Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 7. évfolyam, 1909 (Budapest)

Könyvismertetés

312 Κ öny vismertetés. tanításaiban és cselekedeteiben, valamint az apostolokéban is, számos jelképiességet találunk. A szimbólum nemcsak hogy magyaráz, hanem idealizál is, s ennyiben közeláll az esztétikai széphez, a művészethez, aminek ismét helyet kell adni a kultuszban, továbbá a kultusz helyében, annak dekorációjában, berendezésében, berendezési tárgyain, a liturgus megjelenésében, cselekményeiben, a szertartások formájában és tartalmában. Kívánatos és szükséges azután, hogy ez a művészet nemzeti irányú legyen. Törekedjünk kultuszunk reformját oly irányba terelni, hogy az a két protestáns egyház unióját is elősegítse. Az általános irányeszméknek mindenkori szem eló'tt tartásával először is fő figyelmet kell fordítanunk a templom alaprajzára. Ez csak a hosszúkás négyszög alak lehet: egyrészt mert így kívánja a történeti fejlődés, másrészt mert ez teszi a templomnak fizikális hatását komollyá és méltóságossá. A szobrászat és festészet alkotásait, t. i. amelyek tárgyaikat vallásos ismeretkörünkből veszik, nincs okunk ridegen nélkülözni templomainkban. A dekorativ művészeteknek azonban minden esetre helyet kell biztosítanunk. Mert ezek míg egyfelől csaknem nélkülözhetetlen segítőtársai az építő művészetnek, addig másfelől beszédes élénkséget visznek az ezek nélkül egyhangú, sőt néma falak közé. A kultuszeszközök közül kiváló figyelemben kell részesíteni a szószéket, mely a főbejárattal szemben helyeztessék el emelkedettebb helyen, hogy már ez által is szimbolizáltassék az istenigéjének központi s nem közönséges becse. A szobrászat alkotásai leginkább a szószéken foglalhatnak helyet. A szakramentumoknak, különösen az úrvacsorának kiszoltatása helyéül, illetve tárgyául szerzőnk — kálvinista pap lévén — természetesen az asztalt tartja egyedül jogosultnak. A kehelyhasználatra vonatkozólag kívánatosnak véli a több kehely behozatalát. Megengedem, hogy ennek a törekvésnek egészségi szempontból van csakugyan némi alapja, de kivitele a szerző által is annyira hangoztatott és sürgetett szimbólumnak a rovására esnék, amennyiben a közös kehely használata szimbolizálja a testvéri összetartozást, kommuniót; míg a külön kelyhek vagy poharak használatában ez a közösség kifejezésre jutni nem tudna. Azután meg kissé szokatlan, sőt talán egyenesen profán jellegű volna, ha a pap az úrvacsora osztás alkalmával „töltögetne a közös pohárból a híveknek saját külön poharukba". Legfeljebb annyit lehetne e tekintetben megtenni, amit végül szerző is koncedál, hogy „a kehely mentől kisebb űrtartalmú legyen, hogy a lelkésznek módjában álljon azt tiszta fehér golccsal mentől gyakrabban megtörülni." A papi ruha uniformizálását is szükségesnek tartja. Olyannak gondolja ezt, mely magán hordaná az esztétikai szépet is, célszerű is volna, a történeti fejlődésnek is megfelelne s mint ilyent minden nehézség nélkül elfogadhatná a reformáció mindkét nagy iránya. Ez volna: „A Luther-köntös egyesítése a félkör-palásttal s hozzá süveg gyanánt fekete bársony