Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 12. évfolyam, 1914 (Budapest)

Szelényi Ödön dr.-tól: Böhm Károly és a vallásfilozófia

128 Szelényi Ödön. teizmus szétszakadozott teste felettfelteszem, hogy a tisztelt kör ezen boncolásomat nem fogja könnyelmű játéknak vagy vallástalanságnak nevezni. Lelkiismeretem szabadsága nem engedi, hogy a keresztyénségnek egyházítan szerinti magyarázatát elfogadjam, pedig az egyházi tan a tettleg uralkodó keresztyénség. Elszomorodott szívvel nézem gyermekkori hitem romjait, mert ily világos, kézzel fogható ellenmondásokban megnyugodnom szellemem énségi jelleme nem engedi. Nincs itt más út, csak ama végzetteljes dilemma : vagy elvetem a keresztyénséget, mint magában ellenmondó tanfejleményt, vagy pedig az egyházi tant hamisnak vallom és az ő ellenmondásait más úton megfejtem, hogy, ha el is veszteném az atyai szív malasztját, nyerjem a tiszta fogalom örökké tartó tiszta nyúgalinát. „Sén meggyőződésem szerint az utóbbit választom". Böhm tehát a panteizmus felé hajlik és a dolgozat következő részében egymásután ismerteti Spinoza, Schölling, Hegel és Feuerbach nézeteit. Majd a saját álláspontjáról számol be és úgy látja, hogy Isten fogalmából az összes ellenmondásokat az erő fogalmának mint Isten lényegének a dialektikája van hivatva eloszlatni. Isten és a világ egy felsőbb egység momentumaiúl fogandók fel. Isten és a világ egy lényegű, tehát egy eredetű is és ez az eredet isten fogalma. Isten fogalma pedig összeesik az erő fogalmával. Az Isten nem lehet transcendens oka a világnak, hanem mint csira magába zárta születésének a titkát: ellenmondása (Isten a teremtés előtt Isten világ) kényszerítette kifejlődésre. „Az isteni bennlét kilépett az isteni kinlótbe (vom Ansichsein zum Fürsichsein) ez a kreaciónak a titka". Ε felfogással magyarázható a szentháromság is. Az atya az őscsira, ki fiát, a világot teremte és szent lelkével, az öntudatos emberi lélekkel a kettőt egybekapcsolja. Ha pedig az Isten bennünk öntudatra jött, ha a mi lelkünk Istennek szent lelke, akkor lelkünknek meg kell egyeznie a végső csirával. S hogy ez csakugyan így van, arról meggyőz az öntudat ténye. Az öntudat tárgy ós alany egysége, ez egység kifejezője az Én. íme, mily fontos okmánya Böhm fejlődésének e dolgozat, midőn arról tanúskodik, mily mélyen jutott egy időre a nemet idealizmus bűvkörébe. Nagyon érdekesek a dolgozat végső szavai is: „Egy nagy férfiú szavát hozom emlékezetébe (a körnek) Henkéét, ki azt mondja, hogy a legnagyobb jogtalansággal számíttatnak azok az ateisták közé, kik az Istent, mint természetfeletti lényt felfogni nem bírják . . . Minden vallási felfogás csak fogalmi dolog és ezek között véljük, hogy a legfelsőbbül kimutattuk a panteizmust. A politeizmusra következett a teizmus, a teizmusra pedig a panteizmus, mert a panteizmus csak utolsó lépcsője azon hágcsónak, melyen Jákob az Istenatyát ülni látta". Ez bizo-