Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 7. évfolyam, 1909 (Budapest)

Daxer György dr.-tól: A megváltottság és az egyéni felelősség tudatának viszonya az ujabb theologusoknál

A megváltottság és az egyéni felelősség tudatának viszonya. 201 felveszi, ópúgy leereszkedik hozzánk, hogy ránk emberileg lehetséges úton hathasson, mint az Isten fia emberré lett, (incarnatio) hogy megválthasson bennünket. És a szt. léleknek ezen hatása legyőzi az ember bűnös természetét, annak ellenkezését; a jóra az Isten kegyelmének elfogadására képtelen emberi akaratot felszabadítja és képessé teszi arra, amit előbb nem tehetett. Vagyis abban a pillanatban, amint a szt. lélek legyőzi bűnös természetünket és nekünk új akaratot ad, képessé tesz bennünket arra is, hogy a jót, az isteni kegyelmot válaszszuk vagy elutasítsuk. A régi bűnös ember mellé lép a megtért emberben az új ember, kinek most már új akarata van, amely a valóban jóra is képes, az üdv dolgaiban is szabad. Mint ama természetes, csak a világiakban s/abad akarat elutasíthatta az üdvöt, mikor a kegyelmi eszközök elől elzárkózott és így megalapította az ember felelősségét az elkárhozás esetén, úgy van most ez új akaratnál is. Ez is elutasíthatja az isteni kegyelmet ós így alapja lesz az ember felelősségének, ha elkárhozik. Csakhogy ezen új akarat most már olyasmire is képes, amire a természetes akarat képes nem volt. Ezen új akarat ugyanis választani képes a valóban jót, a kegyelmet is. Ennyiben igaza van Franknak, hogy ez új akarat hasonló ahhoz, amely volt a bűnbeesés előtt. És azért, ha az ember maga bűnre határozza el magát, újabb bűnbeesés áll elő. (Ebrard is így vélekedik). Mivel pedig ezen új akarat ilyen, lehetővé teszi, hogy a megtért ember élete erkölcsi megítélés alá eshetik. Az új akarat szabadsága az üdvre tartozó dolgok terén is érvényesülvén alapjává lesz annak, hogy Isten igéje követelményekkel is felléphet velünk szemben, akaratunkhoz is fordulhat és végül hogy mi ennek eleget is tehetünk, azaz erkölcsileg cselekedhetünk. Csakhogy az a kérdés, nem csúszik-e még most is ezen felszabadított akarat felvételénél fejtegetéseinkbe, ha mindjárt a legfinomabb sygnergismus is. Erről tényleg három okból lehetne szó. 1) Sygnergismusról beszélhetünk azért, mert hiszen most is az ember akaratáról van sző, mely a jót míveli. Csakhogy őzen akarat maga is a kegyelem műve; tehát amit tesz, azt is egyedül az Isten kegyelmének köszöni, vagyis azon a réven, hogy az ember akarata érvényesül, nem esünk itt a hamis synergismusba, amely — ha mindjárt a legkisebb mértékben is a megtérésben valamit mégis a természetes embernek illetőleg az ő erejének tulajdonit. Csak igazi synergizmusról lehet szó ezen felfogásnál vagyis a kegyelemtől felszabadított akarat együttműködéséről az Isten kegyelmével, de rossz synergizmusról nem. 2) De rossz synergismusról akkor lehetne szó, ba a megtért és a természetes embernek akarata legalább ugyanaz volna; ha az akarat csak mint megkötöttségéből felmentett, elaléltságából vagy szunyTheol. Szaklap VII. érf. 14