhoz? E két utóbbi or­szág de különösen Anglia — amely már jónéhányszor megégette az uj­ját — óvatosabb politikát folytat a gyarmati népek irányában. Anglia inkább belátja, hogy a kommunista eszméknek ma már éppen elég hí­vük van Ázsiában s ez a kard csűr­te tés csak elijesztené a csatlakozás­tól más országokat. Ugyanakkor Anglia gyümölcsöző gazdasági kap­csolatokat akar teremteni „a kommu­nista Kínával“, tehát emiatt is a kevésbbé éles hangnem híve. Meg kell említeni végül, hogy az értekezlet végén nyilvánosságra hoz­tak egy ú. n. pótjegyzőkönyvet, amely arról szól, hogy a paktumban résztvevő országok segítséget nyúj­tanak Vietnamnak, Kambodzsának és Itosznak is, ha azok kérik ezt. Mon­danunk sem kell. hogy ez a pótietrv főkönyv száz százalékos megsértése a genfi egyezménynek, amely vilá­gosan kimondja, hogy az említett három ország nem csatlakozhat sem­miféle katonai csoportosuláshoz. S szólni kell ezen kívül a Fülöp-szi- getek képviselői által beterjesztett „Csendes óceáni alapokmányról, amely nagy garral hangoztatja, hogy a paktumot aláíró országok szem előtt tartják a jogegyenlőségnek és valamennyi ország függetlenségének" elvét. Ez az alapokmány mézesmad­zag más országok becsalogatásához, s ugyanakkor kissé nevetséges is az­által, hogy éppen egy amerikai gyarmat javasolta. Mindezt összegezve — a délkelet- ázsiai védelmi egyezmény nem egyéb támadó katonai tömbnél, amelynek vajmi kevés köze van magához Dél- keíet-Azsiához. Az utóbbi tényt pe­dig bárha keserűen még a szerző­désben résztvevő országok legreak- ciósabb sajtóorgánumai is elismerik. Kína jogos követelése A világsajtó manapság sekat cik­kezik Tajvanról, tekintettel arra, hogy a Kínai Népköztársaság politikusai és hivatalos lapjai már hetek óta számos alkalommal leszögezték; fel kell szabadítani Tajvant, amely Kína elidegeníthetetlen része. Az amerikai újságok felháborodot­tan kommentálják e szavakat, s nagy hűhót csapnak a körül, hogy , Kina háborúra kcszül'A Ezek a cikkírók éppen csak arról feledkez­nek meg, hogy körülnézzenek a sa­ját portájukon is, s levonják a való­ban helyes következtetéseket. Hogyan is áll a tajvani kérdés? Tajvan nagykiterjedésű szigete em­beremlékezet óta Kínához tartozott. Még úgysem volna helyes kifejezni magunkat, hogy Kína és Tajvan tör­ténelmi múltja közös, hiszen Tajvan múltja nem egyéb Kína múltjánál. Tajvani kérdés csak azóta van. mi­óta 1949-ben a „marathoni futó*’ Csang Kaj-sek és bandr-ia — kipen­derülvén a kínai kontinensről — ezen a szigeten húzta meg magát. És ez a kérdés különösen akkor vált jelentőssé, amikor a sziget feletti ellenőrzést teljes mértékben átvették az amerikaiak. 1950 június 27-én az Egyesült Államok hivatalosan meg­szállta Tajvant. Egy évvel később már több mint hatezer amerikai „ta­nácsadó“ és katonai szakértő tevé­kenykedett a szigeten. A „Christian Science Monitor" című szélsőségesen reakciós amerikai lap vallotta be ebben az időben, hogy Csarp-Kai sekék „semmiféle katonai művelet­be nem kezdhetnek anélkül, hogy az Egyesült Államok csendesóceáni pa­rancsnokságának jóváhagyását kér­nék.“ így lett Tajvanból szabályos ame­rikai támaszpont, vagy amint fi rosszemlékű Mc-Artur tábornok mondta egyszer nagy büszkén: „El- süllyeszthetetlen repülőgép anyaha- hajó". Ide fészkelték be a 7. ame­rikai flottát is. A sziget stratégiai­lag valóban kulcshelyzetet foglal el, miután liözel van Kínához s nincs messze a Fülöp-szigetektől. valamint a Japán Riukiu szigetektől sem. — Nem megvetendők végül azok a ha­talmas olaj. szén, arany, kén és tung szten tartalékok sem, amelyek föld­je méhében szunnyadnak. Az Egye­sült Államok számára tehát valóban jelentős dolog Tajvan kézbentartása — csak éppen semmi joga sincs eh­hez. Es ugyanígy semmi joga sincs hozzá az ezerszer levitézlett Csang­Kaj-sek klikknek, amely nevetséges, de ugyanakkor felháborító módon a hatszázmilliós Kína „törvényes kép­viselőjének“ nevezi magát. Máar az említett tények is meg­győzően bizonyítják, hogy Kína nem tűrhet meg ellenséges katonai tá­maszpontot saját területén, szinte lő- távolságra a kínai szárazföld part­vidékétől. Az utóbbi időben bekö­vetkezett események azonban még nyomatékosabban szólnak amellett, hogy a kínai nép államának ki kell terjesztenie hatáskörét Tajvanra. Csang Kaj-sek ugyanis egyre több­ször tart hangoskodó szónoklatokat arról, hogy seregével inváziót Indít Kína ellen. És ha az Invázió — amelynél nevetségesebb próbálkozást még nem tartott számon a történe­lem — nem egyéb nagyszájúságnál, bizonyos, hogy Csang Kaj-sekista repülőgépek már napok óta állan­dóan behatolnak Kína légiterébe, védtelen falvakat bombáznak; kuo- mintagista hadihajók lövik a parto­kat. Igaz, a néphadsereg partvédő egységei óriási pusztításokat okoz­nak az Amerikából importált repü­lőgépek között, de ez ,a puskaporos, feszült, kisebb-nagyobb incidensek­kel tarkított helyzet hovatovább tart hatatlanná válik. Nem kétséges te­hát: igazságos és jogos a kínai nép követelése: Tajvant ismét egybe ko’l olvasztani az anyaországgal. Hogy az amerikaiak ezt nem nézik jószemmel, azt már említettük .De hozzá kell tenni, hogy Eisenhower és Dulles azt is kijelentette, ha Kí­na megindítja a harcot Tajvan fel­szabadításáért „az ott állomásozó 7. amerikai flotta ellenállásába ütkö­zik majd." Ebből világosan követ­kezik, hogy ha valaki háborút akar ebből az ügyből szítani, az nem Kí­na, hanem a távoli Egyesült Álla­mok, amelynek fikarcnyi köze sincs Tajvanhoz. A kínai nép azonban nem fél a fenyegetőzésektől. Elég erős volt ahhoz, hogy felszabadítsa egész hazáját, elég erős hát ahhoz is, hogy visszakapja jogos, egyedül őt megillető tulajdonát: Tajvant. nélkülözhetetlen az agltóelée «unkában

Next

/
Thumbnails
Contents