Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 9. évfolyam, 1911 (Budapest)

Ifj. Imre Lajostól: A skót vallásos nevelés története a reformáció óta

210 Ifj. Imre Lajos. divatból. A súlyosabb büntetés az excommunicatió, melynek két formája van kisebb és nagyobb. Az utóbbit ritkán alkalmazták, csak egyházmegyei (presb.) jóváhagyással, bejelenteni a kisebbet is be kellett. Csak megrögzöttsóg esetében alkalmazták. Az excommunicatióhoz átvezető fokozat volt, hogy a bűnöst a templomajtóban bizonyos számú vasárnapokon át állani kényszerítették. Az így eltöltendő vasárnapok száma a bűn nagyságához volt mérve, s vannak konkrét adataink rá, hogy évekig eltartott néha az ilyen penitencia. A kisebb excommunicatió főjelentősége volt az egyházi functiókban való részesedésből kizárás. Ezek közé számították elsősorban az úrvacsorát (a communióra bocsáthatók nóvsora mindig meg volt a pap kezében, a hívő pedig egy kerek pénzforma fémlap ellenében kapta az úrvacsorát, mely lapokat a pap osztotta ki a communióra bocsáthatóknak), a keresztséget és esketóst (temetés egészen a XIX. sz. elejéig egyházi szertartás nélkül történt). Emellett a szószékről kihirdették, minden vasárnap külön könyörögvén a bűnös megjavulásáért, három vasárnapon keresztül. Minden egyes vasárnapi imádságról, visszatérésre való fölszólitásról és ennek eredménytelenségéről külön jelentést kellett tenni a presbyteriumhoz, ezek után foganatosítani lehetett az excommunicatiót (nagyobb), óván mindenkit ezentúl a vele való érintkezéstől (családja és felesége kivételt képez). A kisebb excommunicatió csak az egyházi-functiók megtagadásából állott s egyszerre foganatosította az egyháztanács utólagos jelentés mellett. Az excommunicatió legnagyobb formája a Maranthana (elátkozás a Krisztus második eljöveteléig), mely azonban nem fordul elő a skót egyháztörténelemben kivéve egyetlenegy esetet, mikor II. Károlyt átkozzák ki 1680-ban a cameronianusok óriási tömeg jelenlétében megtartott gyűlésen. Maga a nagyobb excommunicatió sem volt beiktatva az egyházi rendtartásba, csak Rutherford kezdeményezésére (1600—1661). Amily könnyen, de hosszú processus után történt az excommunicatió, époly „sine die" történt az absolutió. Minden szigorúsága mellett sem ismer a Form of Process (1707) olyan bűnt, melyet absolválni ne lehetne. Érdekes változáson megyen át az absolutió fogalma, mert már igen hamar kiemelkedik a gondolat, hogy a bűnös a gyülekezetnek tegyen eleget és annak bocsánatát kérje. Ezért a bűnvallomás után a pap megkérdi: „if they judged anie further to be required for their satisfaction and reconciltation of their brother", s Knox ezért engedi meg az excommunicatiót csakis az „egyház" (gyülekezet), jóváhagyásával. Tehát a gyülekezet erkölcsi színvonalán esett folt, a gyülekezetnek, mint Isten gyermekei