Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 15. évfolyam, 1917 (Pozsony)
Tankó Bélától: Leibniz
4 Dr. Tankó Béla. az egyetemes történelembe belenyúló szálak nyomozására való alkalom, előmunkálatai a kritikai és ezért pragmatikus történelem írás előképei lesznek módszerességükkel, ami épen a filozofiai, univerzalisztikus átpillantás eszköze. A nyelv logikájának elemzése nála a nyelvtudomány alapetésévé mélyül, melyről Müller Miksa azt mondta, hogy ha kora több hozzáértéssel támogatta volna a kezdeményezést, egy századdal korábban lett volna pozitiv nyelvtudományunk. A részletekbe mélyedő munkát épen olyan természetesen fakasztotta benne az egyetemes, összefoglaló tendencia, mint ahogy a részletek viszont az egységhez való fellendülést táplálták. Ε részletekbe mélyedés nagyszerű eredményei a mathézisben a differenciális kalkulus, a természettudományban az erő mennyiségének megmaradásáról szóló tétel, mellyel megjavítja Descartes fogalmazását, mely a mozgás mennyiségét vélte állandónak s mellyel a modern term. tudomány egyik megalapítója lett. A kozmikus összefüggésekre vágyódó universalizmus pedig átízzik minden iratán, azért oly termékenyítő minden hevenyészett alkalmi irata is — s nem is véletlen, hogy igazán alkalmi irat minden munkája s hogy elméje roppant gazdagságát nagyszerű kezdeményezésekbe aprítja szét: szüntelen uj világosságra törő szelleme, amely egyszersmind azt a világosságot másokkal közölni, másoknak használni is belső kényszerűségnek érezte, s amely a tudomány s a gyakorlati élet minden kérdésében irányító vagy döntő részvételre hívta, sokkal mozgalmasabb életfolytatást írt neki elő, hogysem otiuma lehetett volna nyugodt, szemlélődő rendszerezésre; Spinosa világtól elzárkózó, magányosan elmélkedő élete Leibnizra nézve lehetetlen volt; gondolatvilága ellentétes rétegek szüntelen elemzése és bírálata kapcsán bontakozott mind tagozottabb egésszé s e bővülés és fejlődés dokumentumai nagyobb részt hihetetlen terjedelmű levelezésében és folyóiratok lapjain vannak elszórva — jórészt mind máig; — nem lephet meg tehát, hogy egyes gondolatsorok ellenkezésbe jutnak a szüntelen új hatások alatt formálódó későbbiekkel, hogy a roppant gondolatrendszerben a zsenialis kezdeményezések nincsenek mind végig fejtve. Ez az elaprózottság s alkalomszerűség lehetett részes a tudós világ feledékenységében is, melyet Leibniz élete végén tapasztalni volt kénytelen; a zárt rendszer hiánya pedig kifejleszthette a Wolff szisztematizáló és iskolásán pedáns összefoglaló munkája iránti szükségérzetet — s a felvilágosodás korának ez a Wolff által interpretált Leibniz volt eszményt és bizonyító érveket adó filozofusa, úgy, hogy mikor Kant a régi metafizikai világmagyarázatnak gyökerére vetette a fejszét, Leibniz filozofiája háttérbe szorult, anélkül, hogy egész jelentőségének megfelelő közvetlen hatását kifejtette volna. De a megindított gondolatsorok Kant reformja után is folytatásra találtak; amit Herder, Lessing és Jakobi — Leibniz metafizikai alapozásától függetlenül is — a nyelvtudomány, a vallás magyarázata s a történelem felfogása terén
