Szelényi Ödön–Szimonidesz Lajos szerk.: Theologiai Szaklap 16. évfolyam, 1918 (Budapest)

2. szám - Zsidó apokalyptica (Befejezés) Juhász Lászlótól

— 36 — szerint (IV. Esdrás 450 évre teszi, vannak 40, 600, 1000, 2000 éves országlásról szóló nézetek is.) Az utolsó Ítélettől, melyet közvetlen megelőz, élesen elválik s azután következik Isten uralma. A messiás ezen országlása maga után vonja a világhatalmak önkényének s uralmának megszűnését s az egyetemes feltámadás előtt az igazakkal való boldog s zavartalan együttélést. A fenti előterjesztésből azon eredményt vonhatjuk le, hogy a zsidó vallásos individualismus és echatologia a legszorosabb kölcsönhatásban állottak egymással s e kölcsönhatás az apokalypticában világos kifejezésre jut. A zsidó vallás ugy negative, a vallásnak a nemzeti államtól s templomkultustól való elválása folytán, mint positive a diaspora s zsidó vallásos propaganda folytán áthágja a nemzeti korlátokat és bár mereven ragaszkodik a régihez, de mégis az universalismus és ezzel együtt a transcendentalismus s supernaturalismus felé hajlik. Ezen szellemi irányzatok pedig az individualismus kifejlesztéséhez járultak hozzá az egyéni felelősség érzetét ébresztettek föl, az utolsó Ítéletnek valláserkölcsi jelleget kölcsönöztek s megszabadították a földi, nemzeti jellegétől azt, s helyébe a túlvilági megfizetés gondolata lépett, Az eschatologiának ily értelmű kialakulása viszont nagy hatással volt az egyéni felelősségérzet fejlesztésére, bűntudat, bűnbánat, hit, jó cselekedetek egymáshoz való viszonyának mérlegelésére, lelkiösmeret ébresztésére, szóval azon gondolatok s psychologiai jelenségek kialakulására, melyekre Jézus Krisztusnak s a keresztyénségnek oly nagy szüksége volt, hogy Istennek kijelentése az Ur J. Krisztusban kellő talajra találjon. Természetesen ezen jelenségek a zsidóságban, illetve az apokalypticában bizonyos határok közt mozognak csak, s erősen kötve vannak a regi alakulatokhoz. Izrael vallása maga minden universalis irányzatok mellett is kötve marad a zsidó kegyesség és vallásosság régi formáihoz s az Ur Jézus Krisztusnak, az Istenembernek kellett jönnie, hogy ezen képzeteket tisztán kiemelje, minden idegen elemtől határozottan megszabadítsa ; a kötötten s tartózkodón, tétován, zavartan jelentkező gondolatoknak erőt, hatalmat életet adjon. Itt kell szólanunk az ó-prófétai s apokalyptica összehasonlításáról, egybevetéséről s egymáshoz való viszonyáról. Hilgenfeld (Jüd. Apok. S. 10) akként határozza meg az apokalypticát, hogy az „a próféta nélküli kor vágyódása által elődézett utánzata a prófétiának." Kétségtelen, hogy alaki szempontból, az apokalyptica felületét érintőleg bizonyos összekötő kapcsokat találunk a két irodalom között. Allegoricus visiókkal találkozunk Ámósnál, Jeremiásnál s az ezeknél jelentkező vonások erősebb mértékben lépnek föl Ezékielnél, Jóel és Zachariásnál s ezen nyomokon halad tovább az apokalyptica. Ámde a visió nagyon is a felületet érintő érintkezési pont, s nemcsak a visióknál hanem általában az apokalyptica lényegét illetőleg mélyreható különbségekről beszélhetünk. Az apokalyptica fölfogásában azon nézet jut