Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 13. évfolyam, 1915 (Pozsony)
Dr. Erdős Józseftől: Jakab apostol theologiája és ethikája
176 D. F.rdős József. jámbor élettel, kegyes módon tiszteli, féli és így vallásos, buzgó; viszont ϋρηαν.εία főképpen a szertartáskodásból álló külső vallási kultuszt jelenti. Ebből a szempontból mérlegelvén a dolgot, arra az eredményre jutott az apostol, hogy vannak valóságosan és látszólagosan jámbor, kegyes emberek; amazok közé tartoznak azok. akik az evangéliomnak, mint a szabadság tökéletes törvényének nem feledékeny hallgatói, hanem cselekedettel követői és boldogok a cselekedeteikben (1 2 5), viszont emezek olyanok, akik csupán gondolják vagy képzelik magukról, hogy istenfélők, holott nyelvöket nem fékezik, sőt megcsalják a magok szívét, tehát nincs meg nálok sem az önbírálat, sem az önfegyelmezés, hanem csupán azon fáradoznak, hogy külsőképpen vallásosaknak tűnjenek föl (1 2 6). Az ilyen emberek gőgösek, sivárak, akik a mások hitbeli dolgairól nyeglén ítélkeznek ; vallásosságról, egyháziasságról csacsognak, a hívek gyülekezeteibe eljárogatnak, azonban az ott levőkről becsmórlőleg, a távollevőkről roszszalólag beszélnek, susárolnak, pletykálkodnak, nyelvelnek. Természetes, hogy az eféle templombajáró férfi vagy nő csak áltatja magát azzal, hogy ő buzgó, vallásos és istenfélő, voltaképpen azonban megcsalja a saját szívét, sőt utóvégre mások is rájönnek az efajta leplezett kétszinűségnek az okára, aminek a következménye aztán rendszerint a megszégyenülés. Ebből nyilvánvaló, hogy a hamis és tettetett kegyességű, egyúttal pedig zabolátlan nyelvű férfinak vagy nőnek a vallásossága hiábavaló, értéktelen, mert habár ráerőszakolna is magára valamelyes megelégedettséget és mintegy beleélné magát abba az önámításba, hogy ő vallásos, sőt ha még a lelkiismerete eltompításával mentesnek képzelné is magát az önvádtól és kárhoztatástól: ámde azért valójában mégis nyugtalan, elégedetlen, bókótelen marad, mert nincs és nem is lehet meg az az öntudata és erkölcsi biztonsága, melyet egyedül az Istennel való tiszta, igazi lelki életközösség nyújthat. Az ilyen semmit sem érő, külsőleges álvallásosságtól való óvás és a valódi, őszinte istenitiszteletre buzdítás czéljából, chiastikus szembeállítással, instar omnium, a legközvetlenebb és meggyőző példában mutatja fel Jakab, hogy ellentétben a hiábavaló vallásossággal (μάταιος θρησκεία), a tiszta és szeplő nélkül való vallásosság (θρησκεία γ.αΰαρά και αμίαντος) miben határozódik (1 2 7)· Míg a külső látszat végett gyakorolt vallásosság nem teszi nemesebbé, gazdagabbá a lelket, sőt inkább önámításból eredő önelégültséggel félrevezeti, megtéveszti az egész ember lényét és így czélját nem éri el s benső megnyugvást, békességet nem nyújthat, szóval egészen hiábavaló : addig a tiszta és kifogásolhatatlan vallásos kegyesség minden önzéstől és érdektől mentes, azaz tiszta, és a csalárdság, hamisság
