Tiszai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1839–1880

1876. augusztus

m — o — lönösen az egyház hivatalnokainak és elöljáróinak, közvetítőknek és önállóknak kell lennünk az atyafiak között, hitbuzgósággal, tiszta erkölcscsel és áldozatkészséggel, mert erre hív fel: a.) A kegyes apák dicső példája, b) A jelen idö zilált vallás-erkölcsi viszonyai, c.) Egyházunk jövőjének biztosítása. Beszédét bevégezve, kérdést intézett a megválasztott felügyelő úrhoz: kész-e a felügyelői hivatalt s a vele járó kötelességeket felvállalni? igenlő válaszára pedig felhívta, hogy a megállapított minta szerint a hivatalos esküt tegye le. E felszólitás folytán, az irányában nyilvánitott bizalomnak engedve, nagyméltóságú Péchy Tamás úr, mint kerületi felügyelő, a gyűlés színe előtt, a fenntebbi pont szerint megállapított esküt letette. VI. (Kr.) Most már elnöki székét elfoglalva, egyházkerületi felügyelő úr következő beszéddel köszönt be: Midőn a tiszai ág. hitv. evang. egyházkerület törvényes választana folytán a felügyelőséget és világi elnöki széket elfoglalnám és annak jelvényét, a pecsétet által venném, bár mennyire érzem is az idő becsét, engedjék meg nékem mégis, hogy legalább rövid néhány szónak előrebocsátása után tegyem azt. Ezen székben, melyet én most elfoglalok, előttem, az egyház körül nagy érdemeket szerzett férfiak ültek, én nem viszek annyi érdemet, e székbe, mennyit ők vittek — ezt jól tudom. — és ha még is elfogadtam ez állást, tettem azt két okból. Tettem először azért, mert hitem szerint minden protestáns embernek kötelessége megállni ott, a hová a közbizalom rendeli, de tettem másodszor azért, — és ezt subjectiv okból tettem, — mert engem történetesen királyom és hazám bizalma, világi magas állásra helyezett, állásra, a melyhez hasonló évszázadokon keresztül el volt zárva a protestánsok előtt, nekem meg kellett mutatnom, hogy ezen hazafias állás, melyben vagyok, összeegyeztethető a protestáns egyház szolgálatával, nekem meg kellett mutatni, hogy trónt, hazát és vallást egyiránt lehet szolgálni és híven szeretni. Nehéz az én állásom azért, mert a mint mondám, nem sok érdemet hozok e székbe, de hiszem, hogy azon buzgalom folytán, melyet a tiszai egyházkerület mindenkor kifejtett és azon gyámolítás folytán, melyben annak elnökei mindig részesíttettek, megfogok tudni felelni feladatomnak. De megnehezíti állásomat különösen az, hogy épen közvetlen elődöm, oly férfi volt, kinek minden gondolata egyházunk, vallásunk előmenetele volt, kinek tehát helyét nagyon nehéz betölteni, kire igazán el lehet mondani, mint Codrusra, hogy halála után üresen kellene hagyni székét, mert senki sem képes azt betölteni. Csak is az vigasztal, hogy nem ürült meg e hely úgy, mint más időben, az vigasztal, hogy mienk marad azon férfiú és ha bár másokkal együtt, de a mi előmenetelünket is munkálandja. Minden embernek midőn valamely pályára lép, vagy valamely állást foglal el, elveinek, terveinek kell lenni. Nekem is vannak, s nagyon természetes, kell is hogy legyenek, — hiszen előre való meggondolás nélkül nem foglalhattam volna el helyemet; — nem akarok mindegyikre kiterjeszkedni, hiszen minden időnek vannak speciális teendői, vannak a mi korunknak is, azokra a melyeket évszázadokon keresztül minden elődöm és utódomnak gyakorolni kell, azokra nem terjeszkedem, hiszen ha a kerület nem hitte volna felőlem, hogy azokat betölteni fogom, nem adta volna rám szavazatát; — semmiféle világi hatalom a protestáns egyházkerület szavazatát megvesztegetni nem képes, azt tisztán fi bizalom adja és nekem is azért adta, mert hiszi, hogy én is meg fogok felelni e bizalomnak. A mostani viszonyokra nézve azonban kénytelen vagyok mégis némelyeket megemlíteni. Én tartom a szt.-írás azon szavait, hogy „az, a ki közöttetek első akar lenni, legyen a többieknek szolgája." Szolgája a mennyiben kötelessége a közérdeknek szolgálni. — szolgája a mennyiben kötelessége gyámolítani azokat, a kik gyengék, szolgája a mennyiben szükséges a közegyetemes anyaszentegyház boldogulását eszközölni. — Ez értelemben mindnyájoknak szolgája vagyok; mindnyájan barátot találnak bennem, ha gyámolitani kell valamely helyes üdvös eszmét és tettet, és bocsássanak meg, de erős kezekkel fognám megakadályozni mindazt, a mi ezeknek romlását czélozná. Tartom azt, a mit a szentírás mond: „Adjátok meg az Istennek, a mi az Istené, és a királynak, a mi a királyé." — Mély jelentőségű szavak! Évszázadokon át küzdöttek az emberek, mig kitalálták ezen szavak valóságos practikus értelmét. Azt jelentik ezek, hogy egyház és állam, noha két különböző czél felé törekszenek, együtt boldogitják az emberiséget; de utaik egymástól ugy szét vannak válva, hogy akadályul egymásnak nem szolgálhatnak. Ez alapja annak, hogy szabad egyház lehet szabad államban, és évszázadokon keresztül azért szenvedett a vallás, mert az állam belenyúlt azon teendőkbe is, melyek tisztán 2 t