Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 15. évfolyam, 1917 (Pozsony)
Pröhle Károlytól: Schaeder theocentrikus teológiája
176 Pröhle Károly. adta; de kétségtelen, hogy ő az egyoldalú christocentrizmussal épen olvan egyoldalú theocentrizmust állított szembe. A keresztyénség lényegéből folyó helyes és jogos christöcentrizmust Schaeder megcáfolni nem tudta, de nyilván nem is akarta; azonban, ha a christocentrizmus jogos alapgondolatát fenntartjuk, ez mégis más theologiai módszert tesz szükségessé, mint amelyet Schaeder ajánl. Alig tudunk szabadulni attól a gondolattól, hogy a theocentrizmus uralomrajutása Schaeder saját intencióival ellentétben magát a christologiát veszedeimezteti; mert megtörténhetik, hogy amit Schaeder a christologia feltételéül állít oda, mások kezén magában kielégítő normává és mértékké válik s amit a theocentrizmussal az istenmegismerés terjedelmére és komoly fenségére nézve nyertünk, azt elveszítjük istenmegismerésünk, vallásos életünk mélységére és melegségére nézve. Ez a lutheránus ketlély és a lutheránus lelkiismeret aggodalma Schaeder theocentrikus kísérletével szemben. A részletek bírálatára már most nem terjeszkedhetünk ki. Egy pontra azonban mégis reá kell mutatnom, mint olyanra, melyben Schaeder elvtani rendszerének egyik szervi gyengeségét látom. Schaeder egész theologiája az ige theologiája akar lenni. Szerinte nemcsak a krisztus-élmény, hanem az a tisztán theocentrikus értelemben magyarázott vallásos alapélmény is mindenestül az Ige hatása az emberi lélekre, azé az Igéé, mely az isteni Lélek közvetítő eszköze s amely a szentírás lényeges tartalma. Azonban hogy ez az Ige közelebbről miben áll, az a christologiai szakaszt megelőző fejtegetésekben egyáltalán nem nyer világos meghatározást. Mindig csak általában az Igéről van szó, ugv hogy ez szinte bizonytalanul lebeg a vallásos élmény fölött. Ellenben, amikor arról van szó, hogy a bizodalmas hit, tehát az a hit, amely a Lélek-ihlette Ige hatása alatt már létrejött, mimódon vonja magához és sajátítja el Isten kinyilatkoztatásának az élet és világvalóság (természet és történet) nagy területén található nyomait és jeleit mint a maga „támasztékait", akkor ezek között sorra kerülnek a szentírási kijelentésnek egyes elemei is, holott azt hittük, hogy ezek a szentírási elemek épen annak az Igének a lényeges alkotó részei, amely mint az istent Lélek eszköze, a hitet nemcsak utólag „támogatja", hanem alapvető módon előhozza. Ihmels „Die christliche Wahrheitsgewissheit" cimű munkája második főrészének harmadik fejezetében nagy gonddal irja le azt az utat, amelyen az Ige alapján létrejött keresztyén bizonyosság a szentírásra vonatkozó bizonyosságként alakul ki; de Schaeder jellemzett eljárását ezzel nem lehet párhuzamba állítani már csak azért sem, mert nála munkájának illető helyén nem a sajátlagosan keresztyén bizonyosságról van szó és a Szentírás elemeinek tárgyalása egyébként is eltérő szempont alá esik. Itt vagy ellenmondással vagy olyan homályossággal állunk szemben, amelyet csak a hittani rendszer teljes, részletes kifejtése oszlathat el
