Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 11. évfolyam, 1913 (Budapest)

Szlávik Mátyás dr.-tól: Lutheri és kálvini vallásosság

Lutheri és kálvini vallásosság. 287 szeretetét, — Kálvin es a kálvinizmus ellenben annak transcendentiáját, vagyis a világ feletti majestását, a miből a lutheránusoknak és a kálvinistáknak egészen eltérő világfelfogása következik. Rövidebben: Luthernek ethikaibb, Kálvinnak mereven ószövetségibb istenfogalma van a világhoz való viszony értelmezésében. 1. Kezdjük Kálvinnal. Minduntalan visszatérő gondolata az istennek megközelíthetetlen fenségessége („maiestas Dei"). Az atheistának örökös félelme — így tanítja nagyhírű Institutiójában — az isteni majestás bosszújától való félelem, mert a bosszú a majestás korrelátuma. Ép azért az igaz vallás az isten komoly félelmével függ össze s a legnagyobb bűn megsérteni az isten felségessógét („Dei majestatem sua glória spoiiare"). S ha a gyülekezetet az istenhez való viszonyában a házasság képében tűnteti föl, úgy a „tertium comparationis" nem annyira a szeretet, hanem inkább a tisztaság és a féltékenység. Ez az „imperatórius majestás" engedelmes szolgálatra, a világnak Isten számára való meghódítására kötelez bennünket. Az Institutio I. kiadásának i. v. klasszikus helye így szól: „A lelkészek az isten igéjével, a melynek szolgáivá és kezelőivé hivattak el, bízvást mindent kövessenek el avégből, hogy a majestásnak minden világi hatalmat, dicsőséget és nagyságot alávessenek, azzal és általa a legfelsőbbtől a legalacsonyabbig mindenekfelett uralkodjanak, a Krisztus házát megépítsék, a Sátán birodalmát lerontsák, a juhokat legeltessék, a farkasokat megöljék, a tudvágyókat intsék és oktassák, a makacs ellentállókat elfogják, följelentsék, feloldják vagy megkötözzék, sőt villámoljanak és menydörögjenek, de mindent isten igéjével." S most nézzük Luthernak az istentől és a világról való felfogását! Az ő istene nem a megközelíthetetlen uralkodó, hanem a teremtő, fentartó és mindenkor szeretettel gondviselő mennyei atya. S bár az istennek ereje és hatalma „megfoghatatlan és mérhetetlen", de azért mégis „mindenütt jelenvaló, még az egyszerű falevélben is." Mert ő „teremt, munkál és fentart mindeneket". „Azért jelen kell lennie minden teremtményben, a legbensőbben ópúgy, mint a legkülsőbben, köröskörűi,, át meg át, fent és alant, elől és hátul, úgy hogy nincs jelenvalóbb és bensőbb minden teremtményben, mint maga az isten és az ő hatalma." Az isten lényegéről szóló ez a benső felfogása együtt jár a mennyei atya iránti gyermeki szeretettel. Utalunk Luthernek a „Miatyánkról" szóló magyarázatára s az „Egy istenben hiszünk mindnyájan" c. énekére, — itt és mindenütt a mennyei atyában bizó és őt szerető gyermeknek szívbeli hangjára akadunk.