Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 14. évfolyam, 1916 (Pozsony)
Zoványi Jenőtől: A protestantizmus továbbterjedése és egyházi különválása Erdélyben, Tiszántúl és a hódoltságban. (1542—1556)
192 Zoványi Jenő. pártfogásával a tulajdonát tevő szatmárvármegyei Erdőd mezővárosban. Addig is minden bizonnyal rendszeresen és állandóan megtartották a papok megszokott összejöveteleiket szűkebb vagy tágabb körben egyiránt, most azonban a netalán fölmerülő aprócseprő ügyek elintézésre hivattak egybe, hanem komolyabb dologra: az elnök itt-ott fölmerült vádakkal szemben hitvallásuk körvonalozására,amiheztermészetesen előlegesen el kellett készítenie valakinek a kellő munkálatot. A gyulafehérvári püspökség alá rendelt tiszántúli vidékről (a mai Szilágyvármegye egésze, Ugocsaés Szatmárvármegyék nagy része, Szabolcsvármegyékől Nyírbátor környéke) gyűlhettek ide össze a résztvevők, sőt meglehet, hogy csupán a közelben működő papok soraiból kerültek ki 1, akik a bárcasági papok 1542-iki megállapodásához hasonló fontosságú lépéssel örökíték meg emiéköket a magyarországi Protestantismus történetében. A zsinat végzéseit általában lutheri felfogás hatja át, ámbár önállóság is nyilvánul meg bennök, távolról sem a helvét irányhoz való közeledés alakjában, mint ahogy régebben állítgatták egyesek. Összesen tizenkét cikkbe vannak foglalva, azokat a nézeteket tartalmazván, melyeket szemmel láthatólag a rólok híresztelt mendemondák ellensúlyozására és a további félreértések megelőzésére tartottak szükségesnek Írásban körvonalozni. Szinte mindegyikben azt a módszert követték, hogy előbb megállapították a magok tanát, azután rámutattak az általok kárhoztatott ellentétesre. Az I. cikk a „szentháromságról" szól s egész röviden az orthodoxus tanhoz csatlakozva, kárhoztatja az antitrinitariusokat. A II. cikk az „Isten fiáról, az egyetlen közbenjáróról" tesz vallást és kárhoztatja azokat, kik a szenteket teszik közbenjárókká. A III. cikk „a bűnös embernek Isten előtti megigazulásáról" a protestáns tant hangoztatja és kárhoztatja azokat, akik a cselekedeteknek, böjtöknek, búcsujárásoknak és vallási társulatoknak tulajdonítják a megigazulást. A IV. cikk arról tárgyal, hogy „mi és minő legyen a megigazító hit", és ez alatt a reformátorokkal megegyézőleg nem pusztán történelmi ismeretet ért, hanem azt a bizalmat is, mellyel az Isten kegyeimét fogadja valaki; ez is kárhoztatja az ellenkező nézetüeket. Az V. cikk arra felel meg, hogy „á jó cselekedeteket hány és minő okokból kell művelni", és igen józanul megállapítja rólak, hogy az ujjászültekben megkívántatnak, még pedig három elő is sorolt okból, minélfogva mig azokat is kárhoztatja, kik a jó cselekedeteknek tulajdonítják a megigazulást, addig viszc nt azokat is, akik nem akarják hitöket jó cselekedetekkel megbizonyítni. A VI. cikk 1 Már a dolog természete is azt hozza magával, hogy nem birt országos vagy általában valami szélesen kiterjedt jelleggel ez a zsinat. Az egyetemessége felől sok helyen előforduló vélekedés téves volta egészen nyilvánvaló magából a zsinat munkálatából, melynek tizedik cikke „in hac provincia" vagyis „ezen a vidéken" történtekről beszél, pedig egyetemesebb jellege esetén mindenesetre másképen fejezte volna ki magát.
