Raffay Sándor–Pröhle Károly szerk.: Theologiai Szaklap 8. évfolyam, 1910 (Sopron)
Stráner Vilmos: A szentírás jelentősége és kezelése a gyakorlati theologia minden ágában
A szentírás jelentősége és kezelése a gyakorlati theologia minden ágában. 131 táplálkozó sacrificiális alkotó elemeiben, mint cselekvő alany nem a pap, liturgus vagy igehirdető, hanem a hívők gyülekezete szerepel, amely éppen itt és első sorban itt nyújt alkalmat és módot minden egyes tagjának legszentebb és legszebb „egyetemes papi" jogainak (I. Péter 2, 19.) hívő és buzgó gyakorlására. És éppen ebben áll a tulajdonképeni és lényeges, a való életben és gyakorlatban azonban nem mindig szembetűnő és megvalósuló különbség az evangéliom szellemétől eltérő r. kath. és az evangéliomban gyökerező evaug. cultus között. Mert hisszen egyházunkban is meglehetősen elterjedt, sőt majdnem uralkodová lett a praxisban az a fölfogás, hogy a lelkész „tartja" az istentiszteletet, mig a gyülekezet többé-kevésbbé passivitásra van utalva, mert vagy még a sacramentom is leginkább a lelkész által végzett sacrificiummá válik, vagy a sacrificiális elem, melynél a gyülekezet actív közreműködése leginkább érvényesülhetne — majdnem teljesen háttérbe szorul és úgyszólván csak a közös gyülekezeti énekre szorítkozik. A ker. cultusra nézve — mint láttuk — annyira fontos közösség elvéből azután természetesen, sőt szükségszerűleg folyik a cultus helyére, idejére, lefolyására vonatkozó egy bizonyos rendnek megállapítása, amely éppenséggel nem ellenkezik az evangéliomi szabadsággal, ellenben igenis szükséges ellentétét képezi a szabadosságnak, az önkénynek, annak az „έθελοθρτ,σκια"nak (Károli: „szabad akarat szerint való istentisztelet"), amelyet Pál apostol is (Kol. 2, 23.) elitéi. Ez a rend nem ellenkezik nevezetesen Jézusnak azzal a sokat emlegetett, de talán éppoly sokszor rosszul értett és értelmezett nagyfontosságú nyilatkozatával sem, amely szerint: „Az Isten lélek és akik őt imádják szükség, hogy lélekben és igazságban imádják"·. (Ján. 4, 24.) Mert ezek a szavak — az összefüggést tekintve — első sorban a Krisztusban megjelent és az emberiségnek fölajánlott váltság által meghaladott azon ótestamentomi. törvényes álláspont ellen vannak irányítva, amely szerint az Isten imádása, tehát a cultus, egy bizonyos helyhez (legyen az akár Gárizim, akár Jeruzsálem) és azután — ezt a következtetést már szabad levonnunk — bizonyos időhöz és bizonyos külső formákhoz (cerimoniákhoz) van kötve. De nem jelentik ezek a szavak azt, hogy az Isten imádásánál — a mig az itt e korlátolt földi létben, emberek által történik, hely, idő és formák végkép nélkülözhetők volnának.*) Mert hiszen ha az Urnák egyes szavait és nyilatkozatait, a r. kath. egyházban és a szektáknál divó gyakorlat szerint, összefüggésükből kiragadva törvény *) A cultus helyének és idejének evangéliomszerű megítélése tehát abban áll, hogy mindkettőre a közösség érdekében, szükség van, de mayában véve egyk sem bír a szentség jellegével, hanem az Ige és sacramentumok által nyeri csak ezt. (Máté 18, 20; u. o. 28. 20.) 5*
