Raffay Sándor–Pröhle Károly szerk.: Theologiai Szaklap 8. évfolyam, 1910 (Sopron)
Stráner Vilmos: A szentírás jelentősége és kezelése a gyakorlati theologia minden ágában
58 Stráner Vilmos. tömeg; όμου — Γ/,η = csoportosulás, összejövetel, egyesülés, még pedig társalgás, valami kérdésnek, dolognak közös, bizalmas megbeszélése céljából. Ilyen értelemben használja maga a szentírás többször (Luc. 24, 15; Act. 20, 11; u. ο. 24, 26) a όμιλειν kifejezést, a minek alapján ez utóbb a keresztyének vallásos jellegű és célú összejöveteleinek és az ezek alkalmával folytatott beszélgetéseknek, utóbb előadásoknak megjelölésére jön alkalmazásba. Es vájjon mi képezi ezeknek a beszélgetéseknek, illetőleg előadásoknak tárgyát ? Istennek Igéje, még pedig abból a célból, hogy a gyülekezet a maga összességében és egyes tagjaiban Isten Igéjének a Szentírásban, mint az Isteni kijelentésnek történeti okmánytárában foglalt keresztyén hitigazságokon, mint közös alapon épüljön, a hitben, szeretetben és minden keresztyén erénynek gyakorlásában növekedjék, gyarapodjék. (Erre a tárgyra és erre a célra utal vissza Schleiermacher, az újabbkori theologia és egyházi beszéd atyja, midőn azt mondja, hogy az egyházi beszédnek tárgya a όμιλειν (Isten Igéje alapján), célja pedig az οϊχοϊομειν.) Hogy utóbb az apostoli kor különös charismáinak (p. o. a glossoláliának) lassankénti háttérbe szorulásával és egy külön lelki tanítói hivatalnak kialakulásával, és mind a mai napig is a όμιλειν egyoldalulag megy végbe, amennyiben csak az erre hivatott igehirdető, mint az egyháznak hivatalos organuma beszél, míg a többiek hallgatnak, ez magának a dolognak lényegén nem változtat. Mert a mint egyrészről így is sértetlenül megmarad a όμιλειν tulajdonképeni tárgya, t. i. Istennek Igéje — és ez a fődolog — másrészt és éppen ezért a όμιλειν igaz értelmében véve föltételezi azok részéről is, akik ebben csak passive (hallgatva) vesznek részt az Ige hirdetőével (homiletával), mint activ szereplővel közös hitet és érzést, azt a consensust, a melynek hiányában az igehirdetés lehet és bizonyos körülmények között kell is, hogy legyen κήρυγμα (Stier), vagy άλιευειν (Sickel), tehát missziói prédikáció, a melynek célja a keresztyénségen kivül állókat a keresztyén hit igazságai felől meggyőzni és őket ezeknek megnyerni, de nem lehet az a όμιλειν, a melynél az igehirdető, nem mint hallgatói hitének ura, hanem inkább mint örömük szolgája (II. Kor. 1,24) áll a gyülekezettel szemben, mint hivő szól a hívőkhöz, mint testvér a testvérekhez, mint bíínös a bűnösökhöz, mint megváltott a megváltottakhoz.') Hogy az ilyen értelemben vett όμιλειν az igehirdető részéről egyúttal a személyes bizonyságtétel (μαρτυρία — cf. Christlieb: Mai'tyretika) jellegével is bír, az a dolog természetéből folyik. Ám ez a személyes bizonyságtétel *) Schleiermacherró'l mondja egyik tanítványa (Schweizer): „0 úgy szólott mint testvér a testvérekhez, a kiknek keresztény öntudatát fejleszteni, nem pedig még csak megállapítani kívánta." (Zetzschwitz: „Homiletik" a Zöckler-félo „Handbuch der theol. Wissenschaften"-ben. 243. 1.)
