Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 12. évfolyam, 1914 (Budapest)

Hamar Istvántól: Az ó-testamentumi véres áldozatok és azokban a vér jelentősége

Az ό-testamentumi véres áldozatok és azokban a vér jelentősége. JJ egészen az öngyilkosságig fokozódható önkínzásban, vagy a léleknek minden, e véges világhoz tartozó dologtól való kiüresítésében történik meg, addig az ó-testamentumi vallás fogság utáni, levitikus formájában a nép és az egyén önfeláldozását az áldozatok helyettesítik. Az önfeláldozásnak ez a symbolicus helyettesítő jellege csak halványan tükröződik vissza a vér nélküli áldozatokból, a melyekben inkább az Istentől való függés s a földi javak tőle nyeréséért való köszönet és hálaérzései a dominálók. De erőteljesen domborodik ki a véres-, legfőképen pedig az engesztelő áldozatoknál. Kidomborodik legelső sorban is abban, hogy az áldozat anyagának olyan valaminek kell lennie, amit a nép, vagy az egyes nemcsak a magáénak mondhat, hanem a mit, Istene áldó kegyelme mellett, a maga munkájával és küzködésével is szerzett. Ilyenek: hadi zsákmánya, földje és fája termése, barmainak fajzása, háza, földje és a saját hozzátartozói vagy szolgái. A hadi zsákmánynak, vagy abból egy résznek tényleges feláldozására, vagy pedig kultuszi célokra rendelésére elég bőven találunk adatokat a zsidó nép liarcas korából (Gen. 14 : 18-20, Num. 31 : 25-54, Józs. 6 : 17—19, Biv. 8 : 24—27. I. Sám. 15 fej., 21 : 9, II. Sám. 8 : 7-12 stb.), habár nincs is erre nézve általános érvényű és kötelező erejű rendelkezés; — a háznak, földnek, baromnak, embereknek fogadalomból Istennek áldozását a törvény megengedi (Lev. 27 fej.), — a föld és fa első termésének, az évi termés 1/10 részének, a barmok hímnemű első fajzásának és az első szülött fiaknak feláldozását, illetve az első szülött fiak megváltását pedig egyenesen parancsolja (Ex. 22 : 29, 23 : 19, Num. 15 : 17-21; - Levit. 27 : 30; — Ex. 13 : 1, 12, 13, 34 : 19, 20, Levit. 27 : 26, 27; — Ex. 13 : 1, 12, 34 : 19, Num. 3 : 13, — Num. 13 : 12. 46, 47, 18 : 15). Az önfeláldozás, illetve Istennek szentelés egyik nemének tekinthető továbbá a körülmetélkedés (Gen. 17 : 9—14, Ex. 4 : 24—26), valamint az egész életre, vagy csak egy időre szóló nazirság (Num. 6 fej., Sámson, Sámuel) is. Kidomborodik továbbá az áldozat symbolicus helyettesítő jellege a véres-áldozat bemutatásának ceremóniáiban. Az áldozati állat, akár az egész népért, akár az egyesért áldoztatott fel, mindenkor úgy állíttatott Isten elé, inint az áldozó helyettesítője. Az áldozó maga, vagy ha az áldozat az egész népért mutattatott be, annak representálója vezette vagy vitte az áldozati állatot az Isten színe elé; annak jelzéséül, hogy az áldozati állat az ő nevében és δ helyette áldoztatik fel, két kezét reátette az áldozati állat fejére, maga ontotta ki annak vérét (Lev. 1 : 2—5, 3 : 1, 2., 4 fej., 7 : 7) és a békeáldozatoknál maga emelte fel, illetve lóbbálta meg az oltár