Tiszai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1911–1913

1913. szeptember

— 36 — vább, félő, hogy teljesül egyik vezérférfiu jóslata, a ki szerint mi magunk ássuk meg saját egyházunk sirját, a melyen epitaphiumként ott állhat az a felírás: Ex te tristissima tua facies, oh Israeli! Beszéde befejező részében a szónok szamaritánusi munkára hivja fel az illetékeseket. Tisztán a tárgyi hűség iratja velem le azt, hogy e részben a samaritánusi szerep betöltésére főleg engem hívott fel, kérve arra, öntenék gyógyító balzsamot a sebekre s biztosítva arról, hogy ő és liptói lelkésztestvérei oldalamon hű munkatársaknak fognak bizonyulni, a hívő nép szivébe ők is szeretettel fogják átömleszteni az élő hit áradatát, fognak prédikálni és saját életökkel megbizonyítani az igaz gyermeki istenfélelmet, lesznek példányképei az igaz, csöndes, nem lármás beszéd, de őszinte szív szerinti hitbuzgóságnak s ehhez fogják odavezetni a reájuk bízott népet is, — fognak világolni a tisztes, nemes gondolkozás és erkölcsös élet útjain a tévelygő világ előtt, és a saját életük világosságával fognak vezetni másokat amaz örök Világossághoz. Ettől a balzsamírtól pezsdül az egyház testének ereje, a lutheránus öntudat romjain új élet fakad, és mi méltóknak bizonyúlunk őseinkre. S azért téged, főpásztorunk, arra kérünk — szól egyenesen hozzám a szónok — drága hazánk evang. egyházegyetemének hozzánk kevéssé hajló vezetői és intézői szivébe Öntsed a szeretet olaját, — ama szívekbe, a melyek neked hisznek, benned bíznak, a te véleményedre, a te ajkaidról jövő szavakra nagy súlyt helyeznek, hintsed ama szeretetnek a magvait, a mely nem ösmer gyanúsítást, de hiszen a hittestvéreknek, hintsed e türelem és szeretet magvait irántunk, a mi népünk, s az ő anyanyelve és régi jó szokásai iránt. Hiszen ime, szent helyről, ama Mindentudónak színe előtt jelentem ki, hogy nincs forróbb óhajunk, mint velők, veletek, vállt a vállhoz, szivet szívhez fűzve dolgozni, küzdeni, élni és ha kell halni is itt, emez egy, közös, nekünk mindannyiunknak egyaránt drága, osztatlan és sérthetetlen hazában, Krisztusért és az ő szent egyházáért. Óh munkálkodjál azon, hogy ama hatalmasok nyújtsák felénk testvéri jobbjukat, hogy ama kiválóak szálljanak le hozzánk, hogy ama méltóságok hordozói adjanak erre jó példát. És mi hálánkkal, szeretetünkkel, bizalmunkkal és erőinkkel, lavinaként sietünk, tódulunk hozzájuk!"... Reám s általam közegyházunkra mondott áldással fejeződött be e hatalmas, emelkedett szellemű beszéd, a melyhez hasonló erejű és igazságú megnyilatkozás nézetem szerint eddigelé nem sok hangzott el a fórumokon s a melynek fogadalom, sőt hitvallásszerű végső akkordja szívembe kitörölhetetlenül belevésődött, mint egyenesen az evangéliumi lelkiismeretbe, szívekbe — és vesékbe vágó felhívás, hogy tegyünk le végre közegyházi téren a