Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 10. évfolyam, 1912 (Budapest)
Erdős József dr.-tól: A Jelenésekről való könyv
A Jelenésekről való könyv. 5 bizonyítva láthatnók annak a feltevésnek, hogy itt különböző időben és különböző szerzőktől eredő munkával van dolgunk. Ezekkel az érintett kritikai nézetekkel ellentétben mi, az Apokalypsist egységes szerkezetű műnek tartjuk, mert a) megvan a felirata és ajánlása, amely mintegy címlapként mutatja, hogy itt olyan prófétai jellegű irat van előttünk, melynek tartalma a Jézus Krisztus kijelentése, ami mindazok számára, akik meghallják és megtartják: a döntő időben boldogság forrása leend (1 Í-J). /?) Megvan benne a maga helyén, az apostoli levelek módjára, az olvasókhoz intézett üdvözlet (1 4_ 5a), kapcsolatban a Krisztusra vonatkozó és ámen-nel befejezett doxologiával (5 b —6. v.) amihez fűződik a mű alapgondolatának jelzése, tudniillik, a Krisztus eljövetelének hirdetése (7. v.) és a mindenható Isten örök létezéséről tanúskodó szózat (8. ν.), γ) Csakis ez ünnepélyes bevezetés, mint alaki követelmény után kezdődik a mű tulajdonképeni tartalma, nevezetesen az ázsiai hét gyülekezethez intézett levél, amely egyfolytában halad kezdettől végig (1 9—22 5). Utójára jő a záradék (22 6_ 1 7) és az utószó (18—21. v.). Mindez egyöntetű, egységes, kerekded előterjesztés, ugyanazon egy napon (1 ] 0), nem pedig különböző időkben hallott, látott, ós átélt jelenések leirása. Hogy az egymás után következő jelenések csupán látszatszerüleg irányulnak a végcél felé és közben-közben egyre újabb változatok tűnnek elő: annak oka az, mert a szerző azt óhajtja elérni, hogy a végső mozzanat közelgését és szemlélését sóvárgó lélek annál éberebb figyelemmel csüggjön a kinyilatkoztatott jelenségeken. Az isteni végzés könyvének tartalmát ugyanis még az apostol szemei elől is fátyol fedi el mindaddig, mig Krisztus a hét pecsétet föl nem nyitja és a jelenségeknek láncolatán át a jövőt az apostol előtt fel nem tárja. Ugyvélt recapitulatiók, összegezések, vagyis a sorrend ellenére történő ismétlések tehát csakis egyéni, de nem tárgyi állásponton magyarázhatók ki a szöveg kapcsolatából (Tichonius, Augustinus•), mert a pecsétek, harsonák és poharak látomásaihoz fűződő leirások új meg új oldalról szemléltetik a bekövetkező vég előzményeit. Hogy itt recapitulálásról nem lehet beszélnünk, igazolja főképen az az eljárás amellyel Vitringa a recapituláló parallelismus bemutatása végett az összes tartalmat rendszeres egészbe önteni igyekezett. Az ő schematismusa szerint párhuzamosan halad a három első levél, pecsét és harsona. Azután jő a negyedik ós ötödik harsona. A negyedik levéllel parallel a negyedik pecsét és a hatodik harsona, amelynek záradékához csatlakoznak a poharak. Az ötödik levéllel, ötödik pecséttel és a hatodik pohár végével parallel az első, második, harmadik és negyedik pohár; a hatodik levéllel az ötödik és hatodik pohár. A hetedik levél egyedül áll. A ha-
