Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 9. évfolyam, 1911 (Budapest)

Ravasz László dr.-tól: A középkori igehirdetés

A középkori igehirdetés. 273 hatalmas könyveit, amelyek éjjel nappal nyitva állanak és mindenkinek értésére hirdetik, hogy az Úr hatalma örökkévaló. Akár a papok, akár a laikusok bibliája, mind egyet tanit: szeresd az Istent, szeresd az embert, győzd le a bűnt, sajátítsd el az erényt az egyház nyújtotta módon. Nem elmélkedik, nem fejteget, hanem mindig ad hominem szól; sokszor valóságos párbeszédet látszik folytatni hallgatóságával, anyira közvetlen és drámai. Ε párbeszédekben önmagát „Berthold testvérnek,, titulálja és az ellenvetéseket ilyen módon sorolja fel, pld. mikor elítéli az átkozott „nyolc filléres keresztyónséget" t. i. mikor valaki bűnbocsátó cédulákat vásárol. Beszédjének alapja rendesen egy kép, melynek elemzése egyszersinint a disposiciót is megadja s ezáltal mondanivalóit bámulatosan megrögzíti hallgatósága emlékezetében. Pld. a hét erényt a hét planétához hasonlítja, mely az égi világnak rendjét egybefoglalja, vagy a hét napjaihoz, melyeknek foglalata az idő, tehát az örökkévalóság. A hit, remény, szeretet és az állhatatosság négy kereke annak a szekérnek, melyen az égbe lehet jutni. A bibliaszerűség nem tartozik erényei közé: sokszor hiányzik a textus, de ha van is, a bevezetés után rendesen nyoma vész; nemcsak magyarázata, de idézetei is teljesen önkényesek. Egyik rend és kortársa mondja róla: In campis saepius solebat praedicare et tunc populus ex omnibus partibus finitimis et locis circumiacentibus in maxima multitudine confluebat.

1) Beszédjeiben érezni véli az ember a szabad levegőt és a földszagot. A szerzetesek igehirdetése csak ott épitő és gyakorlati, ahol konkrét feladatok előtt állanak, ahol missziót végeznek. Amily mértékben feledkeznek meg erről, oly mértékben hanyatlik igehirdetésük és lesz martalékja a kor beteges irányzatainak : a skolasztika és a hótköznapiság sőt az utszóliség tünetei hatalmasodnak el rajta. Még jó, ha visszatér ez az igehirdetés szülőanyjához, a mystikához és annak ködös világában szétfolyik. Ezt tapasztaljuk a kései német mystikusoknál, akik közül leginkább kiemelkedik a Tauler János alakja. A léleknek szakadatlan szomjúsága, mely ki nem elégíthető bármily bőven tápláltatik; a sajátságos spekuláció, mely a megszűnés ós Istenbe való átolvadás megfoghatatlan, lélektanilag képtelen problémáiról tűnődik; bizonyos természetellenes érzékiség az érzéketlenségre való törekvésben ; minden történelmi ós fogalmi igazságnak felolvasztása, elpárásitása; magának Istennek olyan felfogása, mely a gnostikus ősi létalapjaira: a Csendre, a Mélységre

2) emlékeztet, ós amely alig ') R. Rothe i. m. Geschichte der Predigt hg. ν. Trümpelman, Bremen 181. ρ. 235. ') Tauler : Isten = ain wesentliche abgruud seines ewigen wesens a fiú pedig in bleibende in wesenlicber ewigkait und is ausgand an personlichem unterschaid. V. o. Lentz. Gesch. der Homiletik 1839 t. I. p. 35ü. Theol. Szaklap IX. évf. 19