Raffay Sándor–Pröhle Károly szerk.: Theologiai Szaklap 8. évfolyam, 1910 (Sopron)

Stráner Vilmos: A szentírás jelentősége és kezelése a gyakorlati theologia minden ágában

A szentírás jelentősége és kezelése a gyakorlati tlieologia minden ágában, 139 különös, személyes szükségleteire, (vigasztalás, intés, tanítás stb.) valamint az Isten Igéjének segítő, megmentő, megóvó, irgalmas cselekedetekben való gyakorlati megvalósítása. („Gyakorlati kereszténység" — „Praktisches Christentum", — az u. n. „belmissió" különféle ágaiban). így, habár a lelkész a szűkebb értelemben vett lelkipásztori teendőket is, mint az egyház meybízottja és meghatalm·!zottja gyakorolja, természetes, hogy — nem csalf, de különösen ott, ahol az Isten Igéjének cselekedetekben való alkalmazásáról van szó — minden egyes hívőnek is tág tér és bő alkalom nyílik egyetemes papi jogainak és kötelességeinek gyakorlására. Ha tehát a lelkipásztorkodás, röviden jelezve ennek lényegét és föladatát, az Isten igéjének mintegy személyes és személyhez szóló applicatiója. úgy természetes, hogy a szent írásnak ebben a tekintetben is kiváló szerepe és alapvető jelentősége van, még pedig közelebbről azért, mivel egyrészt a testté lett Igében, Krisztusban, az igazi lelkipásztor örök mintaképét állítja elénk, másrészt, mivel a lelkipásztorkodás gyakorlásának kimeríthetetlen gazdag forrását nyitja meg és ezzel egyúttal eszközét is nyújtja. a) Krisztus, az írás örökkévaló központja, a ποιμην, a „főpásztor", ennek a szónak egyetlen értelmében, úgy hogy ennek a névnek emberekre való alkalmazása nem evangéliomszeríí fölfogás és gyakorlat.*) O, akit az ótestámentom koronás költője a hitnek és reménységnek szemeivel az ő pásztorának vall (23-ik zsolt.), ő aki önmagát, „ama jó pásztor"-nak mondja (Ján. 10, 11.) és mint ilyen Pétert (és vele együtt a többi tanítványokat is) az ő bárányainak legeltetésére utasítja (Ján. 21, 15 és kk.), akit ugyanaz a tanítvány „ποιμην και έττίστισπος των ψυχών ity.öiv"-nek nevez, a lelkipásztornak örök példányképe, mert ismeri az ő juhait és az ő életét adja érettök. Egész élete, cselekvő és szenvedő engedelmessége, megalázkodása, csodás és irgalmas cselekedetei, tanítása, szenvedése, halála lelkipásztorkodás a szó legmagasztosabb, legszentebb értelmében, keresése, megmentése, üdvözítése annak, ami elveszett és elkárhozott vala. így minden, az emberek, mint az ő tanítványai és szolgái által, az ő nevében és megbízásából gyakorolt és az iránta táplált szeretetből fakadó (Ján. 21, 15 és kk.) lelkipásztorkodásnak alapja és föltétele a Krisztus által szerzett váltság, a benne megjelent üdv. Ο „a juhoknak amaz ajtaja" (Ján. 10, 7 és 9.), „valaki őáltala bémenend (az Isten országába, Istennel való közösségbe) megtartatik, és bémegyen és kimegyen és jó fűre találkozik"; ő „az út, az igazság és az élet, senki nem mehet az Atyához, hanem általa". (Ján. 14, 6.) Azért a lelkipásztorkodásnak célja sem lehet *) A prot. külföldön p. o. tényleg a „főpásztor" (Oberhirte) elnevezés idegenszerű, sőt részben teljesen ismeretlen.