Raffay Sándor–Pröhle Károly szerk.: Theologiai Szaklap 8. évfolyam, 1910 (Sopron)

Stráner Vilmos: A szentírás jelentősége és kezelése a gyakorlati theologia minden ágában

132 Stráner Viirnuu. paragrafusokká akarnók megtenni, úgy p. o. Máté 6, 6 alapján (.Mikor imádkozol menj be a te titkos házadba.. . ") általában véve minden nyilvános és közös istenimádás (cultus) ellen is állást kellene foglalnunk és csakis a magánáhitatosságnak tulajdoníthatnánk jogosultságot és utoljára talán ennek is csak abban az egy formában, amelyet az Ur ezen szavait követő „Miatyánk"-bau nyújtott. A tévedés azonban ott rejlik, hogy Jézus fentidézett szavaiban (Ján. 4, 24.) azt mondja: „Az Isten lélek", — de nem azt, hogy „ti emberek is lélek vagytok, olyanok, mint maga Isten", — a minthogy δ maga is földi létezésében nem volt csupa lélek, hanem testének korlátai által legtöbbnyire bizonyos helyhez, időhöz, sőt formákhoz is volt kötve. így és természetesen fokozott mértékben így áll ez minálunk is, akik mindaddig, a mig e földön élünk, a tér, idő és formák korlátai kőzött mozgunk és ezeket sehol és így az emberi lélek legfőbb és legszentebb életnyilvánulásában, az Istenhez való viszonyunkat kifejezésbe juttató istentiszteletben sem nélkülözhetjük.*) És az istentiszteleti külső formáktól irtózó, túlzott spiritualistikus puritanismust követelő fölfogás éppen ezt téveszti szem elől. Eddigi összes fejtegetéseink alapján talán nem szükséges védekeznünk azon gyanú ellen, mintha utóbbi megjegyzéseinkkel az evangéliomi igazságok külső, kényszerítő formákba erőszakolásának, más szóval a cultus tekintetében — talán éppen a tartalom rovására — a külső törvényszerű formalizmusnak akarnánk szószólói lenni. Csak azt az egyet nem volna szabad szem elől téveszteni — és erre utalni volt megjegyzéseink célja — hogy bármiféle tartalom és így a legértékesebb, legszentebb vallási természetű tartalom, vagyis az evangéliomban foglalt igazságok sem használhatók és élvezhetők a megfelelő formák nélkül, sőt minél értékesebb a tartalom, annál értékesebb — de a tartalom értékét természetesen soha túl nem haladható — formába szoktuk azt foglalni és önteni, anélkül, hogy attól félnénk, hogy a tartalom ezáltal értékéből veszítene és megfordítva, anélkül, hogy azt gondolnánk, hogy a forma adja meg a tartalom értékét. Ezt akárhány a mindennapi életből merített példával lehetne illustrálnunk. így, hogy csak egyet említsünk: aki valamely drágakövet hordani akar, annak ezt valami formába kell foglaltatnia és bizonyára nem fogja azt képzelni, hogy ha a foglalat aranyból van. ez a drágakőnek magának értékét csökkenti, ha pedig fából — vagy más értéktelen és dísztelen anyagból — emeli. Utóbbi eljárásával legfeljebb föltűnést okoz. Azért — fejtegetéseinkhez visszatérve — azt mondhatjuk: a fődolog az, hogy a ker. cultusban tartalom és alak egymásnak *) Ebből a szempontból Ítélendő meg p. o. a művészet jogosultsága a cultusban, melynek azonban egyúttal természetes korlátait a cultus legfőbb céljában, az épülésben látjuk.