Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 9. évfolyam, 1911 (Budapest)
Ifj. Imre Lajostól: A skót vallásos nevelés története a reformáció óta
A skót vallásos nevelés története a reformáció óta. 219 nagy napjára; örök kárhozatuk megvan pecsételve és alá van irva az égben a holtak és elevenek nagy Birájának kezevonásával és én kész vagyok fölállni ellenük mint prédikáló tanúbizonyság, szemtől szembe, ós áment mondani kárhozatukra. Az evangelium boszúja (vengeance) keményebb (heavy) mint a törvénye, a közvetítő átka és boszúja kettős boszú s az ilyen boszú illő sorsa az ilyeneknek". Milyen rettenetes Ítélet, a maga tisztaságának tudatában milyen irtózatos átok az elesettek ellen, annak a nevében, aki amilyen nemesen tiszta jellem volt, époly szeretettel tudta magához ölelni és fölemelni az elbukottakat! Ez a vad és elkeseredett szellem azonban nem marad meg végig. Orániai Vilmos behívásával helyreállott a béke s az egyház többsége elhagyta ezt a fanatizmust. Akik ezentúl is űzték a szakadárok voltak, kik nem akarták az egyház fölötti állami protektorátust elismerni, ezért árulóknak, vallássértőknek híttagadóknak tekintették a hivatalos egyház hiveit (ép mint kétszáz év múlva a „Szabad Egyház"). Lényegében ugyanazon úton haladnak, melyen haladt eddig a hivatalos egyház, így részletes ismertetésüket mellőzhetjük. Annál érdekesebb maga a fejlődés, melyet az egyház szelleme tesz a következő időkben egészen a mult század közepéig. Nem lehet mondani, hogy az egyház bármit is engedett volna orthodoxiájából és formalizmusából, hogy egy percre is elismerte volna a szabad kutatás és vizsgálódás jogait, de bizonyos az, hogy csak ezen az úton helyezkedett vissza arra az alapra, melyet confessziójában és kátéiban megvetett. Hiszen láttuk, hogy azok egyáltalában nem tartalmazzák a sanctiót ahoz a magaviselethez, melyet az egyház mutat a politikai zavarok e nehéz korában. Ez időtől kezdve az egyház ezek alapjára helyezkedik. Ennek következménye az, hogy erősebben sürgeti a symbolikus könyvek elfogadását és aláírását. A presbyteriumokat sürgetik a censura végrehajtására (1707. act. VII.); a szószékbe csak azt eresztik föl, aki aláirt a confessziónak (1704. XII.); megtiltatik, „véleményt mondani a konfesszió artikulusairól, hacsak nem egyezőt avval" (1710. act. XII.); eltiltja újítások behozatalát (1707. act. XV.); ezt és a confessziónak való aláírást az ordináció előtti kérdésekbe fölveszik (1711. act. X.). Akik akár az egyházból kiléptek, akár más egyházhoz tartoznak (különösen pápisták) szigorú rendszabállyal fosztatnak meg szabadságuktól, mert a kor dogmatikája úgy értelmezi a keresztyén szabadságot, hogy erre csak azok méltók, kik aláírták a konfessziót, mert természetesen csak azok az igazi keresztyének. A szakadárok ellen azért intik a papokat, a népet és a presbyteriumok büntető ítéletét hivják föl fejükre (1704. act. XVIII.; 1708. act. VIII.), a katholikusok emancipációjáró 15*
