Raffay Sándor–Pröhle Károly szerk.: Theologiai Szaklap 8. évfolyam, 1910 (Sopron)
Schneller István dr.: Abaelardus Péter
42 Dr. Schneller István. 2. az egyes szavakat, sorokat nem magukban veszi, hanem először az egyes iratoknak a tendentiája alapján és másodszor azon körülmények tekintetbe vétele alapján, amelyek ez iratra, ez íróra, magára a leírásra is befolyással voltak — értékeli. Abaelard ezzel a belső és a külső kritikát alkalmazza^ Teheti pedig ezt azért, mivel a szent iratok fogalmazásánál három tényezőt különböztet meg: 1. Az első az Isten, aki inspirál; 2. a másik az író, ki sajátossága alapján fogja fel a közöltet; 3. a harmadik az emberi véletlen, amely közrejátszik a fogalmazásnál, mint pl. a Római levélnél (16, 22: άσ-αζομαι υμάς έγω Τερτιος ό γραψας την έχιστολην έν -/.υριω.) a leíró Tertius; vagy másutt a hibás leírás, a rossz fordítás, a hiányos traditio, a relatiokban való ellenmondás. A történeti exegesis szempontjából igen természetes, a két utolsó tényező fontos, ad 2. Az első az írót nemcsak az inspiráló Isten organumának tekinti, nem calamusnak Isten kezében, hanem abban egy egész sajátos emberi lényt lát, aki az íráskor az ő sajátossága, egyéni dispositiója, a levélírásra indító körülmények hatása alatt is áll: úgy hogy az irat ez emberi szempontból is értékelendő. így mondhatja Abaelardus: a) hogy a jövendölésnek szelleme nem volt mindig a prófétánál. Megesett nevezetesen az, hogy a próféta a maga szelleméből tévését, helytelent merített s ezt is jóhiszemüleg úgy adta, mintha azt is Istentől vette volna. Ezáltal a szentírásnak, mint a kijelentésnek könyve értékében veszít s ez Isten mindenhatóságával, szentségével ellenkezésben látszik lenni. Miért is engedte meg Isten, hogy az ő szentírása helytelent, tévesét is foglaljon magában?! Abaelardus ezt a kérdést fel is veti s erre felel is: Isten nem akarta azt, hogy elkapattassanak, az általuk közölt téves útján figyelmeztetni akarta Isten őket arra, hogy kiválasztott voltuk dacára is gyarló emberek! b) De nem csak időnként dormitat Homeros a prófétákban: Abaelardus tovább megy s konstatálja, hogy Isten organumai személyiségük egészét véve sincsenek egyformán Isten szellemétől áthatva. Bizonyos irányban próféták, más irányban gyönge téves emberek. Véges orgánumok ezek is s igy a csalhatatlanság nem előjoguk. Nem csak az Ó-Szövetségből hoz fel erre nézve példákat (így Nathant, ki Dávidot egyszer a templom építésére buzdítja, majd később ugyancsak ő ettől le akarja beszélni), hanem az Uj Testamentomból és pedig éppen Péter apostolt, ki Antiochiában nem apostolként viselkedik. c) A körülmények is nagy hatással vannak a szent iratok megírására. Mindegyik iratnak van a körülményekben gyökerező vezető eszméje, mely az egyes részletek magyarázatával tekintetbe veendők. Abaelard szerint a rómaiakhoz írt levélnek tartalma sajátos
