Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 10. évfolyam, 1912 (Budapest)
Révész Imrétől: A földesúri jog szerepe a magyarországi ellenreformáció szolgálatában
184 Révész Imre. rázza az 1608. évi alaptörvényt. Ε kudarcok legteljesebbike az 1647. évi 5. törvénycikk, amely a linzi békét törvénybeiktatva „a maguk hitvallásában nem akadályozandó és nem háborgatandó parasztok" számára is kifejezetten és félreérthetetlenül biztosítja a szabad vallásgyakorlatot s egyúttal a következő cikkekkel együtt a templomok kérdését is végérvényesnek szánt módon rendezi. A nemzeti egyházpolitikának ez az utolsó klasszikus alkotása egy akkor még nem is álmodott beláthatatlan végű uj társadalmi fejlődés távlatait nyitja meg a magyar közjogban. Ennél tovább a rendi alkotmánnyal szövetkezett protestantizmus már nem mehetett, sőt tekintettel erre a szövetségesére, ebben is valósággal önmagát múlta fölül. Érthető, hogy a katholikus reakció ennek a protestáns, de a törvény szellemét egyedül hiven tükröző törvénymagyarázatnak fokozott hévvel esik neki, ellene a leghatározottabban tiltakozik s a sérelmi politika ingatag vizein csökönyösen folytatja ellene a kalózháborut, csak az alkalomra várva, amikor a törvényhozásból kivetheti s egy telivér katholikus „törvénymagyarázattal" cserélheti fel. Az alkalmat pedig nemsoká meghozza a protestantizmus számés erőcsökkenése (Erdély romlása s a gyász évtized) s ezzel szemben a Lipóttal újraéledő rudolíi abszolutizmus erőgyarapodása (a török gyengülésével, majd kiűzetésével.) Az 1681. vallásügyi törvény „Salvo tarnen iure dominorum terrestrium" (XXV. törvénycikk) záradékában már teljes diadalát ülheti az ellenreformáció törvénycsavarása közjogi téren is s a földesúri jog, mint ius reformandi, a katholicizmus 8 évtizedes erőfeszítései után bekerül a törvényhozásba, bár most sem anélkül, hogy szemmellátbatóan magán ne hordozná törvénytelen, erőszakos eredetének bélyegét; hiszen egészen nyilvánvaló, hogy amikor ugyanez a törvényhozás a kath. földesurakat prot. vallású jobbágyaik egyházi céljaira telek átengedésére kötelezi, tulajdonképpen a „Salvo tamen 1 elven üt igen nagy csorbát s tehát önmagának mond ellent, ami mindennél erősebb bizonysága a „ földesúri jog" orgyilkos fegyverét forgató magyarországi ellenreformáció egész alantjáró opportunizmusának. Most már a kisebbségben maradt protestantizmus hiába igyekszik a lavinának gátat vetni. A diadalmaskodó ellenreformáció az abszolutizmussal karöltve, mind erősebb lökésekkel ingatja meg alkotmányos létjogát. Jön az 1687. évi vallásügyi törvény, mely a királyi rgratia et dementia" ingatag alapjára helyezi e létjogát. Jön az Explanatio Leopoldina, melynek formája maga az alkotmányellenesség, tartalma pedig merő törvénycsavarás, az artikuláris és nem artikuláris helyek, a nyilvános és magán vallásgyakorlat közti önkényes különbségtétellel való meghatványozása, betetőzése a földesúri „ius reformandi"
