Raffay Sándor–Pröhle Károly szerk.: Theologiai Szaklap 8. évfolyam, 1910 (Sopron)
Stráner Vilmos: A szentírás jelentősége és kezelése a gyakorlati theologia minden ágában
66 Stráner Vilmos. amelyet, mint már említettük, Schleiermacher hangoztatott újból a leghatározottabban — ez különbözteti meg az egyházi beszédet nemcsak a missziói beszédtől, mint κ,ηρυγμα-tól, hanem általában véve minden emberi beszédtől, melynek főcélja akár bizonyos ismeretek közlése, akár bizonyos igazságoknak bizonyítása, megvédése (apologia) és az ezekkel ellenkező felfogásnak megcáfolása (polémia), avagy bizonyos érzelmek (öröm, lelkesedés, bánat), vagy akárcsak múló, pillanatnyi tetszés fölkeltése. Mert igaz ugyan, hogy a ker. gyülekezet a maga empirikus valóságában nem állítja az igehirdető elé a hívők közösségének ideális megvalósulását, de vajon Pál apostol a sok mindenféle hibában, fogyatkozásban leledző korinthusi gyülekezet tagjait nem tekinti-e ennek dacára a Krisztus teste tagjainak (I. Kor. 12., 27.) és ezért nem szólítja-e őket „szentek"-nek (I. Kor. 1., 2.; II. Kor. 1., 1. stb.), „atyjafiainak?" (I. Kor. 1., 10. stb.) Igaz ugyan, hogy ez az empirikus gyülekezet még folyton újra meg újra reászorul arra (különösen ma), hogy a ker. hit, az evangéliom igazságaiban és ismeretében (sokszor a legegyszerűbb ismeretekben is) gyarapodjék; és mivel e világban és a világ kívánságaitól és bölcsességétől környezve és sokszor tőlük elvakítva folytatja létét s eltér az örök evangéliom éltető forrásától, tápláló füves helyeiről, azért őt újra meg újra ide visszaterelni képezi az igehirdetésnek föladatát: mindazáltal ez az igehirdetés részéről nem tekinthető a normális állapotnak és főfeladata inkább mindig abban áll, hogy megállapítsa, felkeltse és ébren tartsa a ker. gyülekezetnek, mint hívők közösségének sokszor alvó, vagy elvakított hittudatát és az ebből fakadó ker. életet. „Az egyházi beszéd sokszor komolyabb, élesebb lehet mint a missziói beszéd, feladata lehet sokszor újból lerakni az alapot .... ám minden esetben figyelmeztetnie kell a gyülekezetet a maga tulajdonképeni lényegére, arra, a minek lennie kellene" stb. 1) Az igehirdetésnek tehát a kor. gyülekezetet, mint istentiszteleti közösséget kell szem előtt tartania, még pedig nemcsak egykori teljes, ideális megvalósulásában, hanem, még pedig az egyes gyülekezetet is, a maga jelenlegi empirikus valóságában, tehát a maga sokszor egészen sajátlagos, speciális szükségleteivel, igényeivel. Ez utóbbi követelménynek szem előtt tartása — a minek föltételét szorgos, hű lelkipásztori tevékenység képezi — teszi az egyházi beszédet gyülekezetszerüvé. („Gemeindegemäß"). Itt merülhet fel még az a kérdés — a melyet mi a dolog természetéből kifolyólag csak futólag érinthetünk —: vájjon a szentírásban gyökerező és azon alapuló igehirdetéstől megkivánható-e, hogy a korszerűség jellegével birjon, vagyis hogy minden esetben, tehát ma is, a kor általános gondolatvilágához, a kort mozgató !) Cremer i. m 91. 1.
