Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 9. évfolyam, 1911 (Budapest)
Raffay Sándortól: János 12, 27. 30.
118 Raffay Sándor. zeteivel kezdettől fogva ellentétben állt. Most is, amikor őt az ünnepre sereglő sokaság a csodatettek alapján messiásul ünnepli s tőle még az eddigieknél is hatalmasabb tetteket és rég óhajtott szabadítást vár, Jézus passive átengedi magát a nép ünnepeltetésének ós amikor a 20. vers szerint a prozeliták közül is — akik eddig Jézust pusztán csak a híréből ismerhetők — többen a tanítványokhoz fordulnak azzal a kéréssel, hogy engedjék meglátniok a hatalmas, csodatevő messiást s amikor a főpapok a Jézus íinnepeltetése szemléletén s ezzel Jézusnak messiássá való proclamálásán megütköznek, Jézus maga is érzi, hogy reá nézve elérkezett a legkomolyabb pillanat, amikor messiási igényeit világosan ós határozottan fel kell tárnia. Ezért sóhajt fel a 23. versben, hogy elérkezett az az óra, amelyben az ember fiának meg kell dicsőíttetnie. S itt a „ νιος τον άν&ρωπον" kifejezés csakugyan messiási értelemben van véve. Jézus itt a tanítványok szűk körében beszél. Már a 16. versből is kitűnt, hogy a tanítványok igen szívesen vették volna, ha Jézus magát messiásnak declarálta volna. A synoptikusok szerint is sokszor adták tanúbizonyságát annak, hogy az ő messiási felfogásuk a népnél uralkodó közönséges képzeteket meg nem haladták. Kétségtelenül örültek tehát Jézus messiási ünnepeltetésének s bizonyosan azt várták, hogy Jézus felhasználja ezt a kedvező alkalmat, hogy az ünneplő néptömeg élére állva a régi theokratiát, mint látható istenországot a zsidó nép javára és dicsőségére feleleveníti. Jézus maga is érzi. hogy itt a krizis reá nézve is (lásd 31. vers). Ha a népszerű messiási eszmét megragadja s a nép felbuzdulását kihasználja, egyszerre eléri azt, amiért eddig annyit fáradott: a messiási elismertetést. Csakhogy az ő hivatása egészen más. Az ο céljának eléréséhez elkerülhetetlenül össze kell ütköznie a nép messiási képzeteivel, sőt életét is érzi, hogy el kell veszítenie, hogy az ő messiási eszméje diadalt arathasson. Ezért mondja a 24. versben, hogy a mag is csak akkor hozhat gyümölcsöt, ha íöldbe vetik s ott elrothad, tehát ha látszólag elpusztul. Neki is el kell vetnie a testét, hogy abból a szellem kelhessen új életre. Az örök életnek útja a mulandóság megtagadása. Az isteni hivatás szolgálatában az élet maga semmi. Nem öncél, hanem puszta eszköz az Isten által megszabott rendeltetés elérésére. Ezért igazában az a vesztes, aki e földi élet ós dicsőség érdekében élethivatásának munkájában meginog és célt veszt. Ezért inti tanítványait is, hogy ők is ugyanezen szellemmel kövessék majd őt hivatásuk munkálásában. Mert aki az ő ügyét szolgálja, azt az atya is elismeri, megtiszteli ós megdicsőíti. S most jön a 27. versben a végső leszámolás az igazi krizis, amely teljesen megfelel a synoptikusokban található pusztai megkisértetésnek. Reá nézve abban áll a
