Raffay Sándor–Pröhle Károly szerk.: Theologiai Szaklap 8. évfolyam, 1910 (Sopron)
Stráner Vilmos: A szentírás jelentősége és kezelése a gyakorlati theologia minden ágában
A szentírás jelentősége és kezelése a gyakorlati tlieologia minden ágában, 59 a ker. hívők közösségében (összejövetel — épülés céljából) nyer megfelelő kifejezést; miután pedig viszont a keresztyének hitbeli közössége a ker. cultusban (istentiszteletben) nyilatkozik meg, azért az egyházi beszéd, mint Isten igéjének hirdetése a ker. istentisztelet körében lefolyó, tehát eultuscselekvény. így tehát az egyházi beszéd elméletének jelzésére manapság általában használt és elfogadott s a δμιλειν szóból eredő „Homiletika" elnevezés helyesen értelmezve már magában véve utal az egyházi beszéd fogalmának, lényegének legfontosabb tényezőire, u. m. annak tárgyára, a mely nem lehet más mint Isten Igéje; föltételeire, a melyek az igehirdető részéről a személyes bizonyságtétel formájában, a hallgatók részéről a hitbeli és így istentiszteleti (cultus) közösségben jutnak kifejezésre. Az egyházi beszéd tehát Isten Igéjének hirdetése a cultusnak, mint a közös épülés céljából létrejött hitbeli közösség kifejezőjének körén belül lefolyó szabad előadás és személyes bizonyságtétel formájában. 1) a) Az egyházi beszéd Isten Igéjének hirdetése. Az Isten Igéjének mint isteni kijelentésnek a szent íráshoz, mint ezen isteni kijelentésnek történeti okmánytárához való fentebb már kifejtett szoros viszonyából önkényt következik a szent írásnak alapvető és centrális jelentősége az egyházi beszédre, mint Isten Igéjének hirdetésére, valamint az egyházi beszéd elveit, elméletét megállapító gyakori, theologiai disciplinára: a homilitikára nézve. Ez a jelentőség mindenek előtt és legfőkép abban nyer kifejezést, hogy az egyházi beszédnek, mint igehirdetésnek állandó, soha el nem múló (Luk. 21., 33.) és kimeríthetetlen, e mellett objectiv és formai alapját és forrását a szent írás képezi. Más szóval: az egyházi beszédnek mindenkor kell. hogy valamely szentírási hely, vagy szakasz szolgáljon alapjául, a mint ez a magyar „alapige" szóban helyesen nyer kifejezést. Krisztus maga, a testté lett Ige, a próféta (V. Móz.' 18., 19.; Act. 3., 22.), a kiben az ótestamentomi prófétai hivatal a maga tökélyét elérte (Luk. 24., 19.) és a kinek prédikációja egyértelmű az Isten Igéjével — úgy az írás (ótestamentomi kánon) magyarázásánál a zsinagógában (Luk. 4., 16.) — a szokáshoz híven, — valamint a néphez intézett szabad előadásában (Máté 5—7.) erre az objectiv alapra („meg vagyon írva") helyezkedik. Az ő prédikációja az apostolok prédikációjának „τύπος διδαχής"-e, Péter pünkösti prédikációjától, mint az egyházi beszédnek inaugurálásától fogva. 2) Az apostoli kor. mint befejező kijelentési epocha, az apostoloknak Krisztusparan!) Knoke i. m. 139. 1., a hol azonban a „személyes bizonyságtétel" momentuma hiányzik. 2) L·. Zetzschwitz i. m. 392., ill. 256. 1. Knoke: „Grundriß der prakt. Theologie" 140. 1.
