Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 13. évfolyam, 1915 (Pozsony)

Pröhle Károlytól: Háború és theologia

42 Prölile Károly. sár a, esetleg, amennyiben lehet, a keresztyén igazságoknak korszerű védelmére. Amikor a theologia ezt a feladatát odaadással teljesíti, akkor egyszerre dolgozik önmagának és a keresztyén életszervezetnek oly hőn óhajtott és várva-várt megújulásán és ugyanakkor a nemzeti közjó ügyének is a legjobb szolgálatot teszi, amelyre képes. Hogy a theologia ezt a nagy feladatát a jelenkor szellemi életének történeti és lélektani alapon nyugvó tüzetes ismerete nélkül nem teljesítheti, nyilvánvaló. Hogy az a várva-várt megújulás a hazai protestantismus és általában népünk életében valóban bekövetkezik-e és milyen mértékben, arról prognózist felállítani nem a theologia dolga. Annyi bizonyos, hogy a megújulás reménye sok kedvező jelre támaszkodhatik. De a reményt lohasztó jelenség is van elég. Maga a megújulás nem is pusztán emberi munka eredménye, hanem az Ur lelkének az emberek és a népek lelkére gyakorolt titokzatos hatása, mely az emberi munkát is felhasználja eszközül és amely alól bárki — felelősséggel kivonhatja magát. Úgy a fellengős optimizmussal, mint a csüggeteg pesszimizmussal szemben az egyedül helyes álláspont az a jelen óra kötelességének teljesítésére elszánt akarat, amellyel egykor Jézus Keresztelő Jánoshoz közeledett (Mt. 3, 15. szerint). Minél hívebben teljesíti a keresztyén élet valamennyi szerve, a theologia is, a jelenkor nagy feladatából reá háramló kötelességét, annál inkább szélesedik a jobb jövő reményének reális alapja, annál több joggal remélhetjük, hogy a theologia és a keresztyén életszervezet között az egészséges kölcsönhatás normális viszonya fejlődik ki. Akkor senki sem várja majd a tiieologiától azt, hogy Ábrahámnak kövekből teremtsen fiakat és hitetlenekből apostolokat formáljon, hanem a hívők nagy gyülekezete bizalommal küldi el ifjúsága első zsengéjét a keresztyén tudomány forrásaihoz; viszont a theologia olyan tudományt ad tanítványainak útravalóul, amelyet nem kell mint hasznavehetetlent elvetniük, amikor a gyakorlati élet nagy feladatainak megoldására kerül a sor. Akkor, reméljük, nem lesz panasz sem a gyakorlatiasság hiánya, sem a tudománytalanság miatt. Egyszeriben nálunk is s/.ó esett nemzeti theologiáról. Ha ez a megjelölés nem a visszáját jelenti annak, ami a theologia nevére érdemes, akkor ilyesmit nem lehet az íróasztal mellett kieszelni. A theologia egyik feltétele a vallásos élet valósága. Elfogadható értelemben csak akkor lehetne szó nemzeti, azaz nemzetiesen magyar keresztyén theologiáról, ha — talán épen a nagy világválság felrázó hatása alatt — a magyar néplélek a maga egészében sajátságos módon élné át a keresztyénség lényegét, sajátságos módon, nemzeti jellegének megfelelően, de mégis úgy, hogy a keresz-