Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 14. évfolyam, 1916 (Pozsony)

Zoványi Jenőtől: A protestantizmus továbbterjedése és egyházi különválása Erdélyben, Tiszántúl és a hódoltságban. (1542—1556)

A Protestantismus továbbterjedése és egyházi különválása. 33 szigorú rendszabályokat sürgettek velők szemben, de a végén is hiábavaló volt minden erőfeszítése, miután a tekintélyesebb nemesek közül, bizonyosan nem is egy nyíltan védeltnökre kelt a brassóvidékieknek. E pártfogók közül véletlenül csupán egynek a neve maradt reánk, t. i. az eszes, képzett, előkelő Batthyány Orbáné, aki később a vallásos költészet terén is emléket emelt magának

1. Az országgyűlésről és colloquiumról szétoszló protestánsok mindenfelé elvitték a jó hírt, hogy semmi bántódásuk nem lett, ami önként gondolhatólag bátorságot öntött sok habozóba és ingadozóba. Magok a brassóiak oly szilárdan és egyértelműen állottak meg a reformáció mellett, hogy 1543. december 27-én, az elüljáróság és tanács újításakor ugy a régi, mint az akkor választott tagok közösen ünnepélyes fogadalmat tettek az a mellett való állhatatos kitartásra, a következő év tavaszán pedig nemcsak hogy a februárban Prázsmárra távozott Jekelius helyébe Honterust választották plébánosuknak, hanem a képeket és oltárokat is egyező akarattal eltávolították templomaikból

2. A többi szász vidék sem maradt el Brassótól. Hiszen Beszterce már előbb is tett gyökeres intézkedéseket, míg Nagyszeben a wittenbergi reformátorok Ramsernek adott tanácsa következtében most olyan lelkesen felkarolta szellemök terjesztésének ügyét, hogy a segesvári tanító 1545-ben oda ajánlkozván egyházi állásra, hátrányának érzé előttök, hogy nem tanult Wittenbergben

3. El is terjedt e városban a Protestantismus annyira, hogy 1550-ben második templomot is használni kezdtek s ugyanez évben az addigi két prédikátoron kivűl magyar prédikátort is állítottak be a plébános mellé. A vezető városok után pedig a többi helyek is nagy részökben örömmel léptek rá a helyes irányúnak mutatkazó ösvényre, s mindenik megtette a magáét ugy az igehirdetés terén, mint a szertartások egyszerűsítése tekintetében. Vezér mindenütt akadt egy-egy buzgó pap személyében. Közűlök ezekből az évekből következők azok, akiknek a már említetteken kivűl fentnaradt az emiékök: Crocaeus Lukács 1544-től segesvári pap, Altenberger Bertalan 1543-tól medgyesi, 1547-től a Ramser utódjaként nagyszebeni pap, Salicaeus (Weidner) Ferencz 1647-től berethalmi pap, Pomarius (Baumgarten) Ádám, már 1544 előtt is besenyői pap, később több éven át a besztercei káptalan esperese

4, Tamás szentpéteri pap, 1545-ben barcasági dékán, Mihály eczeli pap, 1525-ben generalis dékán, Wiener Pál előbb laibachi kanonok, 1549-től nagyszebeni prédikátor, Friedricus János szelinaeki pap, 1545-ben nagyszebeni dékán, * 1 Régi Magyar Költők Tára. IV. 53—6. 1, 2 Némely ujabb irokézt még 1542 tavaszán megtörténtnek mondják, de hitelt érdemlő források épenugy, mint a körülmények ellene szólanak állításuknak. Lehet, hogy a Jekelius lemondása épen erre az újításra vezethető vissza. 3 K. E. E. IV. 439—40. 1. 4 K. E. E. IV. 357. 1. 13