Tolnai Napló, 1954. július (11. évfolyam, 154-180. szám)

1954-07-25 / 175. szám

N A P C O 1954 JŰLIUS 25 NEMZETKÖZI SZEMLE Akik a genfi győzelmei kivívták MOSZKVA PARKJAIBAN... A moszkvaiaknak nem okoz gon dot, hogyan töltsék el nyáron- a sza­badidejüket. Moszkvában számos kellemes pihenési és szórakozási lehető­ség kínálkozik. Nagyon népszerűek és igen látogatottak Moszkva park­jai, ■— ahol kellemesen lehet szórakozni, pihenni. A központi „Gorkij“ kultűrpark ot évente több mint hatmillió moszk­vai látogatja. Itt nyáron műsoros esteket, előadásokat és hangversenye­ket rendeznek. A park területén több kiállítás s mintegy 50 vándor- kiállítás mutatja be az élenjáró üzemek eredményeit, az új munkamód­szereket. A moszkvaiak másik kedvenc p ihenőhelye az ősrégi Szokolnyik* - park. Itt különböző előadásokat, hangversenyeket tartanak, színdarabokat és filmeket mutatnak be. A sport kedvelői számára sportversenyeket és bemutatókat rendeznek. A park látogatóinak asztali játékok, sakk-klub, könyvtár, nyugágyak állnak rendelkezésére. A képen: A moszkvai Szokolnyik i kultúr- és üdülőpark látogatói vi­dáman szórakoznak az óriáskerékné 1. (Foto M. Filimonov.) Sok esztendeje annak, hogy az el­ső népnevelők elindultak lakásról- lakásra hírül vinni: valami új dolog van születőben, a békemozgalom. — Nem könnyű feladatot vállaltak ma­gukra. Magyarázni azoknak az em­bereknek. akik nemrégiben még semminek érezték magukat, hogy szavuk döntő lehet, világot is moz­gathat — hálás dolog, de nehéz. — Hányszor volt részünk az azóta sok­szor megismert kézlegyintésben. — „Igen, igen én nem akarok háborút, minden tagom irtózik tőle, de mit te­hetek? Azelőtt is a politikusok, a diplomaták intézték a világ dolgait, ezután sem lesz másként. Ki hallgat meg engem?" így volt, ki tagadja. De nem is kell ezt elhallgatnunk, hiszen annál na­gyobb a siker, amit kivívtunk, köz­tük az egykori legyintők is. Aláírást gyűjtöttünk a stockholmi felhívásra: ne használjanak atombombát! Ko­reában dúlt a harc, a losalamosi rak tárakban halmozódott az atombom­ba és mégsem merték ledobni. Na­gyot nőtt a békemozgalom becsüle­te. Koreában aláírták a fegyverszü­netet; tárgyalást követeltünk és Berlinben hosszú évek óta először összeült a négy nagyhatalom külügy­minisztere; elfojtani az utolsó világ- háborús tűzfészket Indokínában — ez volt az utóbbi idők legfontosabb követelése és íme, 1954 júliusának utolsó napjaiban a fegyverszüneti ok mányokon ott vannak az aláírások, ezekben az órákban elhallgatnak a fegyverek. Ennél nagyobb győzelmet most elképzelni sem lehet. Igen hasznos ilyen nagyfontosságú fordulópontnál megállni egy-egy pil­lanatra, visszanézni, hogyan is volt. mi segítette elő és esetleg mi kés­leltette az eredményt? '^örtént-e va­lami változás a világban és ha igen, minek a hatására, miben áll ez avál tozás? Genfben az indokínai kérdés tár­gyalásánál három olyan kormány képviseltette magát, amely hivatalos politikájában a tömegek, az egyszerű dolgos emberek vágyait és elképze­léseit követi, a béke politikáját. Ez a három hatalom: a Szovjetunió, a Kínai Népköztársaság és a Vietna­mi Demokratikus Köztársaság. Béke­politikájuk gyakorlati lényegét nem nehéz tömören összefoglalni: a két rendszer békésen megfér egymás mellett sok kérdésben együtt is mű­ködhet és gyümölcsözően kiépítheti kapcsolatait, különösen gazdasági és kulturális téren. Ez egyértelmű és világos politika, ezen az alapon a legbonyolultabb kérdések is megold­hatók. Persze nem kevés függ a má­sik tárgyaló félípl, akaratától, törek­véseitől.. És ez a kérdés már kevésb- bé egyszerű. Kezdjük a fogasabbikkal, Nagy- Britannia álláspontjával, leszűkítve a genfi értekezleten követett magatar­tásra. Az angol küldöttség Eden külügyminiszter vezetésével — ha nem is mindig egyenes vonalban és nem is mindig a legnagyobb követ­kezetességgel — bizonyos fokig po­zitív tevékenységet fejtett ki a meg­egyezés elérése érdekében. Az a közvetítő szerep, amelyet a nyugati sajtó olyannyira hangsúlyozott, — természetesen nem olyan mértékben, ahogyan különösen az angol lapok igyekeztek beállítani, — nem volt kisjelentőségű. Nem szabad elfeledni azt sem, hogy Eden volt az értekez­let egyik elnöke és nem egy példa áll rendelkezésünkre a második vi­lágháborút követő évekből, amikor a nyugati diplomácia „ügyrendi kér­désekkel“ alakiságokkal hiúsította meg sok fontos problémában a meg­egyezést. Annyira azonban nem be­csülhetjük túl ezt a szerepet, hogy ne vegyük tekintetbe, mennyi része volt a megértőbb légkör kialakításá­ban a szovjet küldöttség diplomáciai felkészültségének, magasfokú diplo­máciai művészetének, őszinte meg­egyezési készségének és nem utolsó­sorban Molotov elvtárs gazdag dip­lomáciai tapasztalatainak, ragyogó tárgyalási módszerének. Ami mármost a franciákat illeti, a „második küldöttség" Mendes-France vezetésével (az első a Bidault-vezet- te delegáció volt), a megegyezésre törekedett. Ez érthető, hiszen azon állt vagy bukott, hogy megmarad-e a jelenlegi francia kormány vagy pedig 1 hónap után le kell köszönnie. A genfi francia küldöttség magatar­tását tehát nem kismértékben a bel­politikai körülmények szabták meg. Itt kanyarodunk vissza a kiinduló­ponthoz. Milyen belpolitikai meg­gondolások vezették Mendes-France-t hogy ne térjen vissza Párizsba üres kézzel? A francia burzsoázia érde­kei? Tagadhatatlan, döntő súllyal esett a latba. A francia burzsoázia számottevő rétege — mondhatjuk többsége — érdekének tartotta az indokínai ellenségeskedések beszün­tetését. De a legnyomósabb ok a tö­megek véleménye, az ország elsöprő többségének, a kisembereknek a vé­leménye, a békeharcosok követelése. A békeharcos tömegek buktatták meg a Laniel-Bidault kormányt, mert a megegyezés ellen dolgozott és a békeharcos tömegek adtak iga- zánból megbízást Mendes-France kormányának, mert a fegyvernyug­vást ígérte. Semmivel sem kisebbít­jük a francia békeharcosok érdemeit és eredményességét, ha ugyanakkor kiemeljük: ők viszont azért arathat­tak győzelmet, mert a sokszázmil­liók mellettük álltak, velük egy sor­ban a csatarendben. Sok szempontból ez magyarázza meg az angol álláspontot is. Azért sok szempontból, mert Angliánál több megoldás is szerepet játszott, hogy úgy politizáljon Genfben, aho­gyan tette, a többi között Nagy- Britannia sajátos birodalmi érdekei általában Ázsiában, de különöskép­pen a Távol-Keleten, az érintett Dél- kelet-Azsiában. De kell-e külön ma­gyarázni, hogy a brit kormány sem hagyhatja figyelmen kívül a békés egymás mellett élés eszméjének vonz erejét a tömegek között és az angol ipari-kereskedelmi körökben, ame­lyek üzleteket akarnak kötni ott, ahol piac van és ahol vásárolni le­het: Keleten. Nagymértékben ez magyarázza meg az eddiginél önál­lóbb brit külpolitikát, a genfi maga­tartást. Ez magyarázza meg, hogy az utóbbi időben az angol kormány maga is sokszor és oly nyomatékkai hangoztatja törekvését a békés egy­más mellett élés politikájának foly­tatásába. Ha a genfi megegyezést a béke­harc eddigi egyik legnagyobb győ­zelmének minősítjük, nem feledkez­hetünk meg a békéért vívott küzde­lemnek arról a formájáról sem, ame­lyet jelen esetben a hős vietnami nép és a többi indokínai nép vívott meg: a béke fegyveres védelméről. Teljesen világos — ha a francia ex- pediciós hadtest nem Ízleli meg Dien Bien Phunál a hatalmas vereség ke­serűségét, ha a vietnami néphadse­reg győzelmeinek eredményeként nem kényszerül kiüríteni a Vörös- folyam deltavidékét, akkor nincs fegyverszünet, vagy legalább is nem így, ahogyan most megkötötték. A genfi egyezmény — amint azt Molo­tov elvtárs az ünnepélyes záróülésen jellemezte, _— a nemzeti felszabadító küzdelemnek, e küzdelem nagy áldo­zatainak és hősiességének nemzet­közi elismerését jelenti. A genfi szovjet küldöttség szóvi­vője azzal búcsúzott az újságíróktól, „viszontlátásra“. Mint eddig, ezután is a békeharcos százmillióktól függ, hogy a viszontlátásra, a további tár­gyalásokra sor kerüljön. értenek a szántás-vetéshez és az ál­latok legeltetéséhez, de — vélemé­nyem szerint — nem rendelkeznek olyan gazdag ismeretekkel, mint a civilizált országok. Az olasz bólintott és megkérdezte: — Civilizált országok alatt ön ter­mészetesen ... — Természetesein az ipari országo­kat értem. — Igen, igen — mondta a fiatal­ember — én is így értettem. Nézze például ezeket a gyönyö­rű templomokat itt a parton, — foly tatta a műtörténész. — Az a veszély fenyeget, hogy a legközelebbi árvíz­nél egyszerűen eltűnnek a föld szí­néről. Csak gátakkal lehet megmen­teni ezeket a műkincseket. Ilyen gát­építésre pedig ugye, csak a mi nem­zeteink képesek. Az olasz nem válaszolt: nyilván nem könnyű felelni ilyen kérdésre. A hajó közben megfordult és visz- szafelé indult. A német mérnök töb­beknek tudálékosan magyarázott va­lamit a faragott pagodák, pompás templomok történetéről, múltjáról. Az amerikai gúnyosan mosolygott. Mennyivel fontosabb gondolatokat forgat ő a fejében ezekkel a pago­dáikkal kapcsolatban. Az üzleti kö­rök bizonyára nagyon elégedettek lesznek terveivel: meghazudtolják majd azokat, akik azt hangoztatják, hogy a csillagsávos lobogó országa elfojtja a kultúrát. A barnaarcú fiatalember szakította meg a csendet: — Két kérdésem volna önhöz — szólt az amerikaihoz. — Parancsoljon. — Nem gondolja, hogy a haladot­tabb nemzeteknek elsősorban saját honpolgáraikért keltene tenniök egyet-mást? Hiszen kitűnő techniká­val rendelkező országok számára ez semmiség. Nemde?, — Kétségtelenül — felelt kelletle­nül a műtörténész, akinek gyanús lett ez a kérdés. — Pedig az ön hazájában távolról sincs minden rendben ezen a téren — folytatta az olasz. — A Mississip­pi gyakran kiárad, és a Tennessee folyó szabályozási tervét is elvetet­ték. Az amerikai zavarba jött: útitársa ugylátszik legalább annyira ismeri az Egyesült Államokat, mint egy amerikai szenátor. — Nagyon szép, hogy az európai­ak figyelemmel kísérik az országunk ban történő eseményeket, — vála­szolt végül kitérően. — Hallgassa meg a második kér­désemet is, — folytatta a fiatalem­ber. — Ugye egészen természetes, hogy ezek a fölaműveléssei foglalko­zó hindu gyermekek kölcsön veszik az ipari országok tapasztalatait és saját erejükből megbirkóznak az In­diát fenyegető árvizekkel? Az amerikai újabb fondorlatos kér. aéstől tartva egy pillanatig hallgatott majd bizonytalan hangon mormolta: — Hallottam valamit az indiaiak terveiről. De vájjon meg lehet-e va­lósítani? — Ha lesz egy kis szabad ideje — folytatta a fiatalember — utazzon egy kicsit fölfelé a Gangesen, s meg­láthatja az épülő hatalmas gátat. Egyáltalán nem kell tovább nyugta­lankodni a Benares sorsa miatt. Közben a hajó a kikötőbe ért. A newyorfci műtörténész nagyon kiván­csi volt, ki lehetett ez a fiatalember, akinek a kellemetlen kérdései még a mai zsíros reggelinél is jóban meg­feküdték a gyomrát. Amikor partra- szálltak, erőltetett mosollyal fordult a fiatalemberhez: — Kellemes kirándulást tettünk. Kihez volt szerencsém? A fiatalember egy névíegykórtyát aaot át, amelyen ez állt: Rama Kris­nán elektromérnök. Fizikai intézet, Delhi." (Rövidített fordítás) 230 ezer falai szakembert kap a szov et ország népgazdasága A szovjet főiskolákon nemrégiben befejeződött a tanév. A vizsgák meg­mutatták, hogy milyen jó eredmé­nyeket értek el a tanuló fiatalok mind az általános, mind pedig a szaktárgyakban. A Szovjetunió főis­koláiról több mint 230 ezer fiatal szakember került ki. Csupán a moszkvai főiskolákat klb. 37 ezer mérnök, agronómus, zootechnikus, pedagógus, orvos, jogász és művész végezte el. Közel 3 ezer szakembert képeztek ki a moszkvai Lomonoszov egyetemen, amely befejezte első tan­évét a leninhegyi - új palotáiban. Több mint ezren kaptak diplomát a moszk­vai „Molctov" energetikai főiskolán. Az új szakemberek már megkapták beosztásúkat. Egyesek az Uraiba és Távol-Keletre, mások Ukrajna, Bje- lorusszia, vagy a Balti-tengermenti köztársaságok üzemeibe utaznak. Sok száz agronómus és más mezőgaz­dasági szakember indult a megmű­velendő új földek vidékére. Bevezetik a rádiót a tadzsik hegyi kolhozokba Esteledik. Sötétség burkolja a ma­gas hófedte csúcsokat. De hirtelen fények törik meg a sötétséget, fel­gyűlteik a villanylámpák a var- zobszki kerület „Komintem“-tkol- hozában. Zene hangja árad szét a völgy felett, a kolhoz rádióközpontja Moszkva műsorát sugározza. A „Komintern" kolhoz minden lakó­házába bevezették a rádiót. A rádió ma már szorosan hoz­zátartozik a jadasifc kolhozparasz- tok életéhez és még a legtávolabbi hegyi kolhozok többségében is van rádióközpont. A napokban helyezték üzembe a gisszarszki kerület egyik nagy kol­hoza, a Lenin-kolhoz rádióközpont­ját. Mintegy 1500 lakásba vezették itt be a vezetékes rádiót. A kitűzött időpontra a motoros hajó készen állt és a turisták Benares központi szállodájának szé­les lépcsőin lesétáltak a kikötőbe, hogy kirándulást tegyenek a folyón. A turisták óvatosan mentek a fe­délzetre vezető himbálódzó kishi- don. A motor felbúgott és á hajó elindult a folyón lefelé. A hajó orrában jegyzetfüzettel a kezében középkorú amerikai férfi ült. Inge vakítóan fehérlett, simára borotvált, rózsás álla alatt kék cso­kornyakkendő virított. Az amerikai kissé ingerült volt: itt kell unat­koznia ahelyett, hogy a bőséges reg­geli után elterpeszkedhetne egy ké­nyelmes karosszékben és nyugodtan emészthetne, mint ahogy honfitár­sai teszik. És mindez miért? Azért, mert a jiewyorki műtörténész, aki­nek a szerződés értelmében meg keM néznie a k's Benares valamenv- nyi templomát, hogy hazatérése után könyvet írhasson India ősi mű emlékeiről és a kék csokornyakken- d.' tulajdonosa, most arra gondolt, hegy a pénzszerzésnek vannak más, kényelmesebb módjai is, mint ezek a végeláthatatlan utazgatások ide­gen országokban, Nos, nézzük csak ... A műtörténész belemerült üzleti tér veibe és ceruzája sebesen szántotta a jegyzetfüzet papírját. A folyó iobhnartja meredeken emelkedett felfelé, a lejtős részen hatalmas, félbevágott banánokra em lékeztető, féloldalra hajló, rózsaszí­nű pagodák álltak. A víz az épüle­tek alapjáig ért és a hullámok üte­mesen csapkodták a faragott díszí­téseket. Itt-ott sötét, nedves kőla­pok ágaskodtak ki a vízből: vala­mikor itt sokkal alacsonyabb volt a Ganges. A turistákkal utazó német mér­nök elmondta, hogy a város part­menti részét nemrégen árvíz sújtot­tat: a folyó több méterrel megáradt, a víz sodra széthordta a kikötő kö-i veit és feláztatta a templomok alap I Iáit. ‘ ' A newyorki műtörténész felfigyelt. Ez nagyon érdekes! Kiadója egyút­tal azzal is megbízta, hogy keressen omladozófélben lévő ősi emlékeket is. Ezt jól kigondolták! A könyvben célzást kell tennie arra, hogy Ame­rika minden téren segítségére lehet Indiának. Tulajdonképpen ezért kell a könyvet megírnia. Az amerikai ceruzája újra elindult a papíron. A párnás, kövér arc ki­derült: javaslatot tesz, hogy az ame rikaiak építsenek a Gangesen hatal­mas gátat a legendás folyó megfé­kezésére. Hiszen a hinduk úgysem tudnak megbirkózni ilyen nagy fel­adattal! A műtörténész nyomban el is ha­tározta, hogy ott a kiránduláson egy öntözési szakembertől megkér­dezi: megvaiósítható-e ez a terv? De kivel tanácskozzék? A némettel? Nem. Ez az ember egyáltalán nem rokonszenves. Olyan nagyképeűn beszél Indiáról, mintha amit mond, nem is lenne megtalálható a műtör­ténész jobb nadrágzsebében lapuló Útikalauzban. Aztán ez a német nem mutat valami nagy tiszteletet irán­ta, egy amerikai műtörténész iránt, aki pedig azt az országot képviseli, amely Nyugat-Németországot újjá­építi a romokból. Sokkal rokonszenvesebb ez a mel­lette ülő karcsú, jólöltözött fiatalem­ber. Barna bőre és egész külseje után ítélve bizonyosan olasz. Annál jobb: az olaszoknak úgyis sok bajuk van az árvízzel. A fiatalember kedves, figyelmes utitárs volt. — Nem gondolja — szólalt meg a műtörténész. — hogy az amerikaiaknak és az európaiaknak több szakembere kellene ideküldem? Például az árvíz elleni harcra. Az indiaiak kedves gyerekek, akik jól ÁRADÁSOK SZERGEJ NYIKOLAJEV elbeszélése

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents