Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 13. évfolyam, 1915 (Pozsony)
Dr. Szelényi Ödöntől: Hartmann Ede vallásbölcselete
ll artmami Ede vallásbölcselete. 269 Bevezetésül megjegyezzük, hogy ezen (1881—1882-ben) megjelent műve ma is megérdemli az érdeklődést. Igaz ugyan, hogy az első rész még nem él a mai napság közkeletű történeti módszerrel és nem támaszkodik mindenben biztos néppsychologiai, ethnographiai ós philologiai eredményekre, de így is az egyes vallások jellemzésénél sok finom, sokszor mélyreható megjegyzése van. Jóval becsesebb azonban a 2-dik rósz, mely ma is számottevő vallásbölcseleti rendszert mutat be, miért is eléggé sajnálatos, hogy oly kevés megbecsülésben részesül. I. Az előszóban Hartmann kijelenti, hogy vallásphilosophiája első részét a történetileg adott vallásformák critikai elemzésének szánta, a második rész pedig az első kísérlet a vallás lényeges tartalmát egy adott vallásra való minden tekintet nélkül tisztán a vallásos tudatból levezetni. Tiltakozik azon ráfogás ellen, mintha ezen vallástudományi művével új vallás alapítását tervezné, mert érzi, hogy nem rendelkezik a vallásalapítónál szükséges jellemtulajdonságokkal és tudja azt is, hogy több emberöltőnek kell eltelnie, mielőtt a nép új vallásos alakulat számára megérett. (Látni fogjuk, hogy e pontban Hartmann mégis öncsalódásban volt, hogy mégis alkalmasnak tartotta a concrót monismust arra. hogy a keresztyénség helyébe lépjen, amint leglelkesebb követője Drews Arthur is ilyen irányban fáradozik !) Az első probléma, mely felmerül a vallásos tudat ébredése. Itt Hartmann fölveti azt a furcsának tetsző kérdést, hogy van-e az állatoknak vallásuk? A felelet természetesen tagadó. Az állatoknál már a vallásos tárgyak szerzésének első előfeltétele hiányzik, t. i. az érdeknélküli megfigyelő képesség. Legfeljebb az ember az, aki az állatokban a vallásos tudatot fölkelti, de csakis a magasabb szellemi életre jutott ember. Máskép áll a dolog az embernél, kinek a világ, a természet számos olyan tárgyat nyújt, mellyel vallásos viszonyba léphet. Az őskorban ugyan az ember megfigyelése sem érdeknélküli. De az értelem már ekkor is túl halad az ismert okozati összefüggéseken is, ehhez járul a fenséges iránti érzék. Ε kettőnek a combinatiójából áll elő az érdeknélküli megfigyelés. Az ember csakhamar élettel ruházza fel a természeti jelenségeket. Eljárása az. hogy először istent a természeti jelenséggel azonosítja, majd pedig zoormorph és anthropomorph módon érzékíti meg az isteneket. Az ég, nap, hold, zivatar stb. azok a jelenségek, amelyek a vallásos viszony kötésére legtöbb alkalmat nyújtanak. Így állnak elő a legelterjedtebb istenkörök, melyek egymást sokszorosan át meg áthatják. A természetes ember a számos vallásos tárgyban az egész és osztatlan istenséget tiszteli és az éppen tisztelt tárgyra ruházza rá a legfőbb isten praedicatumait. (Hartmann
