Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 7. évfolyam, 1909 (Budapest)

Zoványi Jenőtől: Az egyháztörténelmi tudomány ujabb haladása

Az egyliáztörtónelmi tudomány ujabb haladása. 33 odamennie, és résztvennie a béketárgyalásokban, míg az 1511 —1512-iki télen (nem pedig 1510 ben) ugyanebben az ügyben volt kénytelen megtennie római útját is, honnan aztán egyenesen Wittenbergbe tért vissza (II. k. 12—13. 1.). A Calvin életéből pedig azt fontos tudni, hogy nemcsak a wormsi ós regensburgi colloquiumokon volt jelen, hanem a megelőző hagenauin is ós pedig nem Strassburg, hanem Lüneburg részéről, és nem Wormsban ismerkedett meg Melanchthonnal személyesen, hanem már az 1539-iki u. n. frankfurti halasztást létrehozó értekezleten Majna Frankfurtban (II. k. 125. 1.). Az úrvacsora felől vele ezidőben egyetértésre jutott Melanchtonnak az életéből viszont érdekes az, hogy kétszer állott azon a ponton, hogy visszatérjen a pápás egyházba: az 1530-iki augsburgi gyűlés alkalmával és a tridenti zsinat második ülésszakára való elindulásakor. Az az állítás, hogy „a helvét hitvallás a legáltalánosabb tekintélyre emelkedett" (II. k. 136. 1.), csupán abban az értelmezésben felel meg a valóságnak, hogy mindenütt a kellő elismeréssel és méltánylással nyilatkoztak róla, de symbolumi érvényre a svájciakon kivül mindössze a magyar és újabban az osztrák reformátusoknál tett szert. A legszélesebb körbon elterjedt református hitvallás épen ennélfogva nem is ez, mint sokan gondolják, hanem a westminsteri. Mindamellett terjedelmesebb tárgyalást érdemel öt sornál még a legkevésbbé confessionális gondolkozású történetírótól is. Nagyobb jelentőséget tulajdonít az újabb történetírás a Comenius Arnos János egyéniségének és munkásságának, mint még e könyv irója tulajdonított neki, aki teljesen mellőzé az egyetemes egyháztörténet keretében, habár szelleme jókora befolyást gyakorolt a protestantismus belső fejlődésére. Az az aránylag beható tárgyalás, mely Coccejusról és irányáról szól (II. k. 749—750 1.), jórészt csak abban szorúl kiegészítésre, hogy Coccejusnak előadott elvei voltakópen felújítói a reformáció alaki alapelvének, melyet időközben elhomályosított és elnyomott a protestáns scliolasticismus. Kijavítást igényel benne most már az is, hogy Coccejus „tette le az úgynevezett frigytheologia alapját

;', mert nem ő volt az első frigytheologus, hanem Bullinger, aki után egy egész sor tudós fogadta el a frigy eszméjét, de Coccejus fejtette ki aztán a legrészletesebben és legalaposabban. A pietismus történetében ma már nemcsak a Spener-féle lutheránus pietismusra fordítanak kiváló figyelmet, hanem mindenütt külön fejezetet képez a méltán kimerítő fejtegetést igénylő református pietismus is, ha nem is lehet vele annyira túlságba menni, mint ment volt Ritschl, aki némely theologusnak egyes elejtett nyilatkozataiból szinte megdöbbentően TUool. Szaklap VII. érf 3