Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 15. évfolyam, 1917 (Pozsony)

† Vásárhelyi Józseftől: A genfi „Réveil"

A genfi „Réveil". 133 számba emenő, nyugtalanító, sőt egyenesen botrányos valami. A Bourg-de-Four egyházban találjuk meg mindazon uj eszmék csiráját, amelyek később tetőtől-talpig felfrissítették — a Nemzeti Egyházat. Hogyan volt lehetséges mégis, hogy neki magának nem volt elég életereje, hogy nem sok idő múlva elvesztette minden jelentőségét s hamarosan másodrendű szektává sűlyedt alá? Ε jelenség okát ez egyház dogmatikai szükldtókörűségében találjuk meg. A Bourg-de-Four az első hibát már akkor elkövette, amikor lehetetlennek jelenté ki a Nemzeti Egyház kebelében való bennmaradását, minthogy emennek nincs hitvallása — maga azonban ugyanakkor nem fogadott el semmiféle hitvallást, miután a Bibliát a maga egészében ilyennek tekintette. Amikor az első független egyház megalakításával megvalósított egy nagyjelentőségű tényt s ezzel egy igen jelentős fejlődés útját tette szabaddá az egyház-eszmék történetében: ugyanakkor dogmatikai maradisága (reactionarismus) megakadályozta abban, hogy az első után megtegye a második s a következő lépéseket is. Amikor elsőnek szállt síkra az Individualismus mellett — mi kétségtelenül örök érdeme, —• ugyanakkor egyházában a legmerevebb tekintélyi önkény (autoritarismus) uralkodott. És ez az önkény annál súlyosabb volt, mert szempontjai folytan változtak: a Biblia alapján állott ugyan, de a Biblia különböző magyarázatainak adott helyet. Így először is nem birt zöld ágra vergődni a keresztség kérdésének tisztázásával. Nem ismerte föl, hogy az lényege szerint nem opus operaiam, hanem pecsét, amelynek — a Calvin meghatározása szerint — „első célja az, hogy hitünket támogassa Istennel szemben, a második, hogy annak tanúbizonysága legyen az emberek előtt;" ·— ezért nem mert lenni sem nyilvánosan gyermekkeresztelő, sem anabaptista. Még kínosabb volt ez az ingadozás az úrvacsora kérdésében. Kezdetben kizárólagos módon [csak a „megtérteknek"] osztották ki; később különbséget tettek egyháztagok és urvacsorázók (communiants) között, végűi megint csak eltörölték ezt a különbségtételt —- és maradtak a bizonytalanságban. — A fegyelem kérdésében szintúgy nem volt az elmélet a gyakorlatnak megfelelő A pietismusból nem egyszer lett képmutatás; a lelkipásztori tekintély csökkent; a congregationalismus elve gyakran adott helyet az anarchia szellemének. Az uj elvnek — az egyházi individualismusnak — megvalósítását tehát megakadályozta a dogmatikai visszahatás, a régi kovász maradványa. Helyesen jegyzi meg Goltz: „Ez az egyház az Isten igéjét élete egyetlen és föltétlen zsinórmértékéül akarta tekinteni — s ebben minden bizonnyal igaza volt. Ám ez elv mellett megállapítható benne a kálvinista törvényesség befolyása is, mely még a szakadásba is elkísérte. És egyedül ebből a tényből magyarázható meg, miért nem maradt hű az elszakadt egyház a saját szervezetében a szabadságnak azokhoz az elveihez, amelyekre a Nemzeti Egyházzal való küzdelmeiben annyit hivatkozott. Ők azt