Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 12. évfolyam, 1914 (Budapest)
Szelényi Ödön dr.-tól: Böhm Károly és a vallásfilozófia
144 Szelényi Ödön. a korát és új, szabad, önálló, tiszta erkölcsű nemzedéket nevelni. Mindkettő tanának a középpontja az öntudat, az Én, mindkettő elveti a „Dingansich"-et és csak egy szellemiséget ismer el. Mindkettő számára az Én ösztönök rendszere; a megismerés a megelőző öntudatlan működésre való reflexió, az Én feltételepedig az abszolút lét. Mindkettőnek a rendszere elnevezhető transcendentális idealizmusnak és egyikök sem kerülhette ki az Én éles hangsúlyozása és egyes kevésbbé világos kifejezések miatt a szolipszizmus gyanúját. Mindkettőt tisztázni igyekeztek e vád alól.Bőhmnél e kérdést már érintettük, Fichténál K. Fischer és F. Medicus végezték el az apológia míívét 1). Vannak persze nevezetes különbségek is a két filozófus között. Böhm maga többször szóvá is teszi,") de rendszerint csak röviden. A főkülönbség közöttük mégis az, ha a legrövidebben akarjuk jellemezni, hogy Böhm idealizmusa elméleti, Fichtéé pedig inkább praktikus idealizmus. Böhm lelkében és filozófiájában az észnek, Fichtéében pedig az akaratnak van domináló szerepe. Böhm a tényeket akarja megismerni és megérteni. Fichténél az első tény, melyből mindent levezet, az Én Tathandlung'ja. Ezért operálnak mai követői (Windelband, Rickert, Münsterberg) oly sokat az igazsághoz való akarattal a logikában és ismeretelméletben és azt szinte axiológiai disciplinává változtatják. Bennünket azonban itt Fichte a Bőhmhöz való szellem rokonságon kívül főleg vallásfilozófiája miatt érdekel. Böhm, mint láttuk, panteista volt, majd utolsó korszakában agnosztikus, Fichte ellenben panteisztikus morálizmusától lassanként eljutott a vallásos misztikához (mily érdekes, hogy Böhm élete utolsó éveiben sokat foglalkozott a német misztikával és ind filozófiával is, mely pár excellence misztikus!). Ο megtette azt a lépést, melytől Böhm vonakodott. Vallásfilozófiája első korszakában (Kritik aller Offenbarung és az ateista pör iratai) szinte egy állásponton van Bőhmmel, Isten rá nézve az erkölcsi világrend ós semmivel som több, Isten mint realitás egyszerűen bálványimádás. Ezen radikális ismeretelméleti álláspontról jut el lassan, fokozatosan a metafizikai állásponthoz, melyet legpregnánsabban az „Anweisung zum seligen Leben" c. munkája fejez ki. ahol kifejti, hogy a vallás nem önteremtós, nem csupán emberi dolog, hanem Isten alkotása, az Istentől való érintés, miért is a boldog élet előidézője a felettünk rejlő isteni erő; vagy, hogy őt magát halljuk: „Es ist dem Menschen keinesweges angemutet, sich das Ewige zu erschaffen . . . dasselbe ist in ihm und umgibt ihn unaufhörlich. ') K. Fischer: Geschichte der neueren Philosophie V. Band. 2 436 s. r. F. Medicus: Fichte. Berlin 1905 6. és 81. lapokon. *) Böhm: Az ész fejtvénye. Tanulmányok, értekezések I. 25. s. k.
