Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 9. évfolyam, 1911 (Budapest)

Szabó Aladár dr.-tól: Az őskeresztyénség és a misszió

Az őskeresztyénség és a misszió. 179 a gyülekezetek püspökei nemcsak kormányzók és prédikátorok voltak, hanem gyakran orvosi ismeretekkel is bírtak és orvosi segítséget is nyújtottak. De ha nem voltak is orvosok, gondoskodtak arról, hogy a betegek ápolás nélkül ne maradjanak. A mikor pestis vagy más ragályos betegség tizedelte meg a lakosságot s a pogányok rémülve és iszonyattal hagyták el betegeiket, vagy dobták ki az utcára: a keresztyének nyugodtan szedték fel az elhagyott szerencsétleneket s félelem nélkül ápolták őket. Nem csoda, ha ilyenkor a pogányság tömegesen hagyta el az oltárokat s a keresztyénség Istenéhez kiáltott segedelemért. A betegeket és más szűkölködőket pénzsegélylyel is el kellett látni s gondoskodni kellett a lelki munkásokról is. A hónap minden vasárnapján (I. Kor. 16, 21.), néhol egyszer egy hónapban tehát adományokat — nemcsak pénzt, de természetbeni adományokat is — hoztak a hivek az istentiszteletre s ezeket a püspök a diakonusok és presbyterek tanácsai szerint kiosztotta. Gyakran nagyobb önkéntes adományokat is juttattak egyesek a gyülekezetnek. így adott Marcion a második század közepén 200.000 sestertiust (valami 40.000 korona) a római gyülekezetnek. Az őskeresztyénség teljesen önkéntes adományokból tartotta fenn nemcsak magát, hanem az összes szeretetintózményeket is. Ε helyen meg kell jegyeznünk azt is, hogy vagyonközösség sehol sem volt az őskeresztyénség körében. Még Jeruzsálemben sem volt. Igaz, hogy Jeruzsálemben is, máshol is, sokan eladták vagyonukat és annak árát a gyülekezetnek adták át. Azonban, hogy ezt tegye valaki, semminemű kényszer súlya rá nem nehezedett. Hogy a jeruzsálemi gyülekezet tagjai közül többen eladták jószágukat, annak sok esetben az volt az oka, hogy az illetők galileaiak voltak, a kik valamikor Jézust az első virágvasárnapon a városba kisérték s a kik Jézus halála és feltámadása után ott maradtak Jeruzsálemben. Hogy vagyonközösség nem volt, azt legékesebben éppen az a történet mutatja, a melyből a vagyonközösséget megállapítani szokták, t. i. Ananiás és Safira története (Csel. V. 1 — 10). A történet kulcsa a 4. vers, a mely szerint Péter így szól: „Ha megtartottad volna, nem neked maradt volna-e meg s ha eladtad, nem a te hatalmadban volt-e? Ananiás és Safira tehát nem abban vétkeztek, hogy a vagyont megtartották, sem abban, hogy miután eladták, az árát felhasználták, hanem abban, hogy az árának egy részét megtartották s mégis úgy tüntették föl a dolgot, mintha az egészet átadták volna. Hogy hazudtak ós pedig az Istennek, ez volt a bűnük. Hogy ez így van, mutatja az is, hogy a jeruzsálemi keresztyének Máriának, Márk anyjának házában (Csel. 12, 12) gyűltek össze és sem Filep Kandakó kincs-