Tolnai Napló, 1954. március (11. évfolyam, 51-76. szám)

1954-03-28 / 74. szám

4

N A P C ö

IWH. MAUCn» M

NEMZETKÖZI SZEMLE

Franciaország és a „garanciák“

Az 1766. évi ozorai jobbágyfelkelés története

(Tanulmányi vázlat)

Franciaországot mind lázasabban sürgetik, hogy ratifikálja az „európai Védelmi közösségi“ szerződést. Valahányszor elhangzik egy-egy sürgető szó, a francia, vagy az angol sajtóban szó esik bizonyos „garanciákról“ is, amelyeket Franciaországnak kapnia kell. Mindjárt meg kell óvnunk az olvasót egy esetleges tévedéstől: nem valamifajta támadóval szembeni garanciákról van szó. Bármi furcsán hangzik is, Franciaországnak e garanciákat kiszemelt szövetségesével, az újból felfegyverzett Nyugat-Németországgal szemben kell megkapnia.

Közismert dolog, hogy Franciaország lakosságának nagy többsége hallani sem akar az „európai védelmi közösségről'', mert e katonai tömb felállítása a német imperializmus feltámadásával és Franciaország szu- verénitásának elvesztésével jár. De még e katonai tömb hívei között is szép számmal akadnak, akik csak bizonyos fenntartásokkal hajlandók hozzájárulni az „európai védelmi kö- eösségi" szerződés ratifikálásához. E szövetség híveinek egy része attól fél, hogy az újjátercmtendö német Wehrmacht túlsúlyba kerülne az „európai hadseregben“ résztvevő többi államok hadseregeivel szemben. Tartanak é körök attól is, hogy Nyugat- Némctország Nyugat-Európa, azaz Franciaország, Belgium, Luxemburg és Hollandia, vagyis saját szövetségesei ellen használná fel katonai erejét. Ezek az aggályoskodók azt javasolják, hogy e veszélyek elhárítása érdekében Anglia lépjen szorosabb kapcsolatba az „európai védelmi közösséggel'*, tartson nagylétszámú katonaságot az európai kontinensen és így nyújtson „garanciát" Franciaországnak, azaz ellensúlyozza a Wehrmacht erejét. Ilymódon a következő módfelett különös kép alakul ki:

Az olasz kormány egyes tagjainak és a kormányon lévő Keresztény Demokrata Párt egyes vezető személyiségeinek nevét az utóbbi hetekben nemcsak az olasz lapok vezércikkeiben, és politikai rovataiban találhatjuk meg. hanem a botrány- krónikák rovatában is. Piceioni külügyminisztert Spatarot, a Keresztény Demokrata Párt helyettes titkárát, a pápa orvosát és sok más „köztiszteletben álló“ vezető személyiséget gyanús és módfelett kompromittáló botrányok szereplőiként emlegetik az olasz újságok. Kél ügy is van. amely közelről érinti az olasz kormányköröket. Az egyik Giuliano bandavezérnek, Pisciottának, Giuliano alvezérének és a banda néhány tagjának rejtélyes halála, a másik Wilma Montesi halála és a körülötte kerekedett hatalmas méretű botrány. A Giuliano-ügy az olasz kormányzó-körök mélységes népellenes- ségét tárja fel, hiszen mint a haladó sajtó rámutat. Giulianonak és társainak azért kellett meghalnia és azért nem állhatták bíráik elé; mert az olasz kormányzó-körök attól tartottak, hogy e banditák leleplezik őket, mint szövetségeseiket, elmondják, hogy nemcsak fosztogatással és rablással foglalkoztak, hanem az olasz uralkodó körök megbízásából az olasz parasztok mozgalmainak letörésével, népi vezetők meggyilkolásával is. A Montesi-ügyben az derült ki, hogy az olasz kalandorvilág és az olasz kormányzó-körök között szoros kapcsolat áll fenn. Kiderült hogy egy Montagna nevű kalandor olasz kormányférfiak, közöttük Pa- vone olasz rendőrfőnök segítségével esztendőkön keresztül leplezni tudta bűncselekményeit. Súlyosan kompromittálódott a Montesi-ügyben Piccio- ni olasz küilügymii'szter fia, akit az ügy egyik tanúja gyilkossággal vádol: felelőssé teszi Wilma Montesi haláláért.

Teljesen érthető, hogy az olasz népet felháborítja a bűncselekményeknek és botrányoknak ez a szövevénye. Érthető az is, hogy a becsületes olaszok milliói azt követelik, hogy távozzanak közéleti tisztségükből mindazok, akik, mint e botrány

Peking (Uj Kína): A Csang Kai- sek klikk hírügynökségének jelentéséből kitűnik, a Kuomintang titkos ügynökei arra kényszerítették azokat a kínai népi önkénteseket, akiket az amerikaiak január végén elhurcoltak Koreáiból és Tajvanra szállítottak, hogy március 23-án írják alá jelentkezésüket a Csang Kai-sek banditák hadseregébe. Ez a befejező lépése annak az amerikai tervnek, hogy ágyu- töltelékké változtassanak 14 ezer elrabolt kínai hadifoglyot.

A Csang Kai-sek bandával szoros

„A" állam szövetségese ,.b“ államnak, de „a“ állam fél „b" állaptól. Megkéri tehát „c“ államot, védje őt meg „szövetségesével", „b" állammal szemben. E fura okoskodás láttán minden épeszű ember megkérdezi: mi szükség van egy olyan fegyveres erő felállítására, amelynek ellenőrzésére mindjárt szükség van egy másik fegyveres erőre is. Ez azonban csak egyik hibája ennek az okoskodásnak. A másik hibája az, hogy non elég reális, Anglia ugyanis mindent elkövet, hogy Franciaországot a ratifikálás meggyorsítására bírja, attól azonban óvakodik, hogy az „európai védelmi közösséggel“ kapcsolatban konkrétabban kötelezettségeket vállaljon. Anglia hivatkozik „nemzetközösségi“ kötelezettségeire, sok mindenféle egyébre, de reális lépést a jelek szerint nem óhajt tenni.

A józan emberek azt is megkérdezik, mennyiben jelentene biztosítékot egy erős és az amerikaiak által támogatott Nyugat-Németországgal szemben bármifajta angol „garancia". Ezek a józan emberek még emlékeznek a második világháború kitörésének körülményeire és arra, hogy Ilyen „garanciákról" akkor is sok szó esett.

Minden becsületes, józan ember számára világos, Franciaországot és általában Nyugat-Európát miként a múltban, most is az imperializmus az amerikai, angol és velük szövetséges nyugateurópai kormányok támogatásával létrehozandó új Wehrmacht fenyegeti. Azok a francia vezető körök, amelyek „garanciákkal", vagy azok nélkül mindenképpen meg akarják találni a módját Nyugat- Németország felfegyverzésének és az „európai hadsereg" felállításának korántsem Franciaország érdekeit szolgálják.

szereplői méltatlanná váltak a nép bizalmára.

Piceioni külügyminiszter azonban még helyén van, sőt továbbra is élvezi Seelba miniszterelnök támogatását. Nem mondott le Spataro sem, a Keresztény-Demokrata Párt titkárra. Nem szükséges részleteznünk mennyire kompromittáló az egész olasz kormányzati rendszerre, hogy ezek az emberek még ma is helyükön vannak és van mersziik ahhoz, hogy fittyet hányjanak a jóérzésű olaszok követeléseinek. Ez a kormány azonban élvezi az amerikai kormányzó körök támogatását és ami a legfőbb: rá vár az a feladat, hogy a parlament elé terjessze ratifikálás céljából az „európai védelmi közösségi" szerződést. Az amerikai „szövetségeseknek" és olaszországi képviselőjüknek, az olasz belügyekbé való többszöri otromba beavatkozásáról ismert Luce asszonynak az a véleménye, hogy erre a célra az eléggé lejáratott Seelba kormány is eléggé megfelelő. Nincs értelme tehát holmi „apró-cseprő“ botrányok kedvéért megzavarni az amerikai tervek végrehajtását. Scelbáék láthatólag megfogadják a tanácsot és maradnak. Lemondás helyett a provokáció útját választották: megtorló intézkedések egész sorát helyezték kilátásba a Kommunista Párt és az olasz demokratikus erők ellen. Nagyon kérdéses azonban, hogy siker fogja-e koronázni Scelbáék próbálkozásait. Az Olasz Kommunista Párt a politikai helyzetről a napokban hozott határozatában rámutatott, hogy Scelbáék intézkedései nem egyebek, mint szánalmas kísérletek arra, hogy eltereljék a figyelmet az olasz politikai élet súlyos problémáiról. „A kormánynak ez a meggondolatlan támadása — állapítja meg a határozat —arra fogja ösztönözni összes szervezeteinket, hogy újabb dolgozókat toborozzanak soraikba.“ Azt is megállapítja a határozat, hogy az erkölcsi felháborodás és a jelenlegi politikai vonalvezetéssel való elégedetlenség egyre jobban érleli a fenyegető politikai válságot.

kapcsolatban álló „PANA" hű-ügynökség január 29-én közölte, hogy a hadifoglyokat amerikai támogatással és felszereléssel külön hadosztályba szervezik. A KuomLntamg- gengszterek e célból Tajvan északi részén három gyűjtőtáborban helyezték el a hadifoglyokat, érintetlent meghagyva az amerikai hadifogoly- táborokban a hadifoglyok üldözésére felállított terrorista szervezeteket. Ezekben a gyűjtőtáborokban arra kénvszerítették a hadifoglyokat, hogy „átnevezésnek“ és katonai kiképzésinek vessék alá magukat.

A felszabadulás után új életre

kelt magyar történettudomány egyre nagyobb érdeklődéssel fordul a magyar nemzet fennmaradását biztosító nagy méptömegek múltbeli életének, harcr 'nak és küzdelmeinek kutatása és megismerése felé. Minden magyar ember számára kötelező annak a történeti ténynek a végső és megdönthetetlen felismerése, hogy a magyar munkásosztály kialakulásáig e nemzetfenntartó s egyszersmind óriási terheiket jelentő magasztos hivatás majdnem kizárólag a jobbágyság vállaira nehezedett. A jobbágyságnak nemcsak mindennapi kenyeréért, s puszta létéért kellett harcolnia, de küzdenie kellett fajának, nyelvének, vallási szabadságának, s emberi szabadsága töredékének a megtartásáért is,

A magyar jobbágyságnak e néhány szóban vázolt küzdelmes életét és a szabadság iránti vágyakozását szemlélhetjük azokban az eseményekben is, amelyek az 1766. évi ozorai jobbágyfelkelés alkalmával tűnnek elénk. Tolna megye Jobbágysága ezeknek az eseményeknek a bekövetkezéséig már hosszantartó küzdelmet folytatott, azóta is, hogy a török hódoltság alól felszabadult.

A TÖRÖK HÓDOLTSÁGOT FELVÁLTÓ HABSBURG URALOM első negyedszázada alatt a megye megmaradt 75 falujából 39 pusztult el, s az idegen zsoldos hadsereg eltartása olyan rettenetes nyomással nehezedett a jobbágyság vállaira, hogy a jobbágyok egyre-másra szök- döstek el idegen tájakra, sőt sok esetben a török uralom alá. Tolna megyét az elnéptelenedés veszélye fenyegette, mert miiként a vármegye akkori urai panaszolják a bécsi udvarban, a vadaknak válik lakhelyévé ez a megye, ha meg nem szabadítják a katonaságtól. Az idegen zsoldos hadsereg eltartásának kibírhatatlan terhe többé-kevésíbbé állandósultán nehezedett a jobbágyságra.

E külső hatalmasságok ellen vívott küzdelmei közepette a jobbágyság a XVIII. század első évtizedeiben anti- feudális harcaiban némi lélekzethez jutott. A földesurak a török uralom alól felszabadult területeken kénytelnek voltak a jobbágyok terheit enyhíteni, hogy települések révén az ingyenes munkaerőhöz mentői hamarább hozzájussanak, s ezáltal az újonnan szerzett birtokaiknak hasznát is vehessék. Ez az enyhülés a terhekben nem sokáig tartott. A lakosság szaporodása és egyéb okok miatt az elnéptelenedés veszélye nem fenyegette többé a földesurakat, s nyugodtan hozzáfoghattak a jobbágyok terheinek fokozásához. A jobbágyságnak földjében, vagyonában, munkaerejében való megrövidítése és kizsákmányolása a XVIII. század második felében már tetőfokára hágott. A jobbágyság életviszonyaiban és jogállapotában bekövetkezett hanyatlás éppen akkor sújtotta a legjobban e nagy paraszti tömegeket, amikor a bécsi udvar az adó felemelésével újabb terheket rakott vállaira. A bécsi udvar és a földesurák közt jelentős harc fejlődött ki a jobbágyság erőben tartásáért, természetesen mindkét részről annak biztosítása érdekében, hogy ez az erőnlét a maga javára legyen hasznosítható. A bécsi udvar céljainak megvalósítása érdekében a jobbágyság körében azt a hiedelmet keltette életre, hogy a jobbágyság Mária Terézia királynői hatalmában biztos támaszt fog találni a földesúri önkénnyel szemben. E hiedelmek gyoi'san elterjedtek a paraszti tömegek közt és a Dunántúlon ennek eredményeképpen nagyarányú parasztmozgalmak keletkeznek. E mozgalmak közt jelentős helyet foglal el a jobbágyoknak az a felkelése, amely 1766 május 25-én következett be Ozorán.

OZORA KÖZSÉG JOBBÁGYSÁGA

herceg Eszterházy Miklós földesura- sága alá tartozott. A török hódoltság megszűnése után ez a község aránylag kedvező feltételek mellett lassanként újjátelepü’t. Az újonnan betelepített jobbágyság ezt a lakatlan és a török hódoltság nyomában teljesen elvadult területet szívós és ve- rejtékes munkával, irtásokkal ismét műveltté és emberi telapü'ésre al- ka’massá tette. Verejtékes munká- I jának gyümölcsét nem sokáig élvezhette. A települési szerződés kedvező fettételei lassanként semmivé váltak, s a betelepült jobbágyság ismét visszasüllyedt a teljes jogfosztott- ság és kizsákmányoltság terhes állapotába.

Ilyen körülmények közt került sor a herceg személyes képviselőjének, a régensnefk tolnamegyei utazására. A hercegi régens, Hartvig József május 1-én érkezett meg Ozorára. Ideérkezése az ozorai jobbágyokat lázas izgalomba hozta. Elérkezettnek látták az időt sérelmeik orvoslására és követeléseik beteljesítésére. Annál is inkább, mert

A PARASZTMOZGALMAK MAR TOLNA MEGYE HATARAIT IS ELÉRTÉK

A somogyi alispán Dombóvárról alig tudott elmenekül ni a parasztok dühe elől és életét csak a katonaság közbelépésének köszönhette. Az ozorai jobbágyok egyik titkos gyűlés után a másikat tartották, amelyeken megtárgyalták minden követelésüket. Ebben az izzó hangulatban a falu bírája kénytelen volt az esküdteket és más közembereket gyűlésbe hívni, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy a jobbágyok követeléseit az ura dalomtól való függőségüknek megfelelő mederbe terelje, s a megalkuvás útját választva elkerülhesse azt, hogy a kezére bízott ozorai jobbágy ság a nyílt lázadás útjára lépjen. Ebbéli törekvése azonban kudarcot vallott. A gyűlésben, amelyre a jobbágyság szegényebb része nem volt hivatalos, Vass Györggyel az élen ez utóbbiak is megjelentek, s úgy megszorongatták a falu jegyzőjét hogy az az általa szerkesztett kérvénybe összes követeléseiket beleírta. A halálra rémült nótárius nagy könyörgés és rábeszélés után mindössze annyit tudott elérni hogy az ozorai jobbágyak a teljes munka megtagadásáról lemondottak, s a robotnak évi 12 napra való csökkentése, s ennek szerződésileg való biztosítása esetén hajlandók voltak az uradalmat továbbra is szolgálni.

MÁJUS 25-ÉN

Ozora népe már kora reggel gyülekezett a bíró házánál, izgalommal várván arra, hogy mi lesz a régens válasza követeléseikre. A követeléseiket tartalmazó kérvényük egyik jobbágytársuk ügyetlensége miatt azonban nem került mindjárt a régens kezébe, hanem a tiszttartó vette át azzal az ígérettel, hogy eljuttatja a régenshez. Emiatt annyira felbőszültek, hogy mise után tömegesen benyomultak a várba, ellepték a régens hálószobáját, a vár udvarát, az egész környéket, s még az ablakoknak a rostélyait is. A régens hiába próbálta nyugalomra inteni őket. Birkás Gergely és Csepreghy János e korban forradalminak tekint hető hangon kijelentették, hogy amíg ügyükben végleges királyi rendelkezés nem történik, egy napot sem fognak többé az uraságnak szolgálni. Mialatt ezek az események a régens hálószobájában lezajlottak, a kintrekedt jobbágyok az uraság hajdúját, Béndek Györgyöt kihúzkodták a konyhából a vár elé és ott alaposan elverték. Ezt követőleg kényszerítették á számtartót, hogy a Fejér Páltól és Tóth Györgytől elkobzott egy akó pálinkát és 6 akó bort adja vissza tulajdonosainak. A számtartó ellenvetés nélkül engedelmeskedett. Az urasági vendégfogadó elé nagy asztalt terítettek, s az uradalomtól minden egyes forint ‘büntetéspénz után egy akó bort követelve víg mulatozáshoz kezdtek.

Ezalatt az urasági tiszteli a ré- genssel együtt a várban étkezésüket végezték. Kovács József jobbágy kiment a vár elé és lekiáltott a mulatozó és lázongó jobbágyokhoz: „Jöjjetek fel, mert ha most fel nem jöttök, azután semmi sem lesz belőle." E felhívás értelmét a mulatozó jobbágyok rögtön megértették és ismét tömegesen nyomultak be a várba. Először Dalmata Antal porkolábot ragadták meg és a vár elé kivonszolván, ott nyilvánosan elverték. Utána rögtön a tiszttartó szobájába nyomultak be, ahol a régens tisztikarával együtt éppen vacsoránál ült. Az uraságuk vagy tisztjeik elé fedett fővel soha nem járulható jobbágyok most lázadó módon feltett süveggel léptek a szobába Gosztola János, Vei lás György, Takáts István, Mányoki János és Guardián Szűcs Ferenc ve- I zéxlete alatt. Mányoki Janos még az

urak aszteSahoB te TeOtt, evett, és

ivott az urak ételéből é« italából és a kezében lévő kést az ételes tálb* vágta. A lázongás most már nyílt felkeléssé változott át.

A felkelésnek előkészített és megszervezett voltáról, tanúskodnak azok az adatok, amelyek a jobbágyság hangulatáról számolnak be a közvetlenül megelőző időszakiból. Ezek közül csak két kijelentést idézek jellemzésképpen. A vár előtt elhaladó jobbágyok egy nappal előbb azt mon dották:

„JAJ LESZ NEKED HOLNAP FEHÉR HÁZ.

(tudniillik vár) de azoknak te, akik benne laknak." Vass György ozorai jobbágy pedig, aki a felkelés értelmi szerzője volt, az eseményeken hitetlenkedő egyik jobbágytársának azt mondotta: „De én tudtam, régen tudtam ezt".

A lázongó bedegiek felkelésére már nem került sor, mert a katonaság az ozorai jobbágyok felkelését csakhamar elfojtotta. Néhány nap múlva megteltek a börtönök. Az ítélet kimondatott. A vármegyei törvényszék a részben 'börtönbezárt, részben szökésben lévő vádlottakat bűnösnek mondotta ki, összeesküvésben, a közibéke és köznyugalom megzavarásában, a királyi rendeletek megvetésében és áthágásában, a megyei és urasági hatalom elleni bűnöse lázadásban, az urasági vár megtámadásában és kirablásában, zendülésben, az urasági, tisztek és a hercegi régens megtámadáséban és bántalmazásában. Mindezekért a törvényszék Guardián Szűcs Ferencet, Vörös Ferencet, Rácz Istvánt, Szanyi Ferencet, Bodry Andrást, Csemyánszky Jánost és Pintér Mihályt mint. főbűnösöket halálra, Púpos Mihályt, Czi- gánkó Csordás Mihályt, Gyöngyösi Józsefet, Kovács Józsefet és Gosztola Jánost 10 évi várfogságra és sáncmunkára ítélte. A többi vádlottak közül még 37 jobbágyot. ítéltek el 8 évtől fél hónapig terjedő börtönbüntetésre, míg a többiek 25—32 botbüntetéssel úszták meg a felkelésben való részvételüket.

A megtorlás irányát és erejét e súlyos ítéletnél is jobban jellemzi az a rendelkezés, amelyet a törvényszék, a község bírája az esküdték és a község terhére léptetett életbe. A község bíráját, Németh Lászlót azért, mert a lázadásról kezdettől fogva tudott, azt az uradalmi tiszteknek nem jelentette, ahhoz társult és a népnek ezt a kilengését palástolni és menteni igyekezett, s gyávaságával e tűznek még tápot is adott, bírói tisztségétől való nyilvános megfosztásra, félévi börtönbüntetésre ítéltek, ezenfelül egész nemzetségét köztisztség viselésére méltatlannak nyilvánították, őt magát pedig az örökös jobbágyságnak állapotába helyezték vissza. Ozora községet pedig az esküdteket is beleértve,, de kivé- vén néhány megbízható embert, e bűnös lázadás örök emlékezetére és büntetésére annak a várnak őrzése céljából, amelyet megtámadni merészeltek, két állandó hajdúnak saját költségükön való tartására ítélték, megfosztván a községet egyszersmind a bíróválasztás jogátőL AZ URALKODÓ MARIA TERÉZIA ezt az ítéletet megváltoztatta, s bár ítélete szerint a halálbüntetést cselekedeteikkel kiérdemelték,, életüknek megkegyelmezett. A halálbüntetéseket 2—10 évi sáncmunkára eny hitette, és a többi ítéletet is lényegesen mérsékelte. A községi bírók büntetését egyszerű hivatalvesztésre, az esküdtekét feddésre változtatta át, míg a községet illetően megelégedett zr. okozott károk megtérítésével. A két ítélet közti óriási különbségnek csak az lehet a magyarázata, hogy Mária Terézia maga is érezte felelősségét e parasztmozgalmak keletkezésében, s nem ok nélkül tartott attól, hogy a földesurak megtorlásának szabad folyást engedve útját nyitja egy, esetleg országos méi-etű parasztfelkelésnek.

A várfogságra és nehéz sáncmunkára ítélt 27 ozorai jobbágy nem hiá ba töltötte el a nagyváradi és aradi várban a fogság gyötrő esztendeit. Szenvedésük egyik láncszemét képezi annak a hosszantartó és végül is győzedelmeskedő küzdelemnek,

amely hosszú évszázadokon át kitartóan és csüggedés nélkül irányozta rá tekintetét a magyar föld paraszti meghódítására.

Dr. Hadnagy Albert

Politika ée botránykrónika

A volt kínai hadifoglyokat arra kényszerítik, hogy jelentkezzenek a Kiiomintang-hadseregbe