Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 14. évfolyam, 1916 (Pozsony)
Dr. Szlávik Mátyástól: A két lélekről
A két lélekről. Sajátos alkotása a teremtőnek az ember. Egyik vonatkozásában természeti lény, kit érzékei és érzései a véges anyagi világhoz kötnek. De másik vonatkozásában természetfölötti, szellemi lény, ki gondolkozik nemcsak az anyagi élet feltételeienk biztosításán, hanem az emberi élet vég célján: a végtelen nagy mindenséghez, az örökké valósághoz való viszonyán is. Eként vagyunk sárból és napsugárból, „méregből és mézből" összegyúrva. Madách Imre szerint „nagyságra törpék s vakságra nagyok!" De Goethe Faustja is így elmélkedik Wagnerrel való. párbeszédében: „Két lélek él ah! e kebelben itt, S egyik a mástól elszakadni vágyik. Tősgyökeres szerelme szálait Beásta egyik mélyen a világba, A másik szárnyat erővel feszít Magasztos ősök szebb hónába". A nagy apostol is beszél „azon másik törvényről, mely benne él" s a római levél VIII. fejezete róla szóló mélységes psychologiai fejtegetéseinek tragikumát, s a két lélek közötti „kimondhatatlan űrt", naponként erősíti az ifjúság körében szerzett az a szomorú tapasztalat, hogy a legjobb ifjúban is a rosszabbik lélek erösebb a jobbiknál, mely azután „rabul adja a bűn törvényének", sőt olykor „állattá silányítja az emjíert". Ezt a tragikumot Pál apostol drámai erővel így is fejezi ki: „Mert nem a jót cselekszem, amelyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, amelyet nem akarok". S a székely ember „jobbik és rosszabbik eszét" s Madáchnál a nő „méregből és mézből összeszűrését" erősíti Jakab levele I. rész 8. verse is, amely „a két szívűről" azt mondja, hogy „minden útjában állhatatlan ember". Érdekes, hogy azt a kétlelkű embert Luther „kétkedőnek", Weizsäcker tübingai theol. tanár pedig „megosztott lelkű embernek" fordítja. Mi több, Lukács evang. XI. 24—26 verse pláne „hét más lélekről" is beszél', amely „az első tisztátalan léteknél, ha valakiből ki is megyen, sokkal gonoszabb". E „hét más lélek" tisztátalan alakjai alá a farizeusi képzelt szentség, amitás, álnokság és nagyravágyás ánglius bűne foglalhatók. „Igaztalan s megátalkodott képmutatás" vagyis' „ Cant" volna annak a neve, amit Carlyle
