Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 15. évfolyam, 1917 (Pozsony)

† Vásárhelyi Józseftől: A genfi „Réveil"

106 Vásárhelyi József. tett második lépésben; (az első 1847-ben történt) — és az 1908. évi új alkotmányban, mely az 1907. június 29—30 népszavazásnak volt egyenes következménye, amikor a vallásügyi költségvetést eltörölték, tehát az államot az egyháztól elválasztották, — nem feladatunk. Csupán azt jegyezzük meg, hogy itt is Calvin egyháza volt az, mely megmutatta életképességét és alkalmasnak mutatkozott a XIX., illetve a XX. század szellemében való új fejlődésre. * A Réveil történetét végigkísérve, első tapasztalatunk a fejlődés ténye. A Réveil, mint egy hatalmas visszahatás jelentkezett a XVIII. sz. elvénült rationalista szellemével szemben, amikor a hagyományokhoz való ragaszkodás, a hosszas béke ellanyhította és eltompította a világ haladásával való lépéstartást. Mint minden visszahatás, egyúttal megújhodás is volt: a XVIII. század szelleme helyett, mely szerepét eljátszotta és letűnni hivatott, kezdetben öntudatlanul, de mindinkább öntudatra ébredve, a XIX. század szellemét: az individualizmust hirdette. Ha ezt az individualizmust nem is találhatjuk meg tökéletesen a Réveilben sem dogmatikai, sem egyház-fejlődési szempontból, - a II. és III. részben látni fogjuk, hogy a Réveil jellemzésére más kategóriát kell választanunk, — de el nem vitatható, hogy a Réveil friss vérkeringést vitt be az egyház életébe. Szerepe egyben könnyű és nehéz volt; könnyű, mert az új fejlődés, lássék bár ügye veszve és elnyomva, mindig diadalmaskodik a régi felett; nehéz, mert harcaiban önmagát emésztette fel és ellenfele fegyvertárát tette gazdagabbá. Fejlődése tehát egyben igazoltnak és nem igazolhatónak látszik: igazolt, ha beismerjük, hogy a Compagnie des Pasteurs, mint a XVIII. sz. képviselője, históriai alapra helyezkedve nem értette meg a Réveil psychologiai követelményeit; — nem igazolható, amennyiben a Réveil a maga részéről híjával volt minden históriai ítélőképességnek s kezdetben nem ismerte fel a saját jelentőségét. Állításaink igazolására idézzük Vinet igen szép jellemzését: „A protestantizmus, keletkezésének harcaitól eltávolodva, lecsendesülve, meghidegült. A kezdetben a kegyelemről és a kiválasztásáról folytatott nagy viták másodrangúakká váltak. A meggyőződések ellanyhúltak a békességben. A XVIII. sz. szelleme áthatotta az egyházat. Gúnytól illetve, a hit bizonyos mértékig elhalványult. A nemzeti egyházak legtöbbje a jó és keresztyén erkölcs köziskoláivá lett, ahol ritkán esett szó dogmatikáról. A mysteriumok elfátyolozva maradtak. A Réveil reactio volt e félénk tartózkodással szemben; visszatérés a reformátorok hitéhez; de első jelentkezései világosan bizonyították, hogy a mozgalmat egyáltalában nem a század legnagyobb szellemei, minden tudományban a legjártasabbak vezették, mint a reformációét. A XVI. század reformációja a tudományhoz szólott; aXIX. század Réveil-je gyanúba vette a tudományt. A reformátoroknak a szentirások iránti rajongásában kritika is volt; theologusok voltakezek, akik