Tiszai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1927–1930

1928. május, szeptember

- 4 élénkítené az Isten és emberek előtt való felelősség érzetét, — mintha a más felekezeteknél tapasztalható lendületteljes erőkifejtés tevékenységre kezdene sarkallani eleddig szunnyadó erőket is, - mintha az a bátorság hiány, az a kezdeményezési képesség hiány, amely az egyház belmissziói mozgalmai terén a múltnak egyik szomorú jelensége volt, a vezetők személyes vallásosságának elmélyülésével kezdene veszíteni közönyt, passzivitást és igy végeredményben sülyedést, hanyatlást termelő erejéből s átengedné a helyét a nagy felismerésnek, a nagy meglátásnak, hogy nekünk be kell rendezkednünk a harcra, a küzdelemre, a megmozdulásra és a mozgékonyságra, ki kell lépnünk a kényelemszeretet passivitásából, szerveznünk, dolgoznunk, küzdenünk, harcolnunk kell és igy erősödnünk és növekednünk addig, hogy Istennek ereje által erősekké váljunk a nagy erősségeknek lerontatására. (II. Kor, X. 4.) Mert felednünk egy pillanatra sem'szabad, hogy nekünk, az evangélium egyházának, a belső hitélet és a hatósági élet egész területén, testületeknek és tagoknak, egyetemes közösségeknek és egyéniségeknek külön-külön és együttvéve egy szent hivatást kell ápolnunk, egy nagy feladatot minden tettünkben és minden szavunkban szem előtt tartanunk, hogy t. iminden dőre emberi okoskodást elfordítsunk, minden úgynevezett emberi nagyságot, erőt és hatalmat, amely felemelkedik az Isten ismerete ellen, hallgatásra, visszavonulásra kényszeritsünk és az emberek minden gondolatát foglyul ejtsük, hogy a Krisztusnak engedjenek. (II. Kor. X. 5.) Ez pedig munkát, mozgékonyságot, lankadatlan, céltudatos, programmszerü tevékenységet és szervezettséget feltételez, ahol minden erő foglalkoztatva van és minden helyre megfelelő képesség, megfelelő arravalóság, megfelelő erő és buzgóság van állítva. Ismét mondom, hogy Isten iránti mélységes hálával látom, hogy e nagy hivatás felismerésében és követésében a legtöbb gyülekezet, a legtöbb egyházi és iskolai szervezet már túlhaladott az alapok lerakásának, a kezdeményezésnek, a célkitűzésnek a munkáján és hova tovább áldásosabban küzd és harcol, fárad és áldoz a belső hitéleti mozgalmak elé kitűzött nagy eszmények — s ezek boldogító foglalataként — Isten országa megvalósításáért. Erős a reményem, hogy ahol e részben még elfogultság vagy kényelmeskedés nyomai mutatkoznak is, a jobb meggyőződés még majd otl is rövidesen gyökeret ver a szivekben és ezzel lehetővé válik nemcsak az, hogy egyházunk,