Raffay Sándor–Pröhle Károly szerk.: Theologiai Szaklap 8. évfolyam, 1910 (Sopron)
Stráner Vilmos: A szentírás jelentősége és kezelése a gyakorlati theologia minden ágában
68 Stráner Vilmos. diadalt soha kilátásba nem helyező benyomását kelti, mert ez a hitetleneket csak annál inkább fölbátorítja, a hívőket pedig elcstiggeszti és megtéveszti. „Az alkalmazkodás" tehát nem tartalmi, hanem csak formai tekintetben érthető s így csak abban állhat, hogy az igehirdetőnek a kort mozgató eszméket bele kell állítania az evangéliom által nyújtott helyes világításba, megmutatnia az evangéliomnak, mint kovásznak mindent áthatni és megszentelni tudó, örökkévaló, isteni erejét; abban, hogy az igehirdető igyekezzék Pál apostollal „mindenektől szabadon lévén, magát mindeneknek szolgájává tenni, hogy többeket nyerhessen meg", „a zsidóknak mintha zsidó, a törvénynélkülieknek mintha törvény nélkül való volna." (I. Kor. 9, 19. és kk.). De e mellett nem szabad az ily értelemben „modern" prédikációnak megfeledkeznie arról, hogy a modern ember nem— mint sokan képzelik — a „homo sapiens "-nek egy egészen külön, önálló speciese, 1) hanem éppúgy a megváltásra szoruló (bűnös), mint a megváltásra képes (mert Isten képére teremtett) ember, mint az, aki 100 és 1000 évvel ezelőtt élt és akiben ezt a kor különös gondolkodása és törekvései által mintegy fogva tartott tudatot, a törvény és evangéliom hirdetése által fölszabadítani, képezi az igehirdetés nehéz, de szép föladatát. Ilyen értelemben „modern" igehirdetők voltak a maguk korában az ótestamentomi próféták, Pál apostol, Chrisostomus, Luther, sőt maga a testté lett Ige: Krisztus. Hogy azután ennek az alkalmazkodásnak formai tekintetben (nyelv, kifejezés) is meg vannak a maga korlátai, erre nézve eléggé elrettentő például szolgálhat a mai modern prédikáció törekvésekben megújulni látszó régi rationalismus, amely annyira „modern" akart lenni és az volt is, hogy a keresztyénség centrális igazságait megjelölő kifejezésekkel (megváltás, újjászületés, megigazulás stb.), tehát a formákkal együtt elveszítette azok tartalmát is. Azért bármely kor prédikációja lényegében formai tekintetben is a szentírás nyelvében fogja csak helyesen bírni és megőrizni mintegy a maga typusát. Egyebekben mindenkor irányadó elvnek kell maradnia az igehirdetésre nézve az apostoli szavaknak: „Παντα υμών, ΰμε-.ς δε Χρίστου!* Az egyházi beszédnek, mint igehirdetésnek, föladatát képezi — miként már említettük — a ker. gyülekezetnek, mint istentiszteleti közösségnek, hitbeli tudatát újra meg újra megállapítani és kifejezésre juttatni. Ebből most már természetszerűleg folyik az igehirdetőre nézve az a követelmény, hogy ő, mint a gyülekezetnek élő tagja, nem mint halgatói hitének úra, hanem inkább mint (ebben a hitben gyökerező) örömüknek szolgája (II. Kor. 1, 24.), ezzel a ker. gyülekezettel, tágabb értelemben véve pedig magával az egyházzal, mint „congregatio vere credentium u-mal, közös hitbeli alapon álljon. Ez más szóval azt jelenti, hogy i) Peters i. cikk, 689. 1.
