Tolnai Napló, 1953. június (10. évfolyam, 127-151. szám)

1953-06-18 / 141. szám

A bélre megvédésének ná’unk mindenki közvetlenül harcosa, aki jó! végzi munkáját! (Rákosi Mílyas) A Béke-Vilagtanács §zerdai ülése Novcsár Mikica és az összetartás (Folytatás az 1. oldalról)' A tanácskozás részvevői nagy sze­retettel üdvözölték a szónoki emel­vényre lépő Richax'd Synge. Nobel- díjas angol biokémikust, az Angol Békebizottság alelnökét. Drága Barátaim! Azt hiszem, nem szükséges újból szóbahoznom, hogy a béke megszi­lárdítása terén mily fontos szerepet töltenek be a népek közötti kultu­rális és tudományos kapcsolatok, s hogy a béke ügyében, mely mind- nvájunk számára oly drága, milyen szerepük van a személyes találko­zásoknak. Mi, magunk szolgáltathatunk pél­dát arra, hogy mit jelent a sze­mélyes ismeretség és a barátság. N hány évvel ezelőtt, amikor a pá­risi békekongresszuson először jöt­tünk össze. — emberek, akiket az emberiség sorsáért való gyötrő ag­godalom és az a forró vágy veze­tett ugyanabba a terembe és ülte­tett le ugyanazon asztal mellé, hogy e-őoktől telhetőén mindent megte­gyünk az új háború veszélyének el­hárítására, — még idegenek vol­tunk egymás számára. A közös mun­kában eltelt napok és évek során azonban az igazi kölcsönös megér­tés, valódi barátság kötelékei fonód­tak közöttünk. Ennek a barátság­nak a jóvoltából egymás országai és népei közelebb kerültek hozzánk. é’-‘h“tőbbé váltak számunkra. A kulturális és tudományos ered­mények kölcsönös kicserélése révén A nagy tetszéssel fogadott beszéd után a részvevők ünneplése közben Vanda Vasziljevszka szovjet írónő, a Béke Világtanács tagja lépett a mikrofon elé. szilárdulnak meg a tömegek barát­ságának igazi kötelékei, amelyekre mindnyájunknak szükségünk van, s akár a levegőre, annyira szüksé­ge van rájuk a béke ügyének. Nem csupán mi vagyunk ezzel tel­jesen tisztában, hanem azok is, akik nem a békéről ábrándoznak, hanem i háborúról, s akik nem az c -ryet- értést és a kölcsönös megértést akarják meghonosítani a népek kö­zött. hanem a viszályt és a gyűlö­letet. Azok. akik háborút akarnak, akik háborúra törekszenek, halálosan fél­nek a kulturális javak kicserélésé­től, félnek a találkozásoktól és az ismeretségektől, mert mindez fel­tétlenül a népek kölcsönös megér­téséhez, kölcsönös megbecsüléséhez — végeredményben pedig a béké­hez vezet. Ha tehát a sötét erők az embe­riség többségének akarata és szán­déka ellenére a gyűlölet, a viszály és a tudatlanság szolgálatába álla­nak, nekünk annál fokozottabban kell minden erőnket latbavetnünk, hogy szembeszegezzük velük mind­azt. amit helyesnek és szükséges­nek tartunk. A legutóbbi évek folyamán szá­zával jártak külföldi küldöttségek nálunk, a Szovjetunióban. Mint ed­dig, ma is milliós példányszámban jelennek meg nálunk külföldi szer­zők művei, színházaink százaiban külföldi szerzők darabjait adják elő. Mi azonban mindezt kevésnek tart­juk, különösen ma, amikor a világ népeit mind jobban és jobban át­hatja a békeakarat és a barátság szándéka. A szovjet küldöttség fel­hatalmazást kapott, hogy itt, a Bé­ke Világtanács ülésén bejelentse: a szovjet társadalom legszélesebb kö­rei készek arra, hogy más orszá­gokkal jelentékenyen szélesítsék kulturális és tudományos kapcsola­taikat. Vanda Vasziljevszka beszédét sok­szor szakította meg taps, amikor pe­dig befejezte előadását, a küldöttek helyükről felállva percekig ünnepel­ték a szovjet küldöttet. Mielőtt a helyére érkezett volna Vanda Va­sziljevszka. az egyik kínai küldött­asszony eléje sietett, megölelte és megcsókolta. Az ünneplés ekkor még fokozódott. Ezután Depierre abbé. francia kül dött mondotta el beszédét. Depierre beszédét nagy tetszéssel fogadta az értekezlet. Ezután Ikuo Ojama, nemzetközi Sztálin békedíj- ial kitüntetett japán professzor, a Béke Világtanács' Irodájának tagja emelkedett szólásra. Ikuo Ojama professzor beszédét gyakran szakította meg tetszésnyil­vánítás. Czapik Gyula egri érsek hozzászólása következett ezután. — (Hozzászólásukat lapunk holnapi szá mában közöljük.) Vanda Vasziljevszka beszéde a Béke-Világtanúcs ütésén Felszólalások a Kéke-Világ tanács ülésén Gabriel d’Arboussier. a ItVT ulelnökének felszólalása Egy afrikai közmondás azt tartja, hogy hiába indul el a hazugság ko­rán reggel, mielőtt leszáll az éj, az igazság beéri — kezdte beszédét Gabriel d’Arboussier. Hazugság azt állítani, hogy a népeknek — bármit tegyenek is — időnként gyilkolniok kell egymást. A mi mozgalmunk dicsősége az, hogy nap, mint nap harcol a hazugságok ellen. Afrika népei nagy megelégedéssel vették tudomásul a közeli koreai fegyver- szünet hírét és teljes szívükből kí­vánják a hadműveletek megszünte­tését Vietnamban és Malájföldön, ahol akaratuk ellenére fiaik oly nagy számban harcolnak. D’Arboussier ezután Eisenhower amerikai elnök áprilisi nyilatkozatá­nak azzal a részével foglalkozott, amelyet Afrika népei és a gyarmati népek általában nem helyeselhetnek: Nem akarok foglalkozni mással, csak azzal ami a függő és a gyar­mati népek szempontjából a leg­fontosabbnak tűnik nekem. E kije­lentésében Eisenhower felszólítja a Szovjetunió vezetőit, vessék latba befolyásukat, hogy maradjon abba a gyarmati népek függetlenségi moz­galma. Ez tökéletesen elfogadhatatlan szempont, mivel a gyarmati népek függetlenségi mozgalmait úgy állít­ja be, mint egyrészt a nemzetközi feszültség egyik tényezőjét, más­részt mint idegen hatalmak játék­szerét — holott valóságban e népek belső ügyeiről van szó. D’Arboussier megállapította: „A függő és gyarmati országok népei­nek felszabadulási mozgalma egy nagy történelmi folyamat része, amely a Csendes óceántól Dél-Afri- káig, Dél-Amerikától Délkelet- Ázsiáig terjed. Igazságos és önálló mozgalmak ezek, melyeknek létjo­gosultságot ad népeik elviselhetetlen sorsa és amelyeknek nincsen szük­ségük arra, hogy máshonnan kapja­nak útmutatást, mint jelenlegi nyo­moruk tudatából és jövő fellendülé­sükbe vetett reményükből. D’Arboussier néhány számadattal mutatta meg az afrikai népek ször­nyű, nyomorúságos helyzetét: Amíg Franciaországban 1500 lakosra jut egy orvos, addig Francia Nyugat- Afrikában 50.000 lakosra. Ugyanitt a lakosság 95 százaléka írástudatlan. A nemzeti jövedelem egy főre eső átlaga Nyugat-Afrikában egytizede a francia átlagnak. Kenyában két­ezer angol gyarmatos húszezer négy zetkilométer területet foglal el a legjobb földekből és ennek csak egyhetedrészét műveli meg. ötmillió ötszázezer afrikai csak 75.000 négy­zetkilométer felett rendelkezik. Már pedig ez a föld Afrika földje. És ezeknek az embereknek a munkája adja a kapitalista világ urániumá­nak kilencvenöt százalékát, aranyá­nak nyolcvan százalékát, kobaltjá­nak nyolcvan százalékát. Kakaójá­nak hetven százalékát, pálmaolajá­nak hetven százalékát stb. Ki bélyegezheti hát, meg — tette fel a kérdést d’Arboussier — e né­peket, amelyek nem hajlandók to­vább tűrni, hogy az ilyen igazság­talanság folytatódjék, sokszor még a politikai szabadságjogok teljes hiányával és faji megkülönbözteté­sekkel betetőzve. A nemzetközi feszültség — hang­súlyozta d’Arboussier — nem a gyarmati és függő népek műve, ha­Dr. Synge beszéde bevezetőjében örömének adott kifejezést, hogy ennyi ország képviselője egyhan­gúan megegyezik abban, milyen út vezet a tartós béke felé. A továb­biakban rámutatott: amögött a né­zet mögött, hogy nincs olyan ellen­tét a nemzetek között, amelyet ne lehetne tárgyalások útján megoldani, az a feltevés húzódik, hogy minden nemzet legyen képes önmagát fenn­tartani saját területének erőforrásai­ból, kiegészítve más nemzetekkel becsületes és egyenrangú alapon folytatott kereskedelemmel. Az egyes területek sajátos prob­Páris (MTI) A Francia Kommu­nista Párt Központi Bizottsága ked­den teljes ülést tartott, amelyen megjelent Maurice Thorez, a párt főtitkára is. Ez volt az első politi­kai szereplése azóta, hogy súlyos be­tegségéből felgyógyulva hazatért a. Szovjetunióból. A Központi Bizott­ság tagjai Ujjongó örömmel és lel­kesedéssel fogadták a párt vezérét. A Központi Bizottság és a párt Giuseppe di Vittorio, a CGIL fő­titkára Claire Boothe Luce asszony­nak, az Egyesült Államok római nagykövetének a következő távira­tot küldte: — A CGIL ötmillió tagja nevé­ben kérem, azonnal járjon közbe az Amerikai Egyesült Államok elnöké­Róma (MTI) Az ország különböző megyéiből beérkező jelentések sze­rint az olasz dolgozók százai kérik felvételüket az Olasz Kommunista Pártba. A jelentkezők legnagyobb része nem igenis azoké, akik nem hajlan­dók elismerni ezen népek jogos tö­rekvéseit és erőszakkal akarják azt a status quo-t fenntartani, amelyet a történelmi fejlődés halálraítélt. Itt is mint egyebütt, midőn kon­fliktusok keletkeztek, szabad tár­gyalások útján kell ezeknek véget- vetni. Napjainkban egy nép szabad­sága felett aratott katonai győze­lem a valóságban vereség az embe­riség számára. A tárgyalásokat meg lehet és meg kell indítani, legyen az akár Vietnamban, vagy Maláj­földön, Egyiptomban, vagy Közép- Keleten, Kenyában vagy Tuniszban. lémáinak megoldásához minden nemzetnek szüksége , van arra, hogy saját tudósai és technológusai legye­nek, legalább abban az arányban, amelyben a gazdagabb nemzeteknél vannak. A tudomány az emberiség közös kincse, amit egyetlen csoport sem monopolizálhat önmaga számá­ra. A továbbiakban bírálólag emléke­zett meg arról, hogy egyes kormá­nyok akadályokat gördítenek a tu­dósok találkozásai elé. Mindez ko­molyan hátráltatja a tudomány elő­rehaladását, a világbékére irányuló javaslatok megvalósulását. rendszerint azok után a népgyűlé­sek után kéri felvételét, amelyeket az egyes pártszervezetek a június 7-i választások eredményének érté­kelésével kapcsolatban tartanak. lír ff. L. M. Synge biokémikus, Sobet-díjas kémikus (Nagy-Brit unnia) felszólalása Ujjongó öröm és felkesedés fogadta Maurice Thorez eivlárs első meg'e'fnssét a Francia Kommunista Párt Központi Bizottságának ülésén A Rosenberg-bázaspár életéért üjabb és újabb olasz dolgozók kérik felvételüket az Olasz Kommunista Pártba nevében Marcel Cachin szívbőljövő szavakkal köszöntötte Maurice Tho- rezt. A Központi Bizottság tagjai szűnni nem akaró tapssal fogadták Marcel Cachin szavait és ünnepel­ték Thorez elvtársat. Ezután Jaques Duclos, a Francia Kommunista Párt titkára előadói beszédében ismertette a kül- és bel­politikai helyzetet. nél a Julius és Ethel Rosenberg el­len hozott igazságtalan halálbünte­tés végrehajtásának megakadályozá­sa érdekében. Az amerikai elnök részéről a kegyelem gyakorlása az igazság érvényesítését jelentené és azt az olasz dolgozók és a közvéle­mény rokonszenvvel fogadná. Novcsár Mikica már pendelyes gyerekkorá­ban ismert volt nem­csak Kisrozál község­ben, hanem az egész környéken összetartó érzelmeiről. Tudták róla szerte a faluban, hogy az egy-két, sőt három évvel később születettek iránti pusz ta rokonszenvböl ve­zérelve, Mikica még nem beszél. Enni viszont úgy evett, mint három fel­nőtt. Amihez hozzáju­tott, menthetetlenül felfalta. Ezt a szokását viszont később is meg­tartotta. Volt miből. A nyolcvanholdas Nov­csár birtokot még a falánk Mikica se tud­ta tönkrezabálni. Az egyensúly kedvéért azonban, az óvatos szü lök Mikica étvágyával párhuzamosan csök­kentették a cselédek kosztját. — Ellustulnak a dö­gök, ha sokat zabáinak — fejtette ki tömören Mikica hordórahízott papája a véleményét, a pincében összejött tár saság előtt. Ez a véle­mény hatalmas tet­szésre talált. Uj hor­dót is nyitottak a nagyhorderejű felfede­zés tiszteletére. Erre a kijelentésre Novcsár Mikica még akkor is emlékezett, mikor átvette a gazda­ság vezetését. És ő, aki hű akart maradni — ugyancsak az össze­tartás — apja szelle­méhez híven, ugyanezt az elvet vallotta. így két dologban volt ha­sonlatos apjához. Ép­pen úgy vedelte az italt, és éppenúgy éheztette a cselédeket. Egyízben — ez is a pincében történt — a cselédek küldöttsége kereste fel Mikicát. A küldöttség vezetője az őszhaju Vuics Iván volt. — Éhenhalunk Nov­csár uram! Nem bír­juk a munkát... Te­kintsd legalább, hogy mi is délszlávok va­gyunk ... Én magam szegről-végről rokonod is lennék ... Vuics szavaira feltá- pászkodott a gazda az egyik demizson mögül és rövid, de velős szó­noklatot tartott. Idő­közben ugyanis meg­tanulta az iváson, evé­sen kívül a beszédet is. A szónoklat vala­hogyan így hangzott: — Halljátok édes egykomáim!? Kisbéri sógor, Szauerwein brú­der! Ha más nyelvet beszélünk is, de ti vagytok az én roko­naim ... Hát komám vagytok, vagy nem vagytok komám?!... No ugye? Ezek az én édes testvéreim, nem pedig ti, rongyosok! Kisbéri komám 120 holdja ott van az én nyolcvan holdacskám mellett, akárcsak Szauerwein 30 ho'das szőlője . . . Csak ellus­tulnátok, ha több enni valót kapnátok ... Na, mars ki! És a díszes társaság­ban időző csendőrőr­mester úr már állt is fel, hogy a barátságos felszólításnak érvényt szerezzen. Azután po­harat, helyesebben kriglit emeltek az ösz- szetartás tiszteletére és felhangzott immár tizenhetedszer a „le, le, lefenékig“ — jelszó. Azután összecsóko- lóztak. Novcsár első­nek a magyar Kisbérit csókolta össze — an­nak 120 holdja volt — majd a volksbundista Szauerwein jött sorra. Ez 1943-ban történt. „Mit lehet tudni — elmélkedett Mikica — hátha ő lesz a bíró, ha a németek megnyerik a háborút...“ * Novcsár Mikica csa­lódott. A nácik nem győztek, Szauerwein sógort valahová Bajor­országba fúita az idő szele, Kisbéri komát pedig tiltott határátlé­pési kísérletért csuk­ták le. Különösen ez utóbbi vette el a két­ségbeesett Mikica ked­vét attól, hogy ő is meginduljon a délről hívogató gazdaparadi­csom felé. Maradt és egyre in­kább rájött, hogy meg kellene keresnie dél­szláv rokonait a falu­ban. Azok úgy élnek, mint a hal a vízben, földet kaptak, házat építettek, „kultúrt“ alakítottak ... Ő meg... No, nem, ennivalója még van bőven, csak cselédeket nem kap. Még szerencse, hogy ügyesen háromfele ősz tóttá azt a fenenagy földet. De így is* ször­nyűség: dolgoznia kell! Dolgoznia! Hatalmas ötlete tá­madt! Felhúzta azt a ruháját, amiben az adóhivatalhoz szokott járni, annakidején és kedvtelve nézegette magát a tükör előtt. — Csodálatos vagy! — áradozott a felesége. — Éppen úgy nézel ki, mint egy napszámos... — Hol vannak már azok a szép idők . .. A napszámosok... — kesergett a férj és mégegyszer megkérdez te. — A lyukak jól látszanak? — És egészen való­diak! — örült az asz- szony. — Nemhiába vesződtem velük órák- hosszat a köszörükő mellett. Igv majd ta­lán megsajnálnak. Novcsár Mikica el­indult. Behúzta hasát, és kifelé fordította kö­nyökét, a koptatott lyukakkal. Egy sereg süvölvény gyerek kö­vette. Évek óta nem láttak ilyen rongyos embert a faluban. Vuics Iván is nagyot nézett, amikor a fura jelenség beállított hoz­zá a termelőszövetke­zet irodájába. — Ni, mi kell, Nov­csár uram? — Ugyan, ugyan, Vuics sógor! Hát ko­mák vagyunk, vagy nem vagyunk komák?! így kell fogadni a ro­kont? ... Vuics, a csoportel­nök nagyot nézett. Szólni akart, de szó nem jött ki a száján. Novcsár pedig kihasz­nálta a szünetet, foly­tatta: — De ha nem is len­nénk rokonok, délszlá­vok vagyunk. És leg­alább mi délszlávok tartsunk össze! Ne hagyjuk magunkat ül­dözni! ... — Üldözni???!!! Kit üldöznek itt? — jutott végre szóhoz a felhá­borodott Vuics. — Hát engem — si­ránkozott Novcsár. — Kuláknak mondanak, mert délszláv vagyok... Mentsetek meg... Ve­gyetek be a csoportba! ... Hát komák va­gyunk vagy nem va­gyunk komák? — No, azt mindjárt meglátjuk — felelte Vuics bácsi és odave­zette a küszöbhöz Mi­kicát. — Nézzen csak ki! És a következő pil­lanatban a hivatlan vendég már repült is le a lépcsőn. De az ősz szetartásról most sem feledkezett meg. Ösz- szetartotta kettéhasadt nadrágját, amin ott virított a „koma“ csiz­mája nyoma. Tiloisták „kuliárpolitikája“ A Rabotnicseszko Delo cikke Szófia (MTI): „A titóisták úgy félnek a nép kulturális felemelkedé­sétől, mint ahogyan mondani szo­kás, az ördög a tömjénfüsttőT' — állapítja meg a Rabotnicseszko De­lo a titóisták „kultúrpolitikájával" foglalkozó cikkében. Ezért bezárják az iskolákat, kultúrotthonokat, könyvtárakat és helyettük laktanyá­kat, rendőrőrszobákat, kocsmákat és éjjeli mulatókat létesítenek. A Tito-klikk „kultúrpolitikájára“ jellemző a jugoszláv tanulók szá­mának csökkenése is, amit egyéb­ként a „Studend" című titóista ifjú­sági lap is beismert. A belgrádi egyetem építészeti karára 1945- ban 510 hallgatót vettek fel, 1950- ben már csak 186-ot, de azóta már ez a szám is csökkent. A Vjesnik című lap szerint Mosz- tac községben kocsmává alakították át a kultúrotthont. A Vardar Ma­cedóniában lévő Csesinovo faluban a kultúrotthonból hagymaraktárt, Lesok faluban pedig kocsmát csi­náltak. A még meg nem szüntetett csekélyszámú könyvtárakból eltá­volították a haladó tudományos mű­veket és fasiszta fércművekkel cse­rélték azokat fel. A Republica című titóista lap azzal dicsekszik, hogy Zágrábban abban az épületben, amelyet a ti­tóisták tavaly az amerikai konzu­látusnak ajándékoztak, amerikai „kultúrotthon" nyílt az amerikai életforma dicsőítésére. Ennek a„kul- túrotthonnak“ kell népszerűsítenie az amerikai életforma „gyönyörűsé­geit": a lincselést, a villamosszéket, a faji megkülönböztetést. A Rabotnicseszko Delo cikkének befejező részében megállapítja, hogy a Tito-banda minden erőlködése el­lenére nem fogja tudni sohasem el­érni, hogy a jugoszláv nemzeti kul­túrát a Broadway-görlök és a chi­cagói gengszterek „kultúrájával" cseréljék fel. A franciaországi kormányválságról Páris (TASZSZ): Egyes franciala­pok — hangsúlyozva a kormány- válság komolyságát — rámutatnak, hogy politikai körökben felvetődött Vincent Auriol lemondása lehetősé­gének kérdése, ha André Marie is vereséget szenved a nemzetgyűlés­ben. Ebben az esetben Auriolnak magának kellene a kormány „élére állni", ugyanakkor Herriot, a nem­zetgyűlés elnöke köteles lenne az alkotmány szerint ideiglenesen el­látni az elnöki teendőket.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents