Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 12. évfolyam, 1914 (Budapest)
Szelényi Ödön dr.-tól: Böhm Károly és a vallásfilozófia
130 Szelényi Ödön. önbizalmát, munkakedvét, pesszimisztikus hangulat vesz rajta erőt. „Tudom, hogy nem tudok", ez az δ je/szava. De ez a hangulat — mely különben a legalkalmasabb volt a pozitivizmus tanának a befogadására— oly egyéniségnél, amilyen ő, nem tarthatott soká. A válaszúton áll és ekkor két esemény dönti el, hogy merre forduljon. Meghívást kapott Pozsonyba, hogy a gimnáziumban 10 órát tanítson, a teologián pedig bölcsészettörténelmet adjon elő. A másik esemény, hogy hazatérőben Berlinben Dühringgel ismerkedik meg. Ε találkozásnak ón különös jelentőséget tulajdonítok, mert bizonyára e neves pozitivista révén jutott el Comte-hoz is. 1) 1875. augusztus végén érkezett Pozsonyba, három év múlva pedig a budapesti főgimnáziumhoz lépett át. Vallásos fejlődése ezzel befejezéshez jutott, filozófiája ezentúl mind mélyebb gyökeret ereszt, végleg szakít a metafizikával, de elfordúl skepticizmusától és pesszimizmusától is és Comte pozitivizmusa, de főleg Kant kriticizmusának az alapjára helyezi rendszerét, melynek első részével 1883-ban lépett a nyilvánosság elé. Böhm filozófiai fejlődésében nagyjából három korszakot lehetne fölvenni. Az első a metafizikai korszak, amely tart 1862— 1870-ig. Ε korszakban — mint láttuk — Herbart és a német idealizmus, főleg Hegel hatása alatt áll és sokat vívódik dogmatikai próblómákkal, de le is számol velők. A vallásról ós vallástudományról való nézete már e korszakban megállapodik és ezentúl már nem igen változik. A második a pozitivista korszak 1870-1883-ig. Lelkében a kriticizmus és pozitivizmus küzd egymással az uralomért, mígnem felismeri a két rendszer lényegrokonságát és orre építi föl saját eredeti rendszeret, melynek egyes csirái azonban már az előző korszakban is megtalálhatók, (az „énség" már 1866. szept. 1-én jelenik meg naplójában). Ezzel kezdődik a rendszer korszaka (1883—1911.) Ránk nézve az első korszak a legfontosabb, mert feltűnteti Böhm vallásos fejlődését. A kővetkezőkben már csak azt kell bebizonyítanunk, hogy a vallással szemben való álláspontja a II. és III. korszakban nem változott. Evégből vázlatosan be kell mutatnunk Böhm rendszerét, majd pedig csoportosítani azokat a különböző műveiben ós értekezéseiben szótszórt megjegyzéseit, melyek a vallásra és vallásfilozófióra vonatkoznak. Bőhmrendszerótamennyiben Comte pozitivizmusát eredeti módon összekapcsolja Kant kriticizmusával „kritikai pozitivizmusnak" lehetne nevezni. Filozófusunk tehát pozitivista, amennyiben azt vallja, hogy a pozitív ismeret az egyedüli ismeret, vagyis, hogy az emberi ismeret csak a tüneményekhez ') V. ö. Kónya S. Böhm elszórt eszméi rendszere felépítéséig. Böhm emlékkönyv II. 145. sz. lapokon.
